Eljött a pillanat, amelyben 2017-ig sokan reménykedtünk, de Warrel Dane sajnálatos halála után már elképzelhetetlennek tartottuk. A Nevermore újjáélesztése nem egy kockázatmentes vállalkozás, mert pont annyi esélye van a sikernek, mint a teljes kudarcnak. A bejelentés módja is felvetett néhány kérdést és vitát a hívek és a zenészek között is egyaránt. Jim Sheppard mellőzése számomra sajnálatos, de igazából csak hármójukra tartozik, hogy miért alakult így. Ezen a forró nyári napon viszont Berzan Önen volt a középpontban.
A különleges vendégként szerepet játszó Wolf számára ez volt az első budapesti fellépés, ami már önmagában különlegessé tette az estét. Bár a koncert elején a hangosítás nem segítette a svédeket – a megszólalás tompa és erőtlen volt –, szerencsére néhány dal után sikerült helyreállítani az egyensúlyt. Ekkorra már körvonalazódott, hogy miért számít a zenekar a tradicionális heavy metal egyik legmegbízhatóbb képviselőjének. A zenészek nem a színpadi látványosságokra építettek, hanem feszes, pontos játékukkal tartották fenn a közönség figyelmét.
Niklas Stålvind magabiztosan vezette a csapatot, míg Pontus Egberg rutinja és kisugárzása különösen sokat adott az összképhez. A műsor elsősorban az utóbbi lemezekre koncentrált, de a Voodoo, a Skull Crusher és a Speed On így is gondoskodott a legemlékezetesebb pillanatokról. Mire a koncert véget ért, a kezdeti technikai hibák már feledésbe merültek, és a Wolf sikeresen mutatkozott be a magyar közönség előtt.
Vannak dolgok, amire nem számít az ember, csak váratlanul, hirtelen megtörténnek. Az egyik ilyen volt az a bejelentés, hogy Jeff Loomis és Van Williams feléleszti a legendás Nevermore-t. Reálisan én erre 2020 környékén számítottam volna, amikor a legsikeresebb lemezük a ’Dead Heart In A Dead World’ jubilált, de mivel Warrel Dane ezt a jubileumot már nem érhette meg, így szinte biztos voltam benne, hogy nem fog megtörténni, ami végül mégis valósággá vált.
Először eléggé szkeptikus voltam a dologgal kapcsolatban. Azt gondolom, hogy vannak emberek, legfőképpen énekesek, akiket nem lehet pótolni. Warrel Dane pedig pont ilyen karakter. Nem azért, mert nem tudja senki elénekelni a dalait, itt most nem ezen van a hangsúly. Warrel egy fájdalommal teli mély személyiség volt, aki sokkal többet beletett a dalokba, nemcsak egyszerűen elénekelte azokat. A belülről fakadó – a legtöbb esetben sötét és negatív – érzelmeket, viszályokat, amelyeket a hangjával közvetített, nem képes akárki hitelesen visszaadni. Ebben az esetben a mögöttes, lelki tartalmat nehéz reprodukálni úgy, hogy elhiggyem az új embernek, amit hallok.
A netes felvételek alapján elég biztató volt, amit hallottam, de még mindig óvatosan közelítettem a dologhoz. Az, hogy Berzan Önen el tudja énekelni a dalokat, hogy megvannak hozzá a hangi adottságai, azt tudtam már korábban a YouTube-videóiból. Azt nem mondanám, hogy egyből szimpatikus volt, mert nem egy ilyen karaktert képzeltem el a kedvenc zenekarom frontjára. A nyilatkozatai, a túlzott modorossága, a magasztos hangvételben tett megszólalásai számomra kicsit ellenszenvessé tették. Olyan érzésem volt, hogy nem őszinte, mintha megjátszaná magát. Aztán belegondoltam a helyzetébe. Belekerült egy teljesen új helyzetbe, amivel jött az izgalom és a megfelelési kényszer is. Lehet, hogy ő is azt gondolta, hogy nagy lesz rá a kabát, és összeroppan a terhe alatt. Amikor megkezdődtek a koncertek, ezt a dolgot szerencsére szépen apránként levetkőzte, és kezdte elhinni, hogy meg tudja csinálni, és a rajongók többsége elfogadja őt ebben a szerepben.
A ’Dreaming Neon Black’ Ophidian intrója után belecsaptak a Beyond Within című dalba, és már az első hangoknál elszabadult a pokol a teremben. Itt éreztem azt, hogy a várakozás adta feszültség egyszerre tört ki az emberekből. Egyszerűen annyira ki voltunk már éhezve ezekre a dalokra, hogy ott, abban a pillanatban mindegy volt, hogy ki énekel, csak keljenek életre a dalok. Én teljesen elvesztettem a kapcsolatot a valósággal, és átadtam magam a zenének. Ahogy mondtam, szkeptikusan és kicsit félve vártam a kezdés pillanatait, mert féltem a csalódástól. Féltem attól, hogy nem fog tetszeni, mert túl magasak az elvárásaim. Viszont ezt a keserű érzést már első dalnál felváltotta a megnyugvás, annak a felismerése, hogy jó, amit hallok. Jeff Loomis arcán is ugyanazt a feszültséget láttam, amit a közönség reakciója szépen lassan lebontott, és a komoly arckifejezés szép lassan átváltott egy elégedett félmosolyba, mert ő is érezte, hogy otthon van. Hazatért arról a hosszú és összességében eredménytelen útról, amire az Arch Enemybe való csatlakozásakor lépett rá. Talán maga is érezte, hogy nincs jó helyen, hogy kevés az, amit ott mutathat magából. Túl tehetséges és túl fiatal még ahhoz, hogy elpazarolja az éveit másodhegedűsként, arccal a gázsi felé. Felemelő volt újra hallani ezeket a fifikás riffeket és szólókat, ahogyan Van Williams irgalmatlanul pontos és jellegzetes dobjátékát, amely végig masszív és feszes alapot biztosított.
A basszusgitáros és gitáros posztra igazolt Semir Özerkan és Jack Cattoi szimpatikus arcok, akik beleadtak mindent. Jack mondjuk egy kicsit kilógott a sorból azzal, hogy kevesebb, mint feleannyi idős, mint a többiek, de a kölyök technikailag egyértelműen felnőtt a feladathoz. Abszolút nem okozott gondot neki Jeff játékának az alátámasztása, és a vezér sokkal több teret engedett neki, mint amire előzetesen számítottam.
De jöjjön a lényeg. Az pedig mindenki számára az volt, hogy Berzan Önen hogyan énekel. Mennyire lesz elegendő a karaktere ahhoz, hogy elfeledtesse, hogy felülírja az emlékeket, amelyeket olyan régen a szívünkben őrzünk. Mennyire tud belebújni egy olyan szerepbe, amelyet eredendően nem rá írtak. Berzan mindent megtett, és többségben voltak azok a pillanatok, amikor elhittem neki, amit hallok. Már a koncert első harmadára érezhető volt, hogy a közönség elfogadta őt. A kezdeti kíváncsiságot egyre inkább lelkesedés váltotta fel, és a dalok végére már ugyanúgy ünnepelték, mint a zenekar régi tagjait. A koncert alatt én is elkezdtem érezni azt, amiről már Jeff Loomis is nyilatkozott, hogy nem egy Warrel Dane kópiát kerestek, hanem egy olyan énekest, aki nemcsak hitelesen tudja interpretálni az eddig megjelent dalokat, hanem saját egyénisége is van, amivel a jövőben hasonlóan egyedi tud maradni a Nevermore zenéje, mint amilyen mindig is volt. Ebből ezen a koncerten az első részt bizonyították nekünk. Berzan hitelesen tudja visszaadni a dalokat, annyira, hogy a kritikus hozzáállásom ellenére is feltörtek bennem az emlékek – jók és rosszak egyaránt –, amelyeket akkoriban éltem meg, amikor megszerettem a csapatot és a zenéjük adott erőt a nehezebb mindennapokhoz.
Ha valamibe bele akarok kötni, akkor az a túl egyértelmű koncertprogram volt, amiből hiányoltam a korábban néhány állomáson azért előkapott This Sacrament és The Seven Tongues Of God dalokat. Ezekkel lett volna igazán kerek az este. Ettől függetlenül is a koncert végére már nem azt figyeltem, hogy Berzan mennyire hasonlít Warrel Dane-re. Egyszerűen csak Nevermore-koncerten éreztem magam.
Maximálisan megértem, hogy a gyász feldolgozása után Jeff és Van elérkezettnek látták az időt, hogy megpróbálják újraéleszteni az életművüket, mert ezekhez a dalokhoz bizony pont annyira kellettek ők is, mint a megboldogult Warrel Dane. A fő dalszerzők közötti kémia fontos eleme ennek a gépezetnek, amelyben most Berzannak meg kell találnia a saját helyét. Ő egy teljesen más karakter, mint elődje. Első benyomásom alapján egy életvidám, pozitív személyiség, aki szereti az életet, tehát ilyen szempontból Warrel teljes ellentéte. Nem tudom, hogy mit hoz számukra a közös jövő, mert egyelőre még sötét homály fedi, hogy mire lesznek képesek együtt. Warrel Dane zsenije nélkül biztosan nem lesz – nem is lehet – ugyanaz, de igazából nem is kell ugyanolyannak lennie. Én előre megszavazom nekik a bizalmat. Várom az új dalokat és a következő találkozást!
Szerző: Losonczi Péter
Fotók: Dávid Zsolt
Köszönet a Concerto Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások