Ayreon: Electric Castle Live And Other Tales

Én nem is emlékeztem, hogy az ‘Into The Electric Castle’ ennyire jó! És tényleg nem az. Visszahallgatva az eredeti stúdiófelvételt, minden zsenialitása ellenére e koncertverzió után erőtlennek, haloványnak tűnik az 1998-as felvétel. Ez a konceptalbum élőben előadva valami zseniális lett! Ráadásul felvonultatja a holland progresszív zene színe-javát (aki meg nem holland, az az eredeti felvételhez kötődik, mint Fish vagy Damian Wilson). Szinte az összes eredeti szereplőt sikerült megnyernie Arjen Lucassennek az előadáshoz, az énekes főszereplők közül csak Sharon den Adel (Within Temptation) és Jay Van Feggelen (ex-Bodine) nem jött el, de azt hiszem, Simone Simmons (Epica) és John ‘Jaycee’ Cuijpers (Praying Mantis) személyében igazán minőségi cserét csinált a szerző.

A narrátor („Forever” of the Stars) szerepére kedvenc Star Trek színészét, John de Lancie-t kérte fel, aki részben át is írta saját képére Peter Daltrey eredeti narrációját és igazi átéléssel (talán kicsit túl is játszva) adta elő az „örökkévaló” szerepét. Ahogy elkezdődött a darab, ezzel az igazi színészi angollal kiejtett szöveggel és az alá-alázenélő orgonával, először Rick Wakeman ‘Journey To The Centre Of The Earth’ című 1975-ös darabja jutott eszembe, majd ahogy az énekesek sorjáztak egyre a színpadra, az Avantasia metaloperája lebegett példaként lelki szemeim előtt, de persze ez teátrálisabb darab mindkettőnél. Igazán komoly díszlettel (ami maga a kastély), egy mögé helyezett óriáskivetítővel és az énekesek jelmezbe bújtatásával valóban megteremtette a zenés színház hangulatát.

De mekkora zenés színház ez! Nem holmi tingli-tangli kis musical, egy igazi progresszív rockopera. Már az első dalban, az Isis and Osirisben olyan szereplőgárda áramlik a színpadra, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Kezdetként mindjárt az ex-Marillion énekes, Fish alapozza meg a hangulatot, de még felocsúdni sem tudok a meglepetésből, amikor már ott van mellette Simone Simons, Damian Wilson és a Szekeres Tamás kilencvenes évekbeli lemezein is közreműködő Edwin Balogh. Olyan csodás hangok, mint Marcela Bovio vagy Dianne Van Giersbergen pedig már csak a karzaton (a kastély ormán) férnek el háttérvokalistaként. De mindez semmi, mert amint belibben Anneke Van Giersbergen a kis miniszoknyájában és kiejti az első hangot a torkán, már semmi másra nem tudok koncentrálni.

Majd jön a hippi szerepében maga Arjen, és ellopja a show-t a nála sokkal jobb hangi adottságokkal rendelkező John ‘Jaycee’ Cuijpers elől az Amazing Flightban. Az a Beatles-szerű refréndallam a szintetizátor trombita-hangszínével megtámogatva, és hozzá az a pizsama hatású hippi cucc, meg a Lennon-szemüveg! Így kell ezt csinálni! Mint amikor a nagy sztárok bejönnek kis cameo szerepekben és a háttérben elmolyolva elvonják a figyelmet a történésekről. Itt is ez történik, Arjen lecsüccsen vízipipázni és szegény Cuijpers csinálhat, amit akar, nem tudja magára vonni a tekintetet. Nem is értem, miért nem szeret Arjen szerepelni, messze lepipálja a többieket színészi adottságaival, egyedül Fish tud felzárkózni mellé. A dal instrumentális részében újabb sztárt köszönthetünk Thijs Van Leer (Focus), a „holland Török Ádám” személyében.

A Time Beyond Time-ban bejön Edward Reekers is, és ezzel a teljes szereplőgárdát megforgatták a színpadon, pedig még csak a harmadik számnál járunk. A Tunnel Of Light megint egy laza kis Beatles-stílusú sláger, be is tolnak középre egy Ringo Starr-féle minimál dobszerkót Ed Warby alá, a vokalisták lejönnek Anneke mellé tündökölni, a harcosok (a keresztes lovag és a római gladiátor) meg a várfalról vokáloznak hozzá. Később még érkezik a Halál kétszemélyes szerepében George Oosthoek (ő is része volt az eredeti szereposztásnak) és a kopaszra nyírt Mark Jansen, aki így inkább Coen Jansenre hajaz. (hehe)

Miután megölik az Indián szerepében tündöklő Simonét, kis intermezzo gyanánt betolnak egy fehér hangversenyzongorát és Robby Valentine (kiváló holland énekes ő is, de itt most csak a hangszeres tudását villogtatja) mutat be egy röpke ötperces etüdöt, majd a következő The Mirror Maze-ben is kíséri Lucassent. Ő is tagja volt az eredeti hangszeres gárdának, itt nem vett részt a teljes koncerten, de ezzel a röpke beugrással letette névjegyét.

A 110 perces főműsor tényleg maga a csoda, de utána jön az 50 perces ráadás, ami pedig egy igazi jutalomjáték. Lucassen egyéb projektjeiből mazsolázva mutatnak be pár dalt, Anneke a The Gentle Storm slágerével (Shores Of India) hódít ismét, Simone – mivel még korábban nem dolgozott Arjennel – megint helyettesítő szerepbe kényszerül, az Ambeon fiatal énekesnőjét pótolja az Ashes előadásával, majd végre előrejön Marcela Bovio is, hogy a Stream of Passion Out In The Real World című dalával kápráztassa el a közönséget. A Guilt Machine-dalban Damian Wilson is helyettesít (az eredeti énekest, Jasper Steverlincket), a Kayleighben pedig az Ayreon-csapat helyettesíti a Marilliont Fish mögött. Végül Lucassen szólólemezének slágerével, a Pink Beatles In A Purple Zeppelinnel zárul a műsor, ami megint egy alapos kikacsintás a Beatlesre, és persze maga Lucassen énekli.

A második ráadásra végre gitárral a kezében jön be Arjen, ám mielőtt belevágnának, kicsit hosszabb monológot tart, melyben elmondja, hogy mennyire izgul a színpadra lépések előtt, ezért más zenészekkel ellentétben nem szereti az élő előadásokat (nem is értem a korábbi teljesítménye után hogy mondhat ilyet!), majd megköszöni a 4 előadásra 64 országból jegyet vásárolt 12.000 nézőnek, hogy eljöttek. A koncertet a Star One nagy slágerével, a Songs Of The Oceannel zárják, melyben végre megjelenik a be nem jelentett meglepetésvendég, Robert Soeterboek, hozzá csatlakozik a korábbi háttérvokál-csapat, Marcela Bovio, Dianne Van Giersbergen és Jan Willem Ketelaars, valamint Damian Wilson is, majd a dal második felében megjátsszák az all-int, mindenki a színpadra jön és hatalmas közönségénekeltetésbe torkollik a dal vége. Leírhatatlan két és fél óra.

A hangszereseket nem említettem eddig, pedig nélkülük mit sem érne az énekeseknek ez a látványos felvonulása. Joost Van den Broek billentyűs és hangversenymester, aki nélkül ez a produkció nem jöhetett volna létre, valamint Ed Warby dobos régi, megbízható zenésztársai Arjennek, rájuk lehet alapozni egy ilyen előadást. Johan Van Stratum basszeros kitűnően egészíti ki a ritmusszekciót, Marcel Singor, a Kayak szólógitárosa pedig remekül helyettesíti druszáját, Marcel Coenent, aki nagyobb név ugyan, de nem volt hiányérzetem a koncert alatt. Ben Mathot hegedűs és Jurriaan Westerveld csellista szívvel-lélekkel és hangszeres tudásuk legjavával támogatták a produkciót, Thijs Van Leer Török Ádámot idéző fuvolaszólóiról meg már beszéltem, ahogy Robby Valentine beugró szerepét is méltattam.

A DVD bónuszai között bőséges háttérinformációt találnak az angolt jól értők, 100 perces ’Behind The Scenes’ és további másfél órás extra interjú található a lemezen. Az egyetlen bajom az vele, hogy a ’Behind The Scenes’ legnagyobb része is interjú. Pedig szívesen néztem volna többet a próbákból, színpad összeszerelésből, soundcheckből. Félek 10 pontot adni rá, mert nem vagyok a teljes prog-rock szcénának eléggé szakavatott ismerője, de az biztos, hogy számomra az év koncertlemeze versenyen dobogós lesz.

Összegzés: 

Én nem is értem, miért fél Arjen Lucassen annyira a színpadtól. Szerintem meg kéne turnéztatnia egy ilyen programot világszerte, ahogy az Avantasia is teszi. Az is hogy kinőtte magát egyszeri stúdióprojektből. Mindenesetre mintha némi kedvet kapott volna hozzá… Július 18-án (ha nem marad el) a XV. Night of the Prog fesztiválon újra eljátsszák.