Azt már tudjuk, hogy az Alestorm legénysége milyen hangulatot csinál Magyarországon, többször facsarták ki az emberekből az utolsó szuszt is szórakoztató és pörgős bulijaikkal. Most arra voltam kíváncsi, hogy a sógorok mennyire vevők a „kacsás” csapatra. És nem mellesleg az is az ottani koncert mellett szólt, hogy olyan csapattal karöltve támadtak Bécsben, akik tudtommal még sosem jártak nálunk, ez pedig a Saltatio Mortis.
Az Alestorm Európa-turnén van éppen, de a hétvégéken a deszkákat a Saltatio Mortis előzenekaraként szántja fel. Bécsben ez is megváltozott egy picit, ugyanis a többi helyszínnel ellentétben itt dupla headliner show-t adtak, ami azt jelentette, hogy a srácok azt játszották, amit a saját bulijaikon a turnén, a németek pedig picit megvágták a műsort. És még valami más volt, de ezt majd a németeknél. Rossz hír érkezett a turné elején, ugyanis a főnöknek, Christopher Bowesnak a turné előtt két nappal eltört a keze.
Gipszben, felkötött kézzel kénytelen szegény letolni a koncerteket, ami ha sima énekes lenne, még nem is lenne nagy baj. De Chris ugye a másik billentyűs Elliot Vernon mellett, és esténként keytarjával kergeti őrületbe a közönséget. Nem tudom, hogy ennek tudható-e be vagy valami másnak, de talán sokkal aktívabb volt, mint szokott lenni. A mikrofonja mellé egy mini szintit azért beraktak a technikusok, és két alkalommal a gitártechnikus, Luke tartotta a keytart az énekes elé.
Kezdésként már a bebetonozódott Keelhauled alapozta meg a hangulatot, a megszokott formációk így sem maradtak el, és a közönség addigra már bejött a terembe a pólóvásárlásból és a büféből. Szinte telt ház előtt kezdődött tehát a koncert és a hangulat végig kiváló volt. A műsorba alaposan belenyúltak, ez a turné már nem az új lemez bemutatásáról szólt, ennek megfelelően nem is rakták tele új dalokkal. Sőt, nekem három olyan szám is megütötte a fülem, amit szerintem még nem hallottam tőlük élőben vagy legalábbis nem mostanában. Azért a nagy slágerek megmaradtak, de olyan csemegéket is elővettek, mint a Walk The Plank vagy az 1741.
A zenekar többi tagja hozta a szokásos intenzív játékot, a Bodor Máté–Gareth Murdock páros gyakran cserélt helyet az este folyamán, miközben többször Christ is bevették a buliba és vele együtt ökörködtek.
Az idők folyamán, főleg az élő koncerteknek köszönhetően olyan dalok váltak kedvenceimmé, amik lemezen nem ütöttek akkorát, ilyen az Under Blackened Banners, ami szerencsére most is volt és egyre jobban tetszik a dal. Természetesen a nagy kedvenc Hangover sem maradhatott ki a műsorból és a szövegelős résznél most is feltűnt a nagy dumás cápa, aki szövegét befejezve Mátéra vetette ki végzetes fogazatát.
Szerencsére nem tudta leharapni tőből a kezeit, így szólózhatott eleget. Nem tudom, hogy a baleset miatt alakult-e így, de mintha több olyan dal került volna a műsorba, ahol Máté külön is megmutathatta tudását és jókat szólózhatott.
Közben persze Chris sem unatkozott, a szabad kezével talán még energikusabban tüzelte a közönséget, és legalább háromféle módon mutatta így is, hogy tapsoljunk. Pici mozdulatokból is sejtettük, hogy rajtunk a sor és a közönség sosem hagyta cserben a kalózokat. Ahogy ők sem a közönséget és olyan csemegét csempésztek bele a Wenches & Mead nótába, amit a nyári Tábor fesztiválos fellépésen valaki egy transzparensen kért tőlük. Ugyanis a dal közepébe beletették a dal „kutyaugatós” verzióját. Eszementek! De nekik ez is jól állt, tök zenekarazonos volt és egy hatalmas geg! És ha már geg, a Pirate Song sem hangzott még el Magyarországon, legalábbis emlékeim szerint. Most ezt is megfűszerezték kicsit, Chris felkonfja után a Manowar Battle Hymn nótájába kezdtek bele, a már ismert Manowar-kézfogások lendültek a magasba – a zenekarnál is – de az énekes mindenkit lehűtött, hogy ők nem a Manowar, hanem az Alestorm és belecsaptak a Pirate Songba.
Elliotra nagyobb szerep hárult, a billentyűszólót is teljesen egyedül hozta, de ez talán az egész bulira jellemző volt, hogy rá hárult a legnagyobb teher a másik szinti kiesésével. De mind ebben, mind a hörgésekben hiba nélkül helytállt, mint ahogy a biztos alapokat hozó páros is hibátlant produkált: Peter Alcorn dobos látványos cucca mögött végig dübörgő alapokat adott Garethtel párban.
És innentől kezdve mintha a gyeplőt a lovak közé dobták volna, egymás után sorjáztak az igazi partihimnuszok, kezdve a P.A.R.T.Y.-val, ami mostanra a banda egyik legnagyobb ovációt hozó tételévé vált. A közel 90 perces műsor után mindenki elégedetten készülhetett a másik csapat műsorára. És egy picit térjünk rá a színpadképre, ami annak köszönhetően, hogy turnén van a zenekar, full pompájában díszelgett. Elliot és Peter dobogója között a hatalmas kacsa, Máté és Gareth előtt két dobogó, amit előszeretettel használtak is, a színpad elején pedig a színes füstgépek, amik többször is feldobták az amúgy sem unalmas műsort.
A hangulatra nem lehetett panasz, a dalok tökéletesek voltak ahhoz, hogy egy nagyon szórakoztató és a közönség aktív szerepvállalását igénylő estévé váljon a koncert. Chrisnek pedig jobbulást! Sajnos tudom, milyen lehet most, a februárt én is ugyanígy gipszben töltöttem, csak a másik kezemen.
Keelhauled / No Grave But The Sea / The Sunk’n Norwegian / Walk The Plank / Alestorm / Under Blackened Banners / Treasure Chest Party Quest / Hangover / Wenches & Mead / 1741 / Mexico / Pirate Song / P.A.R.T.Y. / Captain Morgan’s Revenge / Shit Boat // Drink / Zombies Ate My Pirate Ship / Fucked With An Anchor
Három olyan „középkori” zenét játszó német banda van, akiket szeretek és még nem nagyon jártak nálunk, az In Extremo, a Saltatio Mortis és a Feuerschwanz, akik német nyelven énekelnek. Folkos alapról indul mind a három, de különböző egyedi ízekkel vegyítik azt. Jelen esténk tárgya a „Haláltánc” (latinul ezt jelenti a zenekarnév), akiket utoljára egy karácsonyi német fesztiválon láttam sok évvel ezelőtt. Az akkori steampunkos designból mára csak a mikrofonállványok kinézete maradt. Az Alestorm menedzsere szerint pech, hogy nem előző nap láttam őket Németországban, ahol nagyon futnak és monstre látvánnyal koncerteznek. Ott három kamion cipeli a látványt, Bécsbe egy sem érkezett. Ide egy minimálnál is kisebb látvánnyal érkeztek, a „kacsás” csapat sokkal jobban nézett ki. Pár dobogó a tagoknak és ennyi. A színpad elején az énekes és a három autentikus hangszeren játszó tag, hátul az „igazi” hangszeres szekció. Dob, gitár, basszusgitár. Új dallal nyitottak, meg egy kis csavarral. Az énekes Alea der Bescheidene besétált a sötétben, egy kis zongora aláfestéssel acapella kezdett bele a Taugenichts nótába és az első refrénnél kapcsolták fel a fényeket a színpadon az énekes hatalmas ugrása mellett, majd berobbant a banda, hogy belekezdjenek a 90 perces műsorukba.
Egyből értelmet nyert, hogy miért is kerültek ennyire előre az autentikus hangszeresek, a keverésnél is szépen előre voltak tolva, színesítve a rockos megszólalást. Ekkor még csak két skót duda emelte a hangzást, illetve Falk Irmenfried von Hasen-Mümmelstein kezében volt egy furcsa vonós hangszer, a nyckelharpa vagy billentyűs hegedű, ami egy 15-16. században svéd nyelvterületen széles körben elterjedt vonós, billentyűs hangszer. Később előkerült egy harmadik és negyedik skót duda is.
Talán nem is baj, hogy nem hoztak ide látványt, így elsősorban a zenére és a zenekarra tudtam figyelni. Meg persze a közönség reakciójára, akik az első perctől kezdve vették a lapot és Alea minden rezdülésére nagy ovációval reagáltak, illetve azt tették, amit a főnök kért. Mondjuk úgy, hogy a bandának van egy nagyon karizmatikus frontembere, de az El Silbador–Luzi das L skót dudás páros is vonzotta a tekinteteket. Főleg Luzi volt elemében, bejárta a színpad minden pontját, nagyon szórakoztató volt a produkciója. Igazi bohóc, a jó értelemben véve, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, miközben több hangszert is előkapott a buli alatt. A skót duda volt az alap, de töröksípot is láttam nála, miközben gyakran Aleával osztozott a fő dobogón.
Igazán csak akkor vonultak picit háttérbe, amikor Bruder Frank basszusgitárosra és Till Promill gitárosra vetült a fény és a színpad elején alkottak nagyot.
Mert Jean Mechant der Tambour dobossal kiegészülve olyan biztos alapot adtak a másik négy tagnak, amiben ők nyugodtan lubickolhattak. De Jean nemcsak a dobokért felelt, szinte az egész buli alatt Alea mögött vokálozott, illetve párszor a nóták között Aleával karöltve konferálták fel az érkező tételt. Meg persze szórakoztatóan kommunikált az énekessel, bár németül nem értek, de volt, amikor a szövege után Alea elröhögte magát. Ahogy az Alestromnál, itt sem beszélhettünk lemezbemutató turnéról, ennek megfelelően igen sok albumról szemezgettek és három feldolgozás is bekerült a műsorba. Feltűnően sok északi mitológiából vett dalt tűztek műsorra, Loki, Odin és Heimdall is külön tételt kapott az este folyamán.
Nagyon jól állították össze a dalok sorrendjét, mert nem volt olyan időszak, ami leültette volna a hangulatot, de a pörgős tételek közé gyakran beiktattak egy kis pihentetőt. Említettem, hogy volt olyan pillanat, amikor négy skót dudás is volt a színpadon, az énekes Alea is hangszert ragadott, persze az övé nagyobb és díszesebb volt, mint a többieké. Apropó, Alea: szerintem jelenleg ebben a stílusban az egyik legjobb frontember, egy igazi energiabomba, egy Duracell nyuszi. Nyáron egy német fesztiválon volt szerencsém látni, hogy mennyire tisztelik a németek, illetve, hogy mennyi média volt rá kíváncsi és akart tőle interjút. Teljesen megértem, mert tényleg egy igazi frontember, aki ráadásul jó hanggal van megáldva. Sportosságának köszönhetően az este folyamán többször olyan homorított ugrásokat mutatott be, amiket a nagy glam bandáktól láttam még a korabeli videókban. Nem a ma hagyományos hardcore-os ugrálás volt. És közben végigrohangálta az egész estét, szinte folyamatos mozgásban volt, de ha a dal egy picit érzelgősebb volt, akkor a dobogóra ülve énekelt és vezényelte a közönséget.
Hangzásilag nem lehetett belekötni a koncertbe, egész jól szóltak, amikor Alea mellett még négyen vokáloztak, akkor elég vastagon szóltak a dalok. Korábban szó volt a három feldolgozásról, egy Die Ärzte-dal még az elején került terítékre, de engem jobban lázba hozott a másik kettő. A nálunk csak Baj van a részeg tengerésszel néven ismert dalt folyamatos sebességváltással adták elő. Akusztikus aláfestéssel kezdtek, szinte mindenki énekelte a sorokat, aztán felpörögtek az események a dal végére. A dalban Till akusztikus gitárra, Frank pedig elektromos nagybőgőre váltott és a dal vége felé Alea is besegített egy kis töröksíppal.
A harmadik a ráadás előtt nem sokkal érkező Hypa Hypa, a manapság nagyon jól prosperáló Electric Callboy egyik szerzeményének átirata. Az eredeti is nagy hangulatot szokott csinálni a Callboyok koncertjein, most is hasonló volt a reakció. Hogy egy koncerten ugyanazt a dalt kétszer is elnyomják, elég ritka, pláne, ha elég dala van a bandának, most ez is megtörtént, de csak részben. A My Mother Told Me a koncert felénél egy rövidített verzióban hangzott el, majd négy számmal később a dalt teljes egészében eljátszották, miközben a közönség a földön ülve evezett.
A buli vége felé egy hatalmas circle pit alakult ki, amibe Alea is beszállt, köztük rohanva énekelt, majd visszaszivárgott a színpadra. Az énekes szereplésénél egy meglepő vendég is elhúzott előttem, a csapattal tart Jim Müller, a Kissin’ Dynamite gitárosa, aki videósként dolgozik a turnén. Akinek egy ismert zenész kamerázik, kérem, azért az már valami! A ráadás közepére tették a Gardyloo számot, ahol Alea a csajok nagy örömére megszabadult pólójától és azt a feje felett pörgetve énekelte végig a dalt. De úgy látszik, ez bevált dolog, ugyanis a közönség közül is sok pasi félmeztelenre vetkőzött és egész termes pólópörgetésbe kezdtek.
Nem mindenkinek állt jól, maradjunk annyiban. Pár lány beült a pasija nyakába, ahogy pár számmal korábban a Für immer jung alatt – itt a zenekar külön kérte őket – és ők a pasijuk pólójával pörgettek, bár tőlem nem messze az egyik leányzó melltartóra vetkőzött egy srác nyakában. A pörgős programhoz képest egy picit visszafogottabb tétellel zárták le az estét, habár igazi közönségénekeltetős és integetős dal a Spielmannsschwur.
Hosszú idő után láttam őket megint, de bebizonyosodott, hogy nem véletlenül szeretik ennyien a bandát a német nyelvterületeken. Bízom benne, hogy egyszer az elején említett hármasból valamelyik ellátogat hozzánk is, mert ugyan giga látvány nélkül érkeztek, de így is nagyon élvezetes volt, amit láttam!
Taugenichts / Wo sind die Clowns / Schrei nach Liebe / Groβe Träume / Loki / Satans Fall / Odins Raben / Brunhild / My Mother Told Me (rövid) / Heimdall / What Shall We Do With The Drunken Sailor? / Pray To The Hunter / My Mother Told Me / Mittelalter / Seitdem du weg bist / Hypa Hypa / Für immer jung // Alive Now / Gardyloo / Spelmannsschwur
Hogy megérte-e Bécsbe menni a párosért? Naná! A dupla headliner show-nak megvoltak az előnyei és hátrányai, a hétvégi műsorhoz képest a kalózok többet játszottak, viszont a német csapat alaposan meghúzta a setlistet és kurtított a látványon. Az Alestorm most is pazar hangulatot csinált és a turné előtti baleset sem okozott törést (mármint a produkcióban), sőt talán Chris még hevesebben artikulált és vezényelte le a jó kezével a show-t. A Saltatio Mortis pedig bebizonyította, hogy pazar színpadkép nélkül is tudnak magukkal ragadó műsort adni. Remélem, azért legközelebb teljes pompájukban láthatom őket, mert engem könnyen meg lehet venni egy gigashow-val!
Szöveg és fotó: Savafan
Külön köszönet az Alestorm menedzsmentjének a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások