Hihetetlen, hogy már ennyi idős a lemez… 1969 nyarát igen mozgalmas időszakként tartják számon a Deep Purple pályafutásában. Távozott Rod Evans és Nick Simper, érkezett Ian Gillan, valamint Roger Glover. Zökkenőmentes volt az átállás olyan értelemben, hogy a koncertek folytatódtak, készültek szeptemberre a Royal Albert Hallba, hogy bemutassák Jon Lord ’Concerto’-ját a királyi szimfonikusokkal, és nekiálltak az új daloknak is. Ebből egyet be is mutattak azon a szeptemberi koncerten, a Child In Time-ot.
Az új lemez több lépcsőben, több stúdióban készült el, és csak a következő nyáron, 1970. június harmadikán került az üzletekbe. Már a cím és a borító is keményebb zenét sugallt, mint a korábbi lemezek pszichedelikus progresszív rockba hajló dalai. A lemeztasak a Dél-Dakotában található Rushmore hegyen kifaragott négy amerikai elnök portréja alapján készült, és ötödikként azért Ian Paice-nek is szorítottak rajta helyet.
Fél évszázad eltelt, de a lemez még mai füllel is úgy szól, hogy letarolja környezetünket. Ritchie Blackmore nyers, karcos gitárhangja, Lord gitárokhoz használt Marshall hangládákba kötött recsegő Hammond-soundja jelenleg is irányt mutat a helyes megszólalás felé. A Speed King bevezető tusa megadja az alaphangulatot. A rock and roll és elsősorban a nemrég elhunyt Little Richard előtt tisztelgő dal a Nazarethnek is megtetszett, amikor a riffjét kölcsönvették a Razamanaz slágerükhöz. Felvettek egy zongorával előadott változatot is, ezt kislemezen adták ki a Black Nighttal karöltve. A Bloodsuckert majd harminc évvel később újra kedvük szottyant lemezre venni (‘Abandon’ 1998) és azóta is játsszák mind a mai napig – ha nem is rendszeresen – ezt az abszolút karakteres, szaggatott riffre épülő nótát. A békedal, a Child In Time alapja nem saját kútfőből jött, ám Gillan szopránsikolya a mai napig komoly próba elé állítja korunk rockénekeseit, és nemcsak ez a dal nagy kihívás számukra. Blackmore szokatlanul hosszú improvizatív gitárszólója szintén követendő példa lett. A Flight Of The Rat sodró hét és fél perce hangszergyilkos szólókkal tűzdelt, kiváló koncertdarab lehetne, mégsem adják elő soha, állítólag Paice nincs kibékülve vele. Az Into The Fire földbe döngölő három perce egy kicsit a metal előképe, a Living Wreck akár ikerdalnak is felfogható, hiszen az előzőhöz hasonlóan a zúzós alapriffet közösen nyomja a gitár és az orgona, a lazább dobjáték légiesebbé teszi a dalt. A Hard Lovin’ Man mennydörgő gitáralapja is biztos, hogy hozzájárult később a metal formálódásához, a szöveg pedig őszintén, de nem ízléstelenül taglalja a szexuális mozzanatokat.
Sokan Blackmore-nak tulajdonítják az album létrejöttét, arról kevesebb szó esik, hogy mellette Glover is legalább akkora szerepet vállalt a dalok megírásában: a Speed Kinget és az Into The Fire-t például neki tulajdonítják. Nem lehet kiemelni egyetlen hangszert vagy az éneket sem, mint legmeghatározóbb elemet: mind az öt zenész olyan magasra tette a lécet, hogy legtöbben csak átbújni tudnak alatta.
A’ Deep Purple in Rock’ ötven év elteltével is mérföldkő, kiindulási alap a hard rock és a heavy metal műfajok számára, megkerülhetetlen alkotása a rock műfajnak.
Legutóbbi hozzászólások