A Beast In Black állati nagy bulit csapott, Kakko elművészkedte a Sonata Arctica előadását, a Frozen Crown meg 3+2 felállásban lépett színpadra, szerencsére annál sokkal jobb zenével.
Van valami perverz abban, ha az ember mindenszentek napján koncertre megy. De én már foglalkoztam a halottakkal előző nap, megnéztem a Dexter új évad nyitányát.
A Frozen Crownról jószerivel csak annyit tudtam, hogy innen került Thalia Bellazecca az Angus McSixen át a Primal Fearbe. A nemek egyenlőségén alapuló zenekar – nem volt ez mindig így, az elején csak 2 lány volt – basszusgitárosa, Francesco Zof azonban nyáron apa lett, ezért az idei turnét kihagyta, így 3+2 felállásban léptek fel.
Amikor az énekesnő, Jade egy koronával a fején viharzott be a színpadra, akkor nekem is az Angus McSix jutott eszembe, hogy ő olyan, mint annak női változata.
Mindenesetre fura volt, hogy 3 szólógitáros van a színpadon, basszusgitáros meg nincs. De manapság már a zenekarok nagy része – a mostani főbanda is – samplerről játssza be a billentyűtémákat, a hangulatfokozó intrókat, időnként a vokálokat is, miért ne lehetne a basszust is arról benyomni. Azért én nem ilyen világban nőttem fel, de ahogy mondani szokták, haladni kell a korral.
Ha már hatan vannak, 2026-os, hatodik lemezük címe mi lenne más, mint ‘The Legend Of The Six Kings’, ezt már a jelenlegi felállással vették fel, és ez alkotta műsoruk gerincét.
A lemezen Federico Mondelli gitáros, a dalok szerzője játszotta fel a billentyűtémákat is – ebben is hasonlítanak az est házigazdáira –, de ahogy említettem, nem pazaroltak plusz gázsit egy élő billentyűsre a műsorban.
A show-t egyébként is a 3 gitáros vitte, a barna Alessia Lanzone és a szőke Alexandra Lioness méltó partnerei voltak az alapítónak, sőt, eleinte úgy tűnt, amaz csak ritmusozik a két villámkezű hölgy mellett.
Aztán egy idő után ő is beszállt, érdekes volt nézni, ahogy a három gitáros váltva szólózik, gitárpárbajozik vagy éppen ikergitározik a dalokban, sőt, az Irisben a hármasikreket is összehozták.
Niso Tomasini dobos is igyekezett látványos játékával felhívni a figyelmet magára, de Jade és a 3 gitáros produkciója mellett erre kevés esélye volt.
Első lemezük, a ‘The Fallen King’ két dala keretezte a műsort, az új lemezről 4 dal hangzott el, de már a másodikként érkező The One alatt sikerült a közönséget ütemes ökölrázásra serkenteni. Láthatóan vette az adást a publikum.
A Neverendingre lekerült Jade fejéről a korona, kibomló szőke fürtjeivel jobban is nézett ki, az énekhangját meg abszolút nem befolyásolta az imidzsváltás.
Sikeresen megénekeltették és megtapsoltatták a közönséget az új dalokkal, miközben továbbra is egymásnak dobálta a szóló lehetőségét a három bárdista (a Reborn intróját például Alessia játszotta, de a középső szólón a másik kettő osztozott), a Goo Goo Dolls-feldolgozásban pedig már mindhárman szólóztak egyszerre. Ebben a dalban Federico is énekelt, a 30 perces blokkjukat záró I Am The Tyrantben pedig meglepetésre Jade screamelt egy hatalmasat. Ők is csatlakoztak a szememben a „soha rosszabb előzenekart” csapatához.
Kings / The One / Neverending / Who Wants To Burn In Heaven? / Reborn / Iris / I Am The Tyrant
A Sonata Arctica számomra az este „hagyományos” zenekara volt, akik nem akartak több hangszert megszólaltatni, mint amennyi a színpadon volt. Ugyan náluk is voltak hangeffektek, amik színesítették az előadást, de legalább volt billentyűs is a porondon, nem is akármilyen Henrik Klingenberg személyében, aki már eleve keytarral a nyakában érkezett.
Egyórás műsoruk alatt 9 számot sikerült eljátszaniuk, miközben a Beast In Black 18 számot sűrített bele szűk másfél órába. Tony Kakko hangja némileg megkopott 1999 óta, talán meg is fáradt, így aztán hosszú monológokat hallhattunk tőle a dalok között. Kicsit úgy éreztem, mintha a Hamlet musical változatába csöppentem volna.
Kicsit az is rásegített a csalódásra, hogy talán ők voltak legvacakabbul keverve, Tony hangja alig-alig ütött át a hangszerek zaján – kivéve a halkabb, balladisztikus részeket –, a nézők jó része persze nélküle is kívülről fújta a dalokat. Kicsit olyan érzésem volt, mint a hétfői Tolkki-koncerten.
Az este 3 szereplője közül ők tudták legkevésbé megmozgatni a tömeget, igazából csak a FullMoon alatt indultak be igazán a nézők. A rövid műsorba iktatott 2 ballada – bármennyire is jók voltak – és Kakko monológjai is ráültek a hangulatra.
A színpadképük az új lemezüket jelképező, Sonata Arctica-logót formázó jéghegyben merült ki, az előzenekarként számukra engedélyezett hely ennyire adott lehetőséget, ám az eddig bemutatott 2 nótából egyiket se játszották el, talán majd jövőre, amikor co-headlinerként jönnek vissza.
Ellenben egy tisztességes karrierösszefoglalót hallottunk, 9 dal 9 lemezről, kedvcsinálónak mindenesetre jó volt az áprilisi koncerthez. A Jani Liimatainen-korszak dalai nálam még mindig nagyobbat ütnek, szerencsére ezekből volt több, szám szerint 6.
Az új gitárost, Elias Viljanent is imádom – szoktam mondani, hogy hamarabb ismertem Adrian Vandenberget, mint Coverdale, így voltam Viljanennel is, akinek E.Vil néven megjelent szólólemezei már a polcomon voltak, mire Kakko leigazolta –, nem az ő hibája, inkább Kakko művészi átalakulása, hogy az új lemezek kevésbé szórakoztatnak, akárcsak Tuomas Holopainen és a Nightwish, elmentek kicsit a musical, időnként már-már a filmzene irányába.
Viljanennel első közös lemezük, a ‘The Days Of Grays’ állt még legközelebb a korai korszakhoz, erről is elhangzott egy, a The Last Amazing Grays, az I Have A Right egy jó nyitány volt a maga középtempójával, és a Closer To An Animal sem rossz, legalább sikerült az újak közül a legjobbakat kiválasztani.
Pasi Kauppinen basszusgitáros a legfrissebb igazolás a csapatban, de ő is már 13 éve velük van, stabilizálódni látszik tehát a felállás. Sokat mozgott ő is, ahogy a szólógitáros, és a keytar miatt szintén szabadabb billentyűs.
Akármilyen hihetetlen, akárcsak a Deep Purple-ben, itt is a dobos, Tommy Portimo az egyetlen alapító tag a zenekarban. Ennek ellenére hatalmas elánnal nyomja máig a tempós power metal slágereket, az is igaz, hogy ő még csak 45, nem annyi, mint Ian Paice.
Összességében csalódás volt a Sonata Arctica műsora, és ezen még a szokásos záró vodkázás sem segített, de lehet, ebben benne volt az is, hogy tőlük vártam a legtöbbet. Ezt most nem tudták megugrani.
I Have A Right / Black Sheep / Paid In Full / Tallulah / The Last Amazing Grays / Closer To An Animal / Shy / FullMoon / Don’t Say A Word
A Beast In Black évről évre egyre látványosabb show-kat csinál. Az első két lemez után a harmadik zeneileg kicsit gyengébben sikerült, de azért ezen is voltak nagy pillanatok, s a hosszú hiátus miatt ezzel jöttek legtöbbet hazánkba, szám szerint hatszor, sőt, mivel még mindig nem jelent meg az új album, a mostani hetediket is vehetjük ide.
A telt házban Molnár Máténak, a csapat basszerének is szerepe van, de önmagában kevés lett volna hozzá. Kellett a jó muzsika és a látványos előadás is ehhez. Nos, az emeletes színpadkép mindenesetre az eddigi leglélegzetelállítóbb lett, az Alien-filmek ihlette új klip stílusában futurisztikus díszletet alkottak, füstölgő kéményekkel, lassan pörgő ventilátorokkal, szellőzőrácsokkal, szörnycsontvázas mikrofonállványokkal.
Az emeletet Atte Palokangas dobos sajátította ki, megmosolyogtatott az első sorban álló fiatalról a fotó, aki egy táblát tartott naívan a kezében, amit szabadon így fordítottam: „Atte, adde a dobverőd!”
Anton Kabanen gitáros, a mangák és videójátékok megszállottja szállította a témákat a zenekarnak, alapvetően a nyolcvanas évek arénarockját vették alapnak, amit szintipop hangszínű billentyűszőnyegekkel és a Commoder 64-es emlékeimből visszaköszönő videójáték-zenékkel vegyítettek, ebből lett az a különös, szinte ciki, de az ember fülébe beférkőző muzsika, amit szégyent nem ismerve énekelt együtt öreg és fiatal. Meg én, aki mindkettőnek részese vagyok, csak testemben öreg, de lélekben fiatal.
5 új dalt játszottak, az Enter The Behelitről ugyan nem erősítették meg, hogy szerepelni fog a jövőre megjelenő albumon, de a többi biztosan. A nyitó Mighty Dragont meg itt, élőben mutatták be, nem a videómegosztón. És jók az új dalok, szóval én javulást várok az előzőhöz képest. Közvetlenül a kezdés előtt felerősítették a hangerőt az utolsó „háttérzenénél”, mit ad isten, ez éppen Halford Resurrectionje volt. Stílusa alapján Yannis Papadopoulos énekesnek ő lehet a példaképe (a fejhangoknál meg Dieter Bohlen, hehe).
Az első kettőről is elnyomtak ötöt-ötöt, míg a hármas albumról csak hármat, ők is érzik azt, amit én. Bár mondjuk a Blade Runner pont passzolt volna a díszlethez, de az kimaradt, a Hardcore és a One Night In Tokyo viszont nagyot ütött.
A legnagyobb tombolás viszont a második lemezes slágerekre volt, a Sweet True Lies és a Die By The Blade mindentvivős volt, de a From Hell With Love és a Cry Out For A Hero is hatalmas ugrálásra és együtt éneklésre késztette a hallgatóságot, nem beszélve a koncertet záró No Surrenderről.
A szokásos nyavalygásom, hogy ha nem visznek billentyűst a turnéra, akkor minek írnak olyan dalokat, amiben a billentyű viszi a prímet, míg a színpadon a gitárosok csak bólogatnak rá tétlenül. Most a Lost Children balladát éreztem ilyetén módon fölöslegesnek.
Tavaly a Helloweennel együtt ünnepeltek, azok 40., Mátéék 10. születésnapjukat. Kissé keserédes ünneplés volt, épp a turné közepén lépett ki Kasperi Heikkinen, nálunk már csak négyen álltak a színpadon, most viszont először köszönthettük a helyére érkezett új gitárost, Markus Venehsalót, aki egy bemutatkozó szólóra is teret kapott a Born Again előtt.
A hangulat a kezdetektől a tetőponton volt, olyannyira, hogy tőlem egy méterre egy időnként wall of deathbe átcsapó circle pit alakult ki. Így aztán fél szemmel mindig azt lestem, mikor borítanak meg engem is. Egyszer sikerült.
Eddigi leglátványosabb műsorával és Molnár Máté leggyatrább beszédével tért vissza a nemzetközi csapat, Máté szinte meglepődött, mikor Yannis az orra alá nyomta a mikrofont, pedig már hagyomány, hogy beszédet mond a hazai rajongóknak. Az viszont legalább poénos volt, amikor a Sonata Arctica vodkázására válaszul körbekérdeztek, ki szokott inni pálinkát. De ezen az estén a Beast In Black nem az átkötő szövegekről szólt, szinte egyben lenyomták a majdnem másfél órát, nem volt ráadás, de a program így is tökéletes volt.
Mighty Dragon / Fear The Beast / Hardcore / Born Again / The Fifth Angel / From Hell With Love / Beast In Black / Sweet True Lies / Enter The Behelit / To The Last Drop Of Blood / Die By The Blade / Lost Children / Zodd The Immortal / Highway To Mars / Cry Out For A Hero / Power Of The Beast / One Night In Tokyo / Blind And Frozen / No Surrender
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások