Biff Byford: School Of Hard Knocks

Nekem meglepő ez a lemez, noha régóta köztudott volt, hogy készül. Meglepődésem oka az, hogy Biff Byford annyira eggyé vált a Saxonnal, a zenekarnak oly ellentmondást nem tűrő módon ő adja a fazont, az arcot, tényleg elképzelhetetlen, hogy a banda nélküle is működjön. Ugyanakkor azt sem tudtam elképzelni, hogy szólóban mutassa meg magát. Kőkeményen viszi hátán a csapatot több mint negyven éve, két-három évenként megjelenik egy album, fittyet hányva a trendekre, hozva a jó öreg metalzenét.

Ennyi idő után, közel a hetvenhez Biff úgy gondolta, hogy itt az ideje egy kicsit kilépni a Saxon világából, hogy egyedül is megmutassa magát. Ez nem teljesen sikerült, mert itt van Nibs Carter a basszusgitárnál, de ő van a fókuszpontban. Az Opethből Fredrik Åkesson kezeli a gitárt, lehet, sokan meglepődnek, hogy ennyire más zenét játszik ezen az albumon.

A zene is más lett, sokkal szerteágazóbb, mint a Saxon zenéje. Olyan érzésem van, hogy a frontember minden olyan stílust, témát előhozott, ami fontos számára. Személyesre vette a figurát, magának csinálta a produkciót. Hard rock, metal, Simon & Garfunkel, Edgar Allan Poe – amit akarunk. Azzal nincs semmi baj, amikor egy lemez sokszínű, nem árt azért, ha egységes koncepcióval bír. De amikor felrúgjuk a koncepcionális elveinket, a produkció átlendül tarkabarkaságba: sajnos ilyet érzek az album hallgatása közben. Értem, hogy Biff érdeklődése számos irányba elkalandozik, ő egy nyitott, gondolkodó ember, aki magvas véleményt alkot a világról, ám ennyi különálló gondolatot, zenei elképzelést egy lemezre helyezni nem volt jó ötlet. Lehet, vaskalapos a szemléletem, számomra a rock esszenciája az egységes zenei elképzelés, koncepcionális szövegekkel.

A Welcome To The Show hard rockja az énekes őszinte életérzését meséli el rocker mivoltáról. A címadó már metalos zenei téma, a szöveg pedig a nem éppen felhőtlen fiatalságához nyúl vissza, megemlítve édesanyját, akit korán elveszített, és az iszákos, brutális apja is előkerül a szövegben. Aztán egy akusztikus gitárbontással előadott misztikus téma jön, az Inquisitor, ebben Biff Byford Poe ’A kút és az inga’ novellájából mond el egy részletet, majd a hasonló című dalt halljuk, ez egy középtempójú metalszerzemény, elmeséli ezt a nem éppen vidám történetet. A Worlds Collide, ahogy a címe is mutatja, mindennel összeütköző, mindent letaroló brutális metal sikálás, ám Byford mintha nem bírná hangilag ezt a mennydörgést. A Scarborough Fair egy tradicionális folkdal, leginkább a Simon & Garfunkel duóhoz köthető, itt meg azt érzem, hogy ez nem a hangjának való, erőlködik a magasabb részeknél, de az egész dal hangfekvése nagyon nem neki való. A Pedal To The Metal és a Hearts Of Steel ismét árulkodó címek, újra a metalvonalat hozzák, és a végére lelassul, ellágyul az egész. A következő két szerzemény, a Throw Down The Sword és a Me And You a lírai vonalat erősíti, míg a záró tételben, a Black And White-ban bár dörög az elektromos gitár egy idő után, ez is egy dallamosabb rocksláger.

Összegzés:

Biff Byford nyilvánvalóan mást akart csinálni, mint a Saxonnal, úgy gondolta, mindent megmutat, ami számára fontos. Ebből sajnos az sült ki, hogy egy szedett-vedett, koncepciótlan alkotást vehet kezébe a lemezvásárló, alaposabban át kellett volna gondolni ezt az anyagot. Biztos, hogy részben magának is csinálta a lemezt, a maga kedvére elzenélgetett, nem kötötték a zenekara által megszabott zenei keretek, bár egyes daloknál előjön a Saxon. De nem áll össze az egész egy olyan produkcióvá, amit az ember vár egy brit metallegendától, és magában az énekben sem nyújt magabiztos produkciót.