Úgy látszik, a progresszív műfaj jól jöhet ki az elmúlt bő egyéves leállásból, ugyanis a világ hibernálódása nem jelentett egyet a műfaj szerzőinek hibernálódásával, az alkotásvágy nem szűnt meg a zenészekben. Épp ellenkezőleg! Így volt ez a Big Big Train esetében is, hiszen a csapat jelenlegi magja az Egyesült Királyságban, Svédországban és az Amerikai Egyesült Államokban ragadt. David Longdon (ének, fuvola), Gregory Spawtonnal (basszusgitár), Rikard Sjöblommel (gitár, billentyűs hangszerek, ének) és Nick D’Virgilióval (dobok, ének) a világháló segítségével dolgozott össze, így mutatták meg egymásnak ötleteiket. A két angol zenész hozta a tradicionális, történetmesélő ideákat, de ezúttal Sjöblom és D’Virgilio is soha nem látott intenzitással vetették magukat a dalszerzésbe.
A nyitó dal, a The Strangest Times az egyetlen a lemezen, amelyre a pandémia rányomta a bélyegét, de ez is csak a szövegben jelenik meg, talán így próbálták meg az összefogás légkörét megteremteni az írási folyamathoz. A zenei oldal egyszerűsége viszont annál jobban meglepett, de ez a fajta leegyszerűsített dalszerkezet többet nem jelent meg a lemezen. A könnyed indítás után a többi nóta egységes képet mutatott, érezni lehetett, ki töltötte be az ötletgazda szerepét. David Longdon vonaláról a kedvencem a címadó Common Ground lett. Az érme másik oldalán ott van egy kiváló Nick D’Virgilio-szerzemény, az All The Love We Can Give, amelyben David és Nick közösen viszi az énekesi szerepet. Ez a dal egy igazi progos tétel a lemezen, amely magában hordozza a régi példaképek hatását, ugyanakkor modern is. Nick révén még egy pici Spock’s Beard-hatást is érzek benne. A dobos egy másik szerzeménye, az Apollo viszont a lemez legérdekesebb darabja. Az instrumentális szerzemény a dzsessz világa felé nyit, kiválóan hozza össze a fuvolát, a hegedűt és a gitárt szólóhangszernek. A kiadvány utolsó két szerzeménye koncepcionálisan kapcsolódik egymáshoz. Az Atlantic Cable a lemez leghosszabb dala a maga 15 percével. Rengeteg ötlet, sok téma fonódik össze, de az egész mégis egységes képet mutat. A szövege valóban az Atlanti-óceán alatt végighúzódó kábelről szól, amit még a 19. században a telegráfok működéséhez használtak. A végső Endnotes pedig egy jól érezhető összefoglalója az egész lemeznek.
A ’Common Ground’ azoknak a BBT-rajongóknak lehet kedves, akik szimpatizáltak a kétlemezes ’English Electric’ albummal, vagy épp a ’Folklore’-ral. Sokszínű és érdekes lett ez a lemez, de valami miatt azt érzem, hogy ez most biztonsági játék.
Legutóbbi hozzászólások