Hatkor, kapunyitáskor már hosszú sor kígyózott a Szállító utcán, ami meglepett, még akkor is, ha tudtam, hogy telt házas a kis sátor. Elvégre még 2 óra volt hátra a dupla főprodukcióig, az előzenekarokon meg gyakran csak lézengeni szoktak az emberek. De az, hogy az Induction 2023 óta minden évben fellép Magyarországon, úgy tűnik, kezd beérni. Mint amikor a Beast In Black vagy a Gloryhammer koncertjein egyre több embert láttam, és egyszer csak átlépték a kritikus tömeget, hogy be merjenek vállalni egy headliner turnét.
Az is igaz, hogy komoly változásokon ment át a csapat, a Stratovarius és a Sonata Arctica előtt 2023-ban még Antonio Calanna ugrott be az All For Metalból, hogy a két vasat tűzben tartó Craig Cairns énekest helyettesítse, 2024-ben a Battle Beast előtt már ott volt a hivatalos énekes, de a gitárost kellett helyettesíteni, a bandavezér Tim Kanoa Hansen meg is unta ezt a „Kanoassa-járást”, és a turné után lecserélte szinte az egész csapatát, és már a mostani felállással tértek vissza 2025-ben a Temperance előtt.
Szóval jó sokan eljöttek megnézni az előzenekart, legalább fél házat saccoltam, ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy jó eséllyel pályázhatok a legöregebb néző címre, de van, aki lélekben fiatal, más meg kora ellenére testileg öreg. A nyápic fiatalok egy része már háromnegyed 7-kor a földön ült. Amikor a Beyond Horizons felcsendült, akkor viszont már mindenki talpon volt, egy tizenéves kissrác, akit az apja nem mert egyedül elengedni, ugrálva tombolt minden számra, a Warkingset már csak figyelmesen hallgatta. A fiatalkori önmagamat láttam benne, aki 1986-ban kitombolta magát az MSG-koncerten, hogy utána kipihenje magát a Scorpions kellemes háttérzenéjét hallgatva.
Február elején jelent meg új lemezük, a ‘Love Kills’, és alaposan bemutatták azt, a záró Queen Of Light kivételével valamennyi dal erről szólt. Tim remek szólóit kiegészítették a Justus Sahlmannal közös ikergitárjátékok, sőt, a szőke másodgitáros gyakran át is vette a feladatot a főnöktől. Úgy érzem, Tim méltó a Hansen névhez, nem öncélúak a szólói, inkább a jó dalok írására törekszik, talán még marketingben kellene kissé fejlődnie, hogy simán eladható legyen headlinerként. A koncert elején a pántokal tarkított ruhájában, abban a napszemüveg és motoros szemüveg keverékében volt egyfajta poszt-apokaliptikus beütés, némi Mad Max feeling, amit ha sikerülne kiteljesíteni egy univerzummá, mint a Warkings harcosainál vagy a VoA kalózainál, akkor ugrásszerűen nőne az érdeklődés irántuk. De mint mondtam, már így is elég sokan jöttek korán, hogy le ne maradjanak róluk.
A címadó dal, a Love Kills előtt az új énekes, Gabriele Gozzi bemutatta a zenekart, ha nem is név szerint, de hogy mennyire vegyes felvágott is – egyrészt nemzetközi, ő olasz, Sahlmann finn, a többiek meg németek, másrészt ő kopasz, másnak rövid haja van, a szőke finn meg dekoratív lobonccal rendelkezik –, mégis így, egymást kiegészítve remek csapatot alkotnak. Csak egyetérteni tudok.
Dominik Gusch basszer, akiről nekem mindig a Praying Mantis basszusgitárosa ugrik be, kinézetre és a mozdulatai alapján is, az egyetlen, aki már 2024 előtt is a bandában játszott Timmel. Most is magabiztosan adta az alapokat Markus Felber dobos társaságában.
A koncerten két duett is elhangzott, a beharangozónkban bemutatott Strangers To Love volt az egyik Clémentine Delauney társaságában, akin itt még kalózruha helyett fekete bőrszerkó volt. De amire nem számítottunk, a másik duettet Kai Hansennel énekelte Gabriele Gozzi, aki elmondta, hogy ezt a dalt, a Gods Of Steelt nem lehet meghallgatni a digitális szolgáltatóknál, csak itt, élőben, vagy ha megveszed az új lemezüket valamilyen fizikai formában (és tényleg, a Spotify-album egy számmal rövidebb a fizikai példánynál).
A Queen Of Light végén a szőke finn megpróbálta a Malmsteen-pörgetést a gitárjával, de azt még gyakorolnia kell, majdnem eldobta a hangszert. Mi viszont nagyon jól szórakoztunk a közel 40 perces műsorukon. Bár lenne hosszabb legközelebb!
Beyond Horizons / Dark Temptation / Love Kills / Strangers To Love / Steel And Thunder / Gods Of Steel / Queen Of Light
A Warkingsre várakozva újra végigfutottam a közönség sorait, láttam piranha sapkát, spártai katona sisakot, de legtöbb a háromszög alakú kalózkalapból volt. Egy-két néző tetőtől talpig kalózruhába volt öltözve. Hát igen, én is elsősorban a Visions Of Atlantisra jöttem. Az átszerelés után a roadok – stílusosan Kings Road pólóban – nyomtak egy kis műsort hangbeállás címén.
Co-headlinerként a Warkings is majdnem teljes műsort játszott, és valóban szereztek izgalmas pillanatokat, habár az, hogy Manowarra vonultak be, de aztán egy Opus-slágert dolgoztak fel, nagyjából igazolta a fenntartásaimat a zenekarral kapcsolatban: nagyobb a füstje, mint a lángja. Mint a Sabatonnak. Ők már léptek fel egyszer headlinerként 2024-ben, akkor is nagy sikerrel, most is látszott, hogy a tömeg rájuk van hangolódva. Ezért mondtam, hogy a zeneileg sokkal profibb Hansenéknek is fel kéne építeni egy univerzumot maguk köré, amivel eladhatnák a zenéjüket.
A Warkings segítője lámpással a kezében érkezett, majd egy hammerfallos óriás kalapáccsal döngetve a földet, jelentette be a zenekart. Először a Spártai (The Spartan) jött be a dobok mögé, majd megérkezett a Keresztes lovag (The Crusader) és a Viking harcos (The Viking) is, hogy legvégül a főhős, a római Tribunus (The Tribune) lépjen a reflektorfénybe. Tényleg a háborúk királyai!
Bár a színpadképük elsősorban csak római zászlókat, meg római oszlopokat ábrázoló molinókban merült ki – na meg a dobok elé pakolt harci pajzsokban –, az egyéb show-elemekkel nem spóroltak, már az első szám alatt színesen megvilágított füstoszlopok emelkedtek a sátor kupolájáig.
„Morituri te salutant”, azaz a halálba menők köszöntenek, üdvözölte a lelkes közönséget a Maximus előtt a Tribunus, akinek Tony Kakko-szerű tenorja azért ott volt a szeren, nemigen hallottam kósza, félrecsúszott hangokat kijönni a torkából, ez mindenképp a javukra írandó a Sabatonnal szemben.
És a feltüzelt nézősereg boldogan üvöltötte vele/feléje a csatakiáltásokat és lengette öklét a ritmusra. Az Odin’s Sonsra megérkezett a zenekar ötödik tagja, Morgana le Fay énekesnő is. Lehet, én vagyok túl maradi, de nekem még mindig fura, hogy a marcona katona éles tenorhangon énekel, miközben a mellette álló törékeny hölgyből törnek elő a durva hörgések. Mindenesetre működik a dolog. Mellettem viszont beindult a mosh pit, úgyhogy amikor másodszor löktek fel, kimentem oldalra, és a büfépult mellől néztem tovább a koncertet.
A Hephaistos alatt tovább fokozták a pirotechnikát, görögtűz jelent meg a zenészek lábainál, majd a dobszerkón is, a Warriors elején pedig útjára bocsátottak egy traktorbelsőt, melyre rövid úton felkapaszkodott valaki crowdsurfingozni.
A Warriors végére pedig odaért az első pálinka is az énekeshez. A közönség „pálinka” skandálása közepette itta meg, hát csoda, hogy mindig a Sabatonnál kötök ki? Viszont az osztrák énekes becsületére legyen mondva, hangja ezután sem bicsaklott meg, és a Circle Of Witches végére megérkezett második pálinkát „Egészségedre, Budapest” felkiáltással köszönte meg, ügyelve arra, hogy a főváros nevét s-sel ejtse.
A gitáros, aki korábban már a Powerwolfban is játszott, hozzá van szokva tehát a maszkokhoz, sok mozgással belakta a színpadot, a dob mögötti helyet kihasználva rendre helyet cseréltek a Vikinggel, ügyesen is kezelte a hangszerét, a Hangman’s Night szólója közbe már füstölt is – ugyan nem a keze, hanem a háta –, engem egyetlen dolog zavart vele kapcsolatban: inkább nézett ki leprásnak a maszkja alapján, mint Keresztes lovagnak, amit a neve és ruhája sugallt.
A Viking is egy örökmozgó volt, hol itt, hol ott bukkant fel a színpadon, a színpad elejére kitett dobogón még a napi cardio edzést is megcsinálta, annyit lépegetett fel-le.
A harmadik pálinkánál jött a szokásos „válasszuk szét a közönséget jobb és bal oldalra”, és ki tudja hangosabban üvölteni a „war” és a „kings” szavakat, illetve a „pálin” és „ka” szótöredékeket. Hát, ezzel is csak ment az idő. Ahogy a Fight előtt többször, egyre hangosabban elpróbált „fight, fight, fight” kiáltásokkal is, de arról nem esett szó, hogy a refrén egy sima Bella Ciao koppintás.
A Live Is Life-nál legalább elismerték, hogy az egy Opus-feldolgozás, de nem láttam a felhőtlen örömöt a közönség arcán, és elég nehezen lehetett beindítani őket, hogy a refrén alatt énekeljék a könnyen megjegyezhető „ná-ná-ná-náná” részt. Morgana viszont megcsillogtathatta benne énekesi tehetségét is. Pedig ebből a nótából egy hörgős verzió lett volna az igazi meglepetés!
Nemes gesztus volt, ahogy az egyik apuka nyakából elkérték a 9 éves, Overkill-pólós kisfiút, hogy a színpadon bemutathassák, ő a heavy metal jövője.
A We Are The Fire előtt a Tribunus az egyre nagyobbra duzzadó mosh pitet alkotó nézőket arra kérte, legyen inkább circle pit, az passzol a dalhoz, így néhány percre értelmet nyert az értelmetlen lökdösődés, de a Spartára visszarendeződött minden. A Gladiatorral zárták a műsort, meg égő kardokkal, bő 70 percet játszottak, igen, ez a co-headlining hátránya, a korábbi 100 perces műsorból le kellett faragni.
Viszont az így is belefért, hogy az új lemezről 6 számot eljátsszanak, az első háromról a másik felét, érdekes módon az énekesnő karakterének szentelt ‘Morgana’ albumot teljesen hanyagolták. Nem volt ez annyira rossz, csak talán már kiöregedtem ebből a heroikus metálból, a vidám kalózélet és rummal koccintás közelebb áll a szívemhez.
Genghis Khan / Maximus / Odin’s Sons / Armageddon / Hephaistos / Warriors / Morgana’s Incantation / Circle Of Witches / Hangman’s Night / Fight / Kings Of Ragnarök / Live Is Life / We Are The Fire / Sparta / Gladiator
A Visions Of Atlantis is járt már itt headlinerként 2024-ben, közvetlenül a ’Pirates II – Armada’ album megjelenése után. A bandának nem a hangbeállás volt a fő problémája (bár lehetett volna, mint később kiderült), hanem hogy felépítsék azt a színpadképet, melyből egy kalózhajó bontakozott ki, rumoshordókkal és ágyúkkal. A To Those Who Choose To Fightra Clémentine Delauney egyedül jött be, de amikor átúszott a dal a The Land of The Freebe, már a teljes csapat a színpadon volt.
A tempós szólórésznél már ment a karlengetés ezerrel, sokan a kalózkalapjukat lengették, így üdvözölve a budapesti kikötőbe befutott hajót. A Mercy alatt a másik énekes, Michele Guaitoli szablyával a kezében rontott a színpadra, de a dal végére valahogy a gyönge nő lefegyverezte.
Azért szeretem a Visions Of Atlantist, mert számomra a Nightwish Tarja-korszakát idézik, azt az időszakot, amikor ők is énekeltek már duetteket Marco Hietalával. Apró szépséghibája a műsoruknak, hogy náluk „Tuomas” samplerről megy.
Szóval a zene a Nightwish fémjelezte szimfonikus metál, ezt tetézték a kalózos látványvilággal. Ami kicsit zavar, hogy a repertoárt szinte kizárólag a két utolsó lemezre hegyezték ki, holott nevükből adódóan korábban is volt sok tengeres témájuk, de ezekből csupán a Heroes Of The Dawn maradt a programban.
A Clocks viszont az egyik legjobb száma a ‘Pirates’ albumoknak, kicsit meg is sértődtem, hogy olyan gyorsan ellőtték a koncert első harmadában, mint a Poodles a Metal Will Stand Tallt. Pedig igazi ráadásnóta. Ha már elsütés, az ágyúk is elsültek a nóta alatt, bár csak füstöt okádtak a közönség felé. (És itt hallottam valami olyan recsegő zajt, mint amit egy kontakthibás jackdugó ad ki, nem tudom, mi volt, de kb. egy percbe telt, mire a technikusok úrrá lettek rajta.)
A Tonight I’m Alive igazi örömzene, nem a tőlük megszokott, akár Madonna-sláger is lehetne más hangszereléssel, de nagyon illik az összképbe, és a közönségnek is kedve támadt táncra perdülni a színpadi kavalkádot látva.
Ezután a Warkings tagjait szólították színpadra a közönség segítségével, a már korábban hallott csatakiáltásukkal, jöttek is hárman, a gitáros, meg a két énekes, hogy a közös dalt, a turné névadóját elénekeljék. Tekinthető ez a dal egyfajta újra egymásra találásnak is, hiszen a Tribunus és Clémentine már játszott egy bandában, mielőtt az énekesnő a Visions Of Atlantisba került volna.
A Legion Of The Seas alatt előkerült – először, de nem utoljára – a VoA zászló, a Heroes Of The Dawn alatt viszont Michele többnyire csak a söröskorsó méretű rumos kupáját szorongatta.
Nem beszéltem még a hangszeresekről. Külön kiemelném Christian Douscha teljesítményét, amit a 2023-as Farkasfesztiválon még bizonytalannak éreztem, mostanra kikristályosodott a stílusa és magabiztossá vált a játéka.
A dobos Thomas Caser a projekt megálmodója, és Ian Paice-hez hasonlóan az egyetlen megmaradt alapítótagja csapatának. Ráadásul igazgatója a banda lemezeit kiadó Napalm Recordsnak, ennek köszönhető a sok koncertfelvétel és szimfonikus átirat, ami a rajongókat további élményekkel gyarapítja. De itt most egyszerűen csak dobos, és annak viszont nagyon jó, bőven többet üt, mint a sima kettő-négyeket. Szerintem a Tonight I’m Alive ötlete is tőle származik, hogy megbontsa a szimfometál megszokott tematikáját.
Az őt a ritmusszekcióban támogató basszusgitáros pedig Herbert Glos, aki párhuzamosan a másik osztrák bandában, a Dragonyban is penget. Itt is kellő átéléssel játszott, és mellette a koponyával díszített mikrofonállványt (copyright: W.A.S.P.) is sűrűn látogatta.
Az Underwater megint Clémentine pillanatait hozta, aki áttetsző selymet húzott korábbi ruhájára, így adta elő a szerelmes vágyódás balladáját, hogy aztán kalózkirálynőként térjen vissza a Pirates Will Returnben. Ha már a Warkingsnél megjegyeztem a Bella Ciao-ihletet, legyünk igazságosak, a Kis kece lányomat se csak a Mandoki Soulmates építette bele egy dalába.
De a dal nemcsak hogy jó, meg is van koreografálva. Michele leültette a közönséget a padlóra, hogy együtt evezzenek, elvégre egy kalózhajónak gyorsabbnak kell lennie a megtámadottnál. Ha hozzáveszem a sok kalózkalapot és a komplett kalózruhában érkezetteket, tiszta ‘Rocky Horror Picture Show’ hangulata lett az egésznek, ahol a nézőközönség is beöltözve érkezik és része az előadásnak. Respect!
Az Armadával zárták a főműsort, persze itt is volt egy kis időhúzó gyakorlás, mintha nem tudnánk, hogyan és hol kell bekiabálni, hogy „hail Jolly Roger”, meg „armada” (vagy hogy „let’s do the time warp again”). De megbocsátottam nekik, mert talán ezen a dalon ütközik ki leginkább a Nightwish-hasonlóság, jó befejezése volt a mulatságnak.
Persze az utolsók kiváltsága, hogy ráadásra is visszajöhetnek, és ezt kihasználva még elnyomták kalózkodásuk kezdeti gyümölcsének két beérett darabját, a Master The Hurricane-t és a Melancholy Angelt. A hullámzó tömeget elnézve jól választottak.
To Those Who Choose To Fight / The Land Of The Free / Mercy / Clocks / Tonight I’m Alive / Pirates And Kings / Legion Of The Seas / Heroes Of The Dawn / Hellfire / Underwater / Pirates Will Return / Armada // Master The Hurricane / Melancholy Angel
Bár ‘Pirates And Kings’ volt a turné címe, nem ‘Pirates vs. Kings’, tehát barátságos mérkőzés volt, nem vérre menő összecsapás, és láthatóan sokaknak tetszett a Warkings is – egyeseknek még jobban, mint a VoA –, én úgy éreztem, jó döntés volt, hogy a kalózokat hagyták a végére, övék volt a meccs. De persze ízlésesek és pofonosok… Az Induction viszont már szintén közel van a főzenekari státuszhoz, csak egy összefogottabb látványvilágra van szükségük hozzá.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Tamás (TT) és a Barba Negra Facebook-oldala
Köszönet a H-Musicnak, hogy elhozta ezeket a bandákat!
Legutóbbi hozzászólások