Rockstars Not Dead

Amióta 2015-ben néhány zeneőrült megrendezte az első 80’s Hair Metal Feszitvált, fanja lettem a sorozatnak. Zene, hangulat, jó csajok, végkimerülésig ugrálható dalok…  és nem utolsósorban veszett jó zenészek a színpadon. Mikor csiripelni kezdték a bitek, hogy következő projektjük a ’80-as évek legjobb filmzenéire épülő 80’s Movie Night lesz, már fentem a billentyűt. Frankó filmek, még [email protected]ányosabb zenékkel? Naná! Aztán a srácok húztak még egyet: A koncert előtt(!) közzétették a dal- és filmlistát!  Adta magát az óhaj: ezt most  szépen végigbeszéljük.

Fél/egyévente leírni a bulikról, hogy „állat volt”, még a változó setlist ellenére is repetitív lenne, így legutóbb is a buli atyjának számító Gellér Tomival tető alá hoztunk egy interjút, ami nemcsak terjedelmében, de információk tekintetében is felért egy szakdolgozattal. (Belső infó: egészen addig azt hittem, tudok valamit a rockról… De Tomiról annyit, ha karácsonyra kap egy rocklexikont, szilveszterre kijavítja.) Az új koncert kapcsán ismét felkerekedtem egy vasárnap, és hajnali 12-kor kilátogattam egy próbára. Hallgattam egy rakat állat zenét, beszélgettünk egy jót (itt jelezném, Tomi rocktudása hihetetlen, de nem egyedülálló, a zenekar valamennyi tagja fanatikus zeneimádó), jól éreztük magunkat. Ami pedig szalagra került… az komoly lett. Szóval, YouTube, Spotify, jegyzetfüzet elő, háromnapi hideg élelem, mert most filmet és zenét fogsz nézni, hallgatni egy ideig.

UPDATE: Ahogy nyilván mindenki tudja, a kialakult  egészségügyi helyzet miatt e koncert (ahogy az összes többi is) későbbi időpontra csúszott. Így viszont… mielőtt egy topkategóriás csajjal/pasival, kilenc hordó sörrel, hat üveg Absynthe-tal, két gitárral, négy hangfallal elvonultok a közeli hegység alatt kiépített háromszintes összkomfortos luxusbunkerbe, ezeket a dalokat/filmeket mindenképp töltsétek fel a winchesterre! Július 25-én a Dürer Kertben  kikérdezzük! Ja, és néha lessetek vissza a netre olvasni, mert lesz ebből még kettő!

Szóval induljon a vetítés!

Főszereplők:

Gellér Tomi (ex-StardustAvatar, stb) – gitár, ének, centrális erőtér. Teljes rocktörténelem ismerete a jurakortól napjainkig,  (Továbbiakban: GT)

Szabó Dani (divideDGreen Men, ex-Salvus, n²+1 zenei projekt) – gitár, vokál, indián istenek áldása. Legendárium és tapasztalatok szerint minden zenét IS ismer. (A cikk végéig: SzD)

Jósa Tomi (divideDArchaic, stb.) – ének, vokál, energiaszorzó. Képregényszeretete olyan szintű, hogy maga is egy rockképregény-főhőssé vált, de még nem tud róla. (Per moment: JT)

Vicky Sunday (Sounday INCWhere is Cooper, stb.) – ének, vokál, csajbálvány. Egy kelta tekercs szerint a hetvenes évek óta járja a rockvilágot, időnkét új testbe költözve. Ő se tud róla. (VS)

Vincze Zoli (Snake Heart, Bulldózer, stb.) – basszusgitár, vokál, mosoly, koncentráció. Füléért a legnevesebb akusztikai laborok vetekszenek. Egyelőre nem adta oda. (Hívójele: VZ)

Gieszer Tomi (ex-Cherokee) – billentyűk, sávok, gázpedál. Titkolja, de négy keze van. (Valószínűleg Goro egyenes ági leszármazottja.) Interjú alatt szerényen figyel, így  most nem kap betűt.

Nagymihályi Lajos (ex-LoveGunCandy ShopInvader, stb.) – dobok, vigyorok,  önbizalom-hiányossá vált metronómok. Ha azt hiszed, eredeti felvételt hallasz,  valószínűleg ő dobol. Mivel rohannia kellett, ő is betű híján marad.

Rockstars Not Dead

HRM: Nem nagyon hallottam még olyanról, hogy egy zenekar a koncert előtt közzéteszi a teljes setlistet. Honnan jött az ötlet? 

JT: Leginkább onnan, hogy ezek baromi jó dalok, mégis rengeteg közöttük az olyan, amiket nem nagyon ismernek, legalábbis cím és előadó hallatán. Viszont az itthoni közönség – főleg egy tribute esten – szeret olyan dalokra bulizni, amiket már ismer. Ez tapasztalat, mi pedig azt szeretnénk, hogy mindenki jól érezze magát! Az eredeti ötlet még az volt, hogy csak filmjeleneteket pakolunk ki az oldalunkra, ezeket tessék megnézni és ott lesz benne a dal. Elkezdtünk mémeket gyártani, hogy tessék kitalálni, melyik film, dal az, amire utalunk. Ez egyébként remekül ment. Ekkor mondtuk, hogy akkor már rakjuk ki a dalokat is, hiszen nem mindenki tud megnézni másfél-két órás filmeket naponta, pláne nem huszon-harmincat.

Köszönjük

HRM: Nem tartotok attól, hogy elvész a meglepetés varázsa, a „vajon most milyen dal lesz” típusú izgalom? 

JT: Igen, ez nyilván benne van a pakliban, de úgy gondoltuk, megéri vállalni a kockázatot. Nagyon sok jó dalt szedtünk össze, azt akarjuk, hogy mindenki élvezze a bulit. Na meg lesznek azért ott sokan, akik nem spoilerezik el maguknak a koncertet! Amúgy szempont volt az is, hogy szeretnénk mindenkit filmnézésre buzdítani. Ne csak új filmeket, hanem a régi jókat is nézzétek meg!

HRM: Vegyük hát sorra a dalokat és filmeket!

Power Station – We Fight for Love (Kommandó – Commando)

JT: Kezdjük ezzel, mert ez a dal adta az alapötletet. Hatalmas nagy Arnold-fan vagyok. Szerintem ő a nyolcvanas évek ikonja, senki nem csinált még annyi szállóigévé vált egysorost.  A ’Kommandó’ egy olyan filmje, amit szerintem mindenki látott. Ha másként nem, gyerekkorában VHS-en, hangalámondással. Pont néztük a filmet otthon, és a végén felcsendült ez a dal, én meg egyből: „Apám, ez mekkora nóta! Miért nem vesszük be a műsorba?!” Aztán, ahogy gondolkodtam, előjött, hogy a nyolcvanas évek filmjei tele vannak ilyen zenékkel, és azok számomra osztályokkal élvezhetőbbek, mint a maiak. Szóval Aradon játszhattunk épp, mikor az odaúton beszélgetni kezdtünk a buszban ezekről. Pár perc alatt vagy húsz dalt dobáltunk be, ezek után adta magát: „csináljunk egy Movie Nightot!” Jöttek is az ötletek, hogy így meg így kéne kezdeni, beugrott a ’Predator’, és hogy mennyire állat lenne a kivetítőn, ahogy ott rohan Arnold a kis peckeivel (nevet). Igen ám, de abban nem volt soundtrack, úgyhogy azt mondtuk, akkor legyen a We Fight For Love. Tudtuk, hogy ezt meg kell csinálni (azért azt elárulom, a ’Predator’ sem marad ki teljesen).

Ezután elkezdtük átnézni a dolgokat. Összeültünk egy kocsmában, összeírtuk az ötleteket. Gondold el, bőven száz dal fölé ért a lista! A srácok összedobtak mindent, ami akár csak a filmzenealbumon is szerepelt. Ilyenek, mint a Maiden-féle Bring Your Daughter… To The Slaughter, csak mert rajta volt a ’Rémálom az Elm utcában’ OST-n. Erre mondtam, hogy „figyelj már, az benne se volt a filmben, még a stáblista alatt sem ment le!” Olyanok maradtak, amik ténylegesen benne voltak a filmben, vagy a videóklip össze volt kötve a filmmel, mint a Dokkennél, vagy Chesney Hawkesnál.

HRM: Vagy épp a Gunsnál.

JT: Vagy mint a Gunsnál. Szerintem ott az az eset van, hogy a ’Terminator 2’… (ekkor egy felettünk elszálló repülőgép lehetetlenné teszi a kommunikációt)

HRM: Grrr… Hol az a négyes rakétavető, amit fordítva kell fogni?! (nevet)
JT: Gondolod, hogy az halkabb lenne?

HRM: Jogos.

Guns’N Roses – You Could Be Mine (Terminator 2)

JT: A ’Terminator’-t nem lehetett kihagyni a filmek közül. Túlságosan belemenni nem akarok, mindenki ismeri, ezer és ezer oldalon elemezték, legyen elég annyi, az akciófilmek alfája és omegája. Az idősebbeknek mindenképpen, de a fiataloknak is épp elégszer vetítették le.  A James Cameron lázálmából született rideg első rész után a T2 minden tétet emelt. Több robot, több szín, több akció. Zeneileg gyakorlatilag egy nagyon hosszú videóklipként hat, néha vesz egy levegőt, aztán egy még nagyobb szabású akciójelenettel folytatódik. Hozzátenném, hogy a franchise-gyilkoló új részek mind erre a remekműre utalnak vissza, így is, úgy is megkerülhetetlen.

GT: Gunst egyébként nem szoktunk játszani, mert az egy főre jutó legtöbb Guns N’ Roses tribute zenekar országa vagyunk, így értelmét veszti a dolog. Játsszák helyettünk mások, ráadásul k.rva jól. De most belefér nekünk is, mi így játszunk Gunst!

VZ: Ugyanez igaz az AC/DC-re is, de ott se lehetett kihagyni a Big Gunt.

AC/DC – Big Gun (Az utolsó akcióhős – Last Action Hero)

JT: A ’Last Action Hero’ ugyan már a kilencvenes évek, de nem véletlenül került bele a setlistbe. Az a film konkrétan egy, a ’80-as évekhez írt szerelmes levél, egyben az volt az utolsó ’80-as évekbeli akciómozi. Az, hogy az AC/DC kihozta hozzá a Big Gunt, hatalmas dobás volt.

VZ: Azt tudni kell, hogy ők soha nem játsszák koncerten ezt a dalt, mert nem nekik csörög a lóvé, hiszen filmzene volt.

SzD: Ennek a filmnek gyakorlatilag a teljes filmzenealbumát eljátszatnánk (mindenki: Megadeth – Angry Again!), számomra ez a gyűjtemény volt a ’80-as évek tényleges zárása. És bár ott volt az akkori új generációból az Alice In Chains és a Fishbone is, gyakorlatilag az AC/DC, a Tesla, a Def Leppard, a Queensryche, az Aerosmith, az Anthrax és a Megadeth szerepeltetése húzta le a rolót a ’80-as évek dallamos rockzenéje után.

GT: A Def Leppard-féle Two Steps Behind is benne volt a tervben, de az egy akusztikus dal és át kellett volna szerelni a cuccot kicsit, székeket hozni, arra pedig most nem lesz elég időnk.

JT: Megemlíteném, hogy Arnold pályáján a ’Commando’ és a ’Last Action Hero’ keretbe zárt egy időszakot. Gyönyörű kontrasztban van a két film. Elkezdte a ’Commando’-val, egy élből komolyan vett akciófilmmel, ami szatirikus lett. Nézd meg, telefonfülkéket, csöveket tép ki…

HRM: Meg eltépett lufin tarzanozik át a pláza másik oldalára!

JT: …pláne! Az, hogy gyakorlatilag minden killnél benyög egy örökbecsű egysorost, meg az a bajszos figura, a Bennett. kész!

HRM: Azt a figurát nem tudtam hova tenni. Mintha kicsit túljátszotta volna a szerepét (nevet).

JT: Valami olyasmi lehetett a koncepció, hogy „Nézd, ez a figura teljesen be van kattanva… Cseszd meg, játszd túl a *csába!” Viszont a ’Last Action Hero’ úgy paródia, hogy egyszerre tisztelgés a műfaj előtt, így mégis egy komolyan vehető film. Nézd meg, amikor kikerülnek a valóságba, ráraknak egy filtert, minden szürkébb, mocskosabb lesz.

SzD: Ráadásul rengeteg kikacsintás van más ikonikus akciófilmek felé, pl. Robert Patrick és Sharon Stone a rendőrőrsön, a feka zsaru főhajtása Danny Glover felé a ’Halálos fegyver’ idézettel, a ’Die Hard’ zenei témájának behozatala, de nem lövök le mindent, nézzétek meg és keressétek az utalásokat!

Bonfire – Sword and Stone (Sokkoló – Shocker)

GT: Nekem egyik legnagyobb gyermekkori hatásom volt a Bonfire, ez a szám pedig egy KISS-számnak indult, de ezt gondolom, tudja mindenki.

HRM: Nem, nem tudja. (Valaki: Neked annyira természetes, hogy mindenki tud ilyeneket…) 

GT: Ez egy hatalmas Desmond Child nóta. A számot a ‘Crazy Nights’-ra akarták feltenni, és készült is egy demója, ahol Bruce Kulick meg mindenki játszik. Kegyetlenül jól szól, fent van a megosztókon, hallgassátok meg! A film maga engem valahogy kikerült.

JT: Pedig egy villamosszék van a borítóján!

GT: Viszont magát a dalt rengetegszer hallgattam. A ‘Crazy Nights’ korszakban a filmezéssel foglalkozó Gene Simmons gyakorlatilag odadobta a labdát lemez ügyben Paul Stanley-nek, akkor írták Bruce-szal és Desmonddal a dalt. Sajnos a ’Crazy Nights’-ról lemaradt, a zseniális Time Travellerrel együtt. Ez egyébként egy sokak által eljátszott dal, pl. Paul Dean is lemezre tette. Ő egyébként a Loverboy gitárosa, meg egy nagyon jó AOR zeneszerző, nagyon sok bandának írt dalokat. Ez amúgy egy tipikus Paul Stanley-dal, a Bonfire meg egy rohadt jó, germánosan-dokkenes, riffelős nótát csinált belőle, én már rég szerettem volna eljátszani, és itt adta magát az alkalom, hogy betegyük a setlistbe!

Robert Tepper – There’s no easy way out (Rocky IV)

JT: A ’Rocky’-filmek közül egyértelműen a IV-nek volt a legjobb soundtrackje. Úgy kellett válogatnunk, hogy mi az, amit semmiképp sem hagyhatunk ki (pl. a Survivorok) és mi az, amit a következő Movie Nightra tartunk meg, feltéve, hogy lesz ilyen. Egy szellősen hangszerelt, baromi jó szám, jó énekkel, a refrén meg egyből fog.

SzD: Ez a Robert Tepper szám egyébként tipikus példája annak, hogy vannak ilyen előadók, akik előkerültek egy-két  filmzenealbumra, előtte-utána pedig sehol máshol nem lehetett hallani őket. Neki kettő ilyen dala is van (a másik az  Angel of The City, az is lesz), ezen kívül kb. semmi nem jutott el tőle szélesebb közönséghez, de őszintén szólva nem is produkált semmi különösebben értékelhetőt.

JT: Az első ’Rocky’ rengeteg mindent elindított. Egy klasszikus bokszoló-film volt. Sztoriban viszont  egyértelműen a negyedik rész a legkiemelkedőbb. Dolph Lundgren szinte lubickol a szovjet Ivan Drago szerepében, arcot adva az amerikaiak minden félelmének a szovjetekkel szemben (ezzel meg is alapozta a karrierjét). Nemcsak a filmen vagy a Survivor dalon belül, ez tényleg egy kelet kontra nyugat volt. A fékezhetetlen verseny az amerikaiak és a szovjetek között. Pazar zenék, vérre menő ökölharc. Személyes kedvencem az összes közül. Külön örültem, mikor a nemrég bemutatott Creed ezt a szálat vette fel, hogy Apollo Creed fia kénytelen Ivan Drago fiának a száját kicsipkézni. Nem csitultak az ellentétek!

Michael Sembello – Maniac (Flashdance)

JT: Ez már volt korábban is a szetben, akkor is én erőltettem bele. Nagyon markánsan ’80-as évekbeli szám, szerintem valamennyire a hair metal, a hard rock és a pop között egyensúlyoz.

GT: Na igen, ilyen az AOR.

JT: Ráadásul – mivel ment a rádióban – kb. mindenki ismeri.

HRM: Bele fogják hallani a hard rockot? 

JT: A szólórészbe? Simán! Olyan gitárszóló van benne, hogy letépi a fejed! Az egyik első ’80-as évekbeli dal volt, amire felfigyeltem kölyökkoromban, hogy „bakker, ez k.rva jó!” (Fel is dolgoztuk régen valamelyik zenekarommal). Mikor játszottuk, rájöttem, hogy ezt a dalt nagyon jó énekelni. Egyszerűen odalépsz a mikrofonhoz és ott van! Szerintem ez a dal kihagyhatatlan.

GT: ’Flashdance’, ennyi. Óriási film! Jennifer Beals pedig nagyon szép volt.

VZ: Csak a feje volt szép, és nem ő táncolt, tegyük hozzá!

GT: De a ’Flashdance’ eleve megint egy állati jó filmzenealbum, nagyon sokat hallgattam! Ott a gyönyörű Lady Lady, meg a gigantikus Moroder-dal, a What a Feeling Irine Carától, és még sorolhatnám.

HRM: She’s Like the Wind

GT: Az a ’Dirty Dancing’ volt! (nevetés) Viszont egy nagyon jó dal, gondolkodunk is rajta, de sajna most kiesett a programból.

HRM: Hopp, lebuktam. Egy táncos filmet se láttam, valamikor be kell pótolnom.

JT: A ’Dirty Dancing’ borzalmas, ne nézd meg! Látszik, hogy Patrick Swayze meg Jennifer Grey gyűlölik egymást. El kéne hitetniük, hogy épp jönnek össze, de közben meg úgy néznek egymásra, mint a rongy. (nevetés)

GT: A balladákkal úgy voltunk, hogy húzni kellett belőle. Pedig a She’s Like the Windet én nagyon szeretem, szívesen el is énekeltem volna! A másik ilyen a ’Footloose’-ból az Almost Paradise. A Heartból Anne Wilson és a loverboyos Mike Reno duettje, nagyon szívesen elénekelném egyszer valamelyik kolleginával! Csak nem akartuk leültetni a bulit, ezért maradtak ki ezek. De nagyon remélem, egyszer ez is előkerül majd a színpadon!

Sammy Hagar – Winner Takes It All (Túl a csúcson – Over The Top)

SzD: Konkrétan kérték tőlünk ezt a nótát, mert az I Can’t Drive 55 volt először berakva a műsorba, de úgy éreztük, hogy az lehet, hogy jó filmzene, de nem annyira jó dal.

GT: Meg az az a dal, ami minden filmben csak épp egy kicsit volt benne!

SzD: Leültette volna az embereket. A Winner Takes It All bent volt már a bűvös 100-as első merítésben is, de valamiért az I Can’t Drive 55 volt magától értetődő. Aztán egyszer melóba ballagás közben hallgattam a már leszűrt listába került dalokat, és bedobtam a többieknek: hogy figyeljetek már, ez az I Can’t Drive 55 egyrészt annyira nem jó dal, másrészt ehhez mérten borzasztó nehéz énekileg, miért nem csináljuk a Winnert inkább?

JT: Akkor jött elő, hogy volt az a film, az ’Over The Top’, a szkanderes, baseballsapkás Stallone film, tudod.

SzD: Egyből mindenki ráugrott erre a dalra.  Zoli haragudott is kicsit, addigra ő már megtanulta a másikat. De ez az utolsó pillanatig sakkozás a setlisttel, ez normál üzem nálunk. (nevet)

HRM: Gypsy Soul?

JT: Igen, azt akartuk először berakni. De féltünk tőle, hogy páran azzal lennének elfoglalva, hogy „nézd má’, Bikinit játszanak”, tehát néztük tovább.

GT: Jaj, hát a Bikini egy az egyben megírta az Asia-féle refrént a Legyek jóban!

JT: Akkor írta Dani, hogy legyen a Winner Takes It All, én meg azt válaszoltam erre, hogy „YYEEESSSS”, ipszilonokkal, All Capsszel, ez a nóta hiányzik! Érdekes, hogy mennyire kiment a fejemből előtte, pedig a ’Commando’ trackje után az egyik kedvenc dalom. Baromi könnyen énekelhető, nagyon jól fog a refrén, a gitárok végig élnek benne, hatalmas! Rövid is, nem fekszi meg a gyomrot, és azonnal fog. Én nagyon örültem, hogy kérte valaki, hogy legyen!

VZ: Azért az a Van Halen bőgőzés. Hogy szakadt volna! (nevetés)

GT: Igen, a Winner Takes it Allban Eddie Van Halen játszotta fel a basszust, Zolikám, te örülsz is neki!

VZ: Igen, két dal van, amiben nagyon durva basszusgitár témák vannak. Egyik ez a Van Halen-téma, a másik meg a ’Footloose’-ban Nathan East témái. Van Halent nem kell bemutatni, Nathan meg a világ egyik legjobb bőgőse, és már akkor is az volt! Kihívás, de komoly iskola is volt ezeket megtanulni.

Alice Cooper – Feed My Frankenstein (Wayne világa – Wayne’s World)

(Mindenki Vicky Sundayre néz, ő a Where Is Cooper, azaz az Alice Cooper tribute band énekese.)

VS: Ne rám nézzetek, nem én találtam ki! Egyébként a ’Wayne’s World’ című filmben van az a legendás jelenet, amikor megjelenik Alice Cooper, Mike Myers és Dana Carvey pedig letérdelnek, hogy „Nem vagyunk rád méltók!”, erre Alice nekiáll beszélni társadalmi kérdésekről, meg Milwaukee történelméről.

JT: Valahol írták, hogy az a dal ehhez a filmhez készült.

GT: Nem, ez a ‘Hey Stoopid’ lemezen van, B oldal egyes talán, ilyen kezdőnóta. Ha már ’Wayne’s World’ (de mondhattam volna a ’Last Action Hero’-nál is), megkaptuk azt a kritikát Facebookon, hogy miért játszunk kilencvenes évekbeli dalokat. Na, erre az a válaszom, hogy a zenei nyolcvanas évek olyan 78-tól 94-ig tartott! A tetőzés meg kb. pont ‘91-re esik.

JT: A ’Wayne’s World’ megint egy ilyen szerelmeslevél annak az időszaknak, aminek ezekkel a buliknak emléket szeretnénk állítani.  A két film teljesen odatapasztott minket a képernyő elé a rettenetes szóvicceivel és a király zenékkel, amik sorra jöttek benne egymás után.

HRM: És Tia Carrerével! (Sóhajok… „Ááá dehogy!”)

JT: Az Alice Cooper jelenetnél már teljesen tele volt a gatyánk, úgy éreztük a Feed My Frankenstein kihagyhatatlan! Megannyi ’Wayne’s World’ ötletünk volt még, de azok most belekerültek a 107 dalos zsákba.

SzD: Ha már Cooper, lehetett volna a Prince Of Darkness is az azonos című, rettenetesen rossz B-filmből, vagy a He’s Back (The Man Behind The Mask) a ’Péntek 13’ 6. részéből. De ha Alice, akkor Feed My Franky.

Robert Tepper – Angel Of The City (Cobra)

GT: Visszatértünk Robert Tepperhez. Nekem az akciófilmek közül a ’Cobra’ volt egy óriási hatás, én ezt realtime-ban néztem apukámmal az újvidéki Aréna moziban. Nálunk annyira ment Jugóban a film, hogy minden gyerek kobrásat játszott. Építettük legóból ezeket a furcsa pisztolyokat, gyufaszálat rágcsáltunk, és iszonyatosan keménykedtünk a farakások mögött.

HRM: Meg az a jellegzetes kés…

GT: Igen, az a kés ikonikus volt azzal a durva arcú bácsival! (nevet)

HRM: És ki vetkőztette le Brigitte Nielsent? Mert a dal sikerének az sem ártott, amilyen képi világban megjelent a vásznon. 

VZ: Sajnos nem én.

JT: A cool gyerekek az oviban. (nevetés)

HRM: Azt a filmet a kritika nagyon lehúzta. De akárhányszor megnézem, mindig úgy érzem, méltatlanul alulértékelt film.

GT: Nagyon! Egyébként, hogy Sly-t megvédjem (hozzátenném, hogy a neve „Sztelón” és nem „Sztallóne”, ahogy itt azt mondogatják páran), színészként is rettentően alul van értékelve. Amikor olyan filmekben játszik, mint az ’Oscar’.

HRM: Amit szintén lehúztak.

VZ: Mégis siker lett!

GT: Nem egy olyan faarcú valaki, mint mondjuk Seagal.

JT: A ’Rambo 3’-ban mennyit edzett a faszi, még az arcán is izmok voltak! (nevetés)

GT: Úgyhogy a ’Cobra’ egy nagyon nagy film volt!  Azoknak a daloknak meg hatalmas atmoszférája van, arról a filmzenealbumról egy jó pár nóta befért volna. Pl. Jean Beauvoir dala (Feel The Heat), színesbőrű szőke barátunk is egy zseniális zenész, lásd Crown Of Thorns, Voodoo X.

SzD: Fun fact: a The Touchot, ami az 1986-os ’Transformers – The Movie’ húzódala és azóta is a Transformers franchise egyik zenei sarokköve, eredetileg a Cobrához írta Stan Bush. Egyébként az  Angel Of The Cityben van a mostani műsor egyik legvillantósabb gitárszólója. Valószínűleg  a progresszív és AOR mezsgyéjén egyensúlyozó Dann Huff, (a Giant agya, keresett sessionzenész,  később legendássá vált nashville-i producer) követte el. A gitársound is jócskán megelőzte a korát ‘85-höz képest.

To Be Continued…

Készítette: ProblemChild

Megosztás