Szerkesztőségünkben egyetértés van abban, hogy nem annyira kedveljük azokat a tribute anyagokat, amikor a kedvencek révén elképzelés nélkül vesznek fel többféle előadótól dalokat egy lemezre. Egy ilyen anyag kiadása azt üzeni, hogy az alkotónak nincs mondanivalója, nem a kreatív fázisát éli – ez persze nem vonatkozik a Vanilla Fudge-ra, akik a sarkukból kifordítva gyakorlatilag újraírják a hozott anyagot –, sokkal koncepcionálisabb elképzelés az, amikor csak egy előadó dalait rögzíti egy zenész szalagra.
Nos, Beth Hart új albuma ez utóbbi kategóriába tartozik, aki a Led Zeppelin-életműből válogatott ki egy csokorra valót. Akik régebbről ismerik a januárban az 50. életévét betöltött amerikai énekesnő tevékenyégét, tudják, hogy ez nem teljesen újdonság nála, hiszen a Whole Lotta Love-ot kisebb-nagyobb rendszerességgel évek óta játssza a koncertjein.
A lemezt úgy állították össze, hogy egyensúlyban legyenek a nagy slágerek a kevésbé ismert dalokkal. Az előbbi blokkba bekerült a Whole Lotta Love, a Good Times Bad Times, a Stairway To Heaven és a Black Dog. A nem annyira ismert szerzemények között érdekes módon négy is hallható a ’Houses Of The Holy’-ról, ki tudja, talán ez Beth kedvence. A legnagyobb példányszámban eladott, cím nélküli negyedik Zep-lemezről az említett Black Dog és a Stairway To Heaven mellett a When The Levee Breaks is helyet kapott az anyagon. Ez utóbbi nem olyan nagyon sűrűn játszott a médiában, bár most egy jótékonysági célra készült másik kiváló feldolgozás nagyobb teret engedhet neki.
A dalok jól szólnak, elkapták a Led Zeppelin brutális, letaglózó stílusát megszólalásban is, nem különösebben nyúltak hozzá a szerzemények eredeti szerkezetéhez. Lehengerlő a Whole Lotta Love, szintúgy a Good Times Bad Times énekének ereje, amely a falhoz szegezi a hallgatóságot. Sikerült reprodukálni a Babe I’m Gonna Leave You drámaiságát, lehet, hogy a megélt nehéz évekből merített hozzá ihletet az énekesnő, valamint a Kashmir misztikus szimfóniája is rendesen nyakonvágós. A gitár nem annyira meghatározó – nem lehet mindenki Jimmy Page –, de jól felépített szólókat hallunk, például a Stairway To Heavenét szinte hangról hangra hozzák, ám ezen az albumon természetesen az ének a meghatározó. Ha esetleg Joe Bonamassa lenne a gitáros, biztos hangsúlyosabb volna a hangszer. Kifejezetten jót tett az anyagnak, hogy nem csak a Kashmir kapott szimfonikus körítést, hanem szinte az összes tétel, elbírják ezek a kultikus dalok, teltebb lett így a megszólalás.
Néhány nem annyira szívhez szóló megjegyzést azért elejtenék. A két lírai dal, a Stairway To Heaven és a The Rain Song szerintem nem sikerült valami fényesen, mert – ellentétben Robert Planttel – Beth Hart nem találta el azt a finom, lírai árnyalatot, ami illik ehhez a két szerzeményhez, pedig ő aztán mestere az emocionális éneklésnek a lírai kompozíciókban. A No Quarter pedig olyan, amit nem biztos, hogy három és fél percben kell letudni, még akkor sem, ha egyveleget képez a Babe I’m Gonna Leave You-val. Tudom, hogy ez egy énekesnő albuma, de azért egy rövidebb billentyűs improvizációt rakhattak volna a végére.
Kockázatos vállalkozás, amikor egy korszakalkotó előadó zenéjét próbálja valaki újraértelmezni, hiszen kérdéses, hogy sikerül-e valamit hozzáadni úgy, hogy az új verzió érdekesnek tűnjön az eredeti mellett. Maga Bath Hart is elismerte, nem kis feladat Led Zeppelint játszani.
Összegzés:
Jó Zep-tribute albumot hozott össze Beth Hart, páratlan énekesi kvalitásai lehetővé teszik számára, hogy bármilyen műfajjal vagy előadóval elbírjon. A Led Zeppelin azok közé tartozik, akiket nem egyszerű dolog hitelesen reprodukálni, az énektémákat különösen nem, de Beth Hart megugrotta ezt az akadályt.
Pontszám: 8,5
Megjelenés: 2022
Kiadó: Mascot Label Group/Provogue
Műfaj: hard rock, blues
Származás: Amerikai Egyesült Államok
Zenészek:
Beth Hart – ének
Dorian Crozier – dob
Chris Chaney – basszusgitár
Tim Pierce – gitár
Rob Cavallo – gitár
Jamie Muhoberac – billentyűsök
Matt Laug – dob
David Campbell – nagyzenekari hangszerelés
Dalcímek:
1. Whole Lotta Love
2. Kashmir
3. Stairway To Heaven
4. The Crunge
5. Dancing Days / When The Levee Breaks (Medley)
6. Black Dog
7. No Quarter / Babe I’m Gonna Leave You (Medley)
8. Good Times Bad Times
9. The Rain Song
Jó a kritika, elég hasonló érzéseim voltak nekem is a lemezt hallgatva.
Nálam jobb fülüeket kérdezek: csak nekem tűnik úgy, hogy a billentyűs itt-ott kicsit változtatott az eredeti akkordokon/futamokon? Vagy az eredetiben John Paul Jones is mindent hangra pontosan így játszott, csak a keverés miatt nem hallatszott? Gondolok itt a Kashmirra.