Lenny Kravitz közel két évvel az előző budapesti koncertje után ismét visszatért az Arénába,. Pályafutása kezdete óta ugyanabból a zenei alapból építkezik: a rockot, funkot, soult és bluest olyan természetességgel olvasztja össze, hogy abból egy teljesen saját hangzás született. A Let Love Rule óta pedig ugyanilyen következetesen képvisel egy egyszerű, mégis időtálló gondolatot: bármennyire hangos és megosztott is a világ, a szeretet az, ami képes összekötni az embereket. A koncert végére egyértelművé vált, hogy ez számára nemcsak egy dal, hanem egy életfilozófia.
Az estét De’Wayne nyitotta, aki számomra abszolút pozitív meglepetés volt. A zenéje a rockot, a punkot és a hiphopot keveri, de ami igazán megfogott, az a színpadi jelenléte volt. Folyamatosan mozgott, táncolt, beszélt a közönséghez, a mozdulataiban pedig volt valami Michael Jacksont és Prince-t idéző lazaság. Végig az jött le, hogy tényleg örül annak, és hálás azért, hogy a színpadon lehet. Felszabadultan énekelt, táncolt, mosolygott – mindez egy pillanatra sem tűnt megjátszottnak.
Félórás átállás és a Bring It On első hangjaival aztán megérkezett Lenny Kravitz, és onnantól kezdve minden tekintet rá szegeződött.
Már a bevonulása is olyan volt, mintha egy régi rockfotó kelt volna életre: fekete bőrszerkó, napszemüveg, rasztahaj – minden a helyén volt. A háttérben emelvényeken álltak a vokalisták és a táncosok, akik végig együtt mozogtak a zenével, a fúvósok rengeteget hozzátettek a funkos hangzáshoz, Lenny pedig szinte dalról dalra gitárt cserélt. Az egész produkción látszott, hogy minden részletét gondosan megtervezték.
A zenekar remekelt. Craig Ross gitárjátéka sokat hozzátett ahhoz, hogy élőben a dalok jóval rockosabban szóltak, Jas Kayser pedig óriásit dobolt. Erre a zenére egyszerűen nem lehetett egyhelyben maradni!
Egyetlen dolog zavart egy kicsit: a kivetítőkön sokszor fekete-fehér élőképet láttunk. Biztos volt mögötte valamilyen vizuális koncepció, én viszont szívesebben néztem volna színesben az egészet, hiszen ennyire jó fények, karakteres ruhák és látványos színpad mellett szerettem volna minden apró részletet ugyanúgy látni, ahogy élőben is megjelent.
Lenny a koncert során végig szoros kapcsolatban maradt a közönséggel. Lesétált az első sorhoz, kezet fogott, dedikált, szelfizett, még vizet is adott egy rajongónak. A zenekar bemutatása ugyan egy kicsit hosszabbra sikerült, de amikor elhangzott, hogy Craig Ross 1991 óta mellette játszik, rögtön érthetővé vált, miért működik ennyire jól ez a csapat.
A koncerten természetesen felcsendültek a nagy kedvencek is: az It Ain’t Over ‘Til It’s Over, az American Woman, a Fly Away és az Again alatt már szinte az egész Aréna együtt énekelt. Az Are You Gonna Go My Way első riffjénél pedig gyakorlatilag mindenki talpon volt, harminc év ide vagy oda, ez a dal élőben ma is óriásit szól!
A fináléban következett a közel huszonegy perces Let Love Rule. Lenny leült a színpad szélére, végigsétált az első sor előtt, dedikált, pengetőket osztogatott, ölelkezett, miközben a zenekar megállás nélkül játszott tovább. Őszintén szólva egyszer nagyon megnézném Lenny Kravitzot Amerikában is. Az ottani közönség híresen felszabadult, és könnyű elképzelni, milyen lehet, amikor hazai pályán ezrek éneklik vele ezt a dalt.
A koncert végén, ahogy felkapcsolódtak a fények, világossá vált, miért a Let Love Rule zárta a koncertet. Ez nem egyszerű ráadás vagy közönségkedvenc, hanem Lenny Kravitz ars poeticája, ami több mint harmincöt év elteltével is ugyanazzal az erővel szól: a szeretet az egyetlen dolog, amely valóban képes összekötni az embereket!
Szerző: Balya Boglárka
Fotók: Mia Ross
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások