A csillagok ritka együttállása kellett ahhoz, hogy a Gary Moore születésnapjához igazított emlékkoncert és a hold járásától függően évente változó időpontban megtartott húsvét ünnepe egy időre essen. Méghogy szerencsétlen szám a tizenhármas! A blues-rock és a rock hazai és nemzetközi csillagai segítségével feltámasztottuk a húristen zenéjét – számos easter egg-gel feldobva – egy négyórás, monstre koncerten, hogy a következő egy évben ebből táplálkozzon lelkünk.
Negyed órával kezdés előtt érkezve szokás szerint csak az utca végében tudtam leparkolni, amit jó előjelnek tekintettem a közönségszámra vonatkozóan. Az Analog udvarán kígyózó hosszú sortól viszont megijedtem, hogy esetleg lemaradok a műsor elejéről, de szerencsére a beengedés flottul ment, csak úgy látszik, mindenki úgy időzített, hogy az utolsó pillanatra fusson be. A szokás szerint hazai és külföldi kiválóságokból álló társulat 3 felvonásban vonultatta fel passzióját Gary Moore életének különböző szakaszait feltárva.
1. felvonás: A blues-rock korszak
Az Amerikából erre az alkalomra ismét hazatért Tommy Katona barátaival elsősorban a gitáros 1990 utáni korszakát mutatta be, de persze húsvéti tojás (azaz meglepetés, ismertebb nevén kakukktojás), vagyis easter egg mindhárom részben volt. A Cass Lewisszal és Darrin Mooney-val alkotott Scars formáció húzónótájával, a Rectifyjal nyitottak. Tommyt most is elkísérte amerikai zenésztársa, dobosa, Travis Montoya, aki élvezettel merült el ezúttal is Gary Moore világában. A trió harmadik tagját Péter Tamás basszusgitáros alakította.
Tommy Katona talán a legautentikusabb előadó volt mind közül az este folyamán, hiszen nemcsak gitározott, énekelt is, ahogy Gary tette. A második nóta előtt négyfősre egészült ki a banda Péter Bence billentyűssel, és Tommy K vicesen megjegyezte, hogy egy vérbeli texasi blues következik a kétharmad Texas Flood előadásában: a Texas Strut. A ZZ Top lüktetésű nótára aztán beindult a közönség is a nehezebben emészthető nyitódal után.
Kiss Zoli érkezésével új szín költözött a zenébe, az Enough Of The Bluesban aztán meg is énekeltette a népet. Érdekes egyébként, hogy Garynek a heavy metalhoz vajmi kevés köze volt, a hard rock és blues-rock vonalán mozgó muzsikáját mégis az Iron Maidnem két énekese (Kiss Zoli és Jósa Tomi) interpretálta a hazai csapat részéről.
A higgadtabb tempó folytatódott a Midnight Blueszal is, majd új vendég lépett színpadra: Julie Karnes, Tommy K párja énekelte gyönyörűen (a szó mindkét értelmében) a Still Got The Bluest, lehunyt szemmel, átéléssel. És jó volt látni a szerelmes pillantásokat, amikkel egymás teljesítményét honorálták. Utoljára talán Ben Granfelt hozta el a párját emlékeim szerint, hogy közösen adják elő az északír gitáros dalait.
Ben Poole lépett a színpadra, a szakállas gitárossal a 2023-as Emlékesten találkozhattunk utoljára (persze szólóban járt már itt azóta is), és vele visszakanyarodtunk a Scars zenéjéhez. A My Baby (She’s So Good To Me) dalt Tommy énekelte, és a szólóban is ő vitte a vezérfonalat, de Ben izgalmasan felelgetett rá, amiből egy remek gitárpárbaj alakult ki.
A The Sky Is Crying általában Tommy nagy dala szokott lenni, de ahogy 2023-ban, úgy most is átengedte az éneket és a szóló oroszlánrészét Bennek, aztán persze a végén itt is kialakult egy nagy csata a két gitáros között, igazi csemege a blues-rock rajongóknak.
Kiss Zoli visszatért, egy kis zavar az erőben („Nem tudom, mi jön… Ezt nem én éneklem. De.”), és máris szólt az Oh, Pretty Woman, itt is Bené volt az első szóló, Tommyé a dal végi, itt nem küzdöttek meg egymással, de ez csak a vihar előtti csend volt, mert jött a King Of The Blues és a Too Tired, ahol aztán olyan géppuskatüzet láttunk, mint a Crossroads című filmben Steve Vai és Ralph Macchio (akinek szólamait persze szintén Vai játszotta) között. Két Les Paul, és mégis mennyire másképp szóltak, főleg amiatt, ahogy Ben Poole hol ujjal, hol pengetővel pengetett, akkordot és szólót egyaránt, és esküszöm, mint az Itt a piros, hol a piros játékban, nem láttam, hová tünteti el pillanatok alatt a pengetőjét, amikor nincs szüksége rá.
A műsor végén jött az easter egg, a Parisienne Walkways, a korát (vagy korszakát) megelőző blues 1978-ból, úgy szoktuk mondani, hogy igazából ennek csupán „kistestvére” az 1990-ben oly nagy slágerré vált Still Got The Blues. Ebben végképp Ben volt a főszereplő, ő énekelte – ahogy az előző Too Tiredot is –, és ő is szólózta végig, a hosszú kitartott hangért is neki tapsolhattunk, Tommy K itt nagy kegyesen csak statisztált kollégájának, nem piszkított bele annak dicsőségébe. 75 perc, máskor egy koncert hossza, most csak az első felvonás egy monstre rendezvényen.
Rectify / Texas Strut / Enough Of The Blues / Midnight Blues / Still Got The Blues / My Baby (She’s So Good To Me) / The Sky Is Crying / Oh, Pretty Woman / King Of The Blues / Too Tired / Parisienne Walkways
2. felvonás: A korai hard rock korszak és egyéb ritkaságok
Somogyi Remignek jut mindig az a hálátlan feladat, hogy Gary Moore korai korszakából merítve szórakoztassa a nézőket olyan dalokkal, amiket esetleg nem is ismernek, vagy csak ritkán hallottak. Számomra persze mindig ezek az igazi csemegék, mert némelyik dalból talán magától Garytől sincs élő felvétel ezekről. Remiget persze nem kell félteni, fantasztikus tehetségével simán le tudja nyűgözni a nagyérdeműt, végtelen szorgalmával pedig még egy kis easter egget is adott nekem a műsora végén. Pedig meg se locsoltam.
Ezt a felvonást egy régi The Old Grey Whistle Test videó vezette fel, már ez is előrevetítette, hogy itt bizony a ritkaságok kerülnek majd előtérbe. Gary első szólólemezének, az 1978-as ‘Back On The Streets’-nek a címadó dalát adta elő 1979-ben, amikor már a Thin Lizzy tagja volt, de ez egy érdekes felállás volt, mert ott volt mellette Phil Lynott és Scott Gorham, de a billentyűknél Don Airey, a dobok mögött meg Cozy Powell. Micsoda szupergroup!
Előre ráérezhettem Remig műsorának hangulatára, mert az odaútra az 1983-as ‘Dirty Fingers’ lemezt tettem be a kocsimba (a hazaúton meg Jósa Tomi Brother Belmont lemezét hallgattam, amit a merch pultban ezer forintért kótyavetyélt el), és mit ad isten, a 2. felvonást nyitó Nuclear Attack – Hiroshima – Rest In Peace hármas éppen e lemezről való, Remig fehér Stratocasterje, mint a lemezborítón szereplő gitár.
Mint mondtam, két Iron Maidnem-énekes is szerepelt az estén, itt lépett be a műsorba Jósa Tamás, aki aztán hosszú ideig velünk maradt. Míg Kiss Zolit azzal szoktam dicsérni, hogy szinte bármilyen stílushoz lazán tud alkalmazkodni, Tominál azt vettem észre, hozza a Bruce Dickinson-os manírokat Gary hard rock dalaiban. Nem volt ez rossz persze, csak szokatlan. Ami meglepett, hogy Várfi István a billentyűk mögül milyen jól és erősen vokálozott Tominak, ez főleg a Hiroshimában domborodott ki.
A You című dallal visszakanyarodtunk az 1980-as G-Force-lemezhez (hivatalosan ez is olyan egylemezes projekt, mint a Scars, én magamban ezeket is Gary Moore-szólólemezeknek könyvelem el), erre már bejött Gary testvére, Cliff Moore is, aki rendszeres visszatérője az Emlékesteknek, szinte valamennyi koncerten tiszteletét tette, ami nagyon nagy elismerés a koncertet szervező Csillag Zoli felé. Cliff színre lépése apropót adott Jósa Tominak a zenekar bemutatására, én már megemlítettem Várfi István billentyűst, most elhangzott Székely Tamás basszusgitáros és Mező Patrik dobos neve is.
Újabb zavar az erőben, Tomi a You-t konferálta fel, Remig és Cliff, akik már pózba vágták magukat, összenéztek, nem erre számítottak (Tomi is rájött: „Benéztem.”). De a profizmus segített, a belső kapcsolók egy pillanat alatt átálltak és eljátszották az említett nótát.
Eztán jött, amire úgy rákészültek, a Don’t Let Me Be Misunderstood (megint a ‘Dirty Fingers’ lemezről, valószínűleg egy blokkba szánták a másik hárommal), a Nina Simone-ballada The Animals-féle verzióját dolgozta át Gary még rockosabbra, és ezt hallhattuk most még jobban megbolondítva a két gitáros által.
A G-Force másik dala, a Rockin’ And Rollin’ következett, ezek is egy blokkba lettek tervezve, csak hát ember tervez, Tamás végez. Erre a dalra beköszönt a másik autentikus gitáros-énekes, az ex-Sabaton-zenész Tommy Johansson is, akiről annak idején azt mondtam, „végre van egy jó gitárosa és egy jó énekese a Sabatonnak”. Tényleg iszonyú tehetség, igazi átéléssel vetette bele magát a dalba, pózokba vágva magát riffelt nagyokat, lóbálta a Scott Gorham fiatalkori hajkoronájára emlékeztető rőzséjét, és persze övé volt a szóló abban a kiváló dalban.
És ha már szóba került a Scott Gorham-frizura, nem mehetett el egy Thin Lizzy-klasszikus, az Emerald eljátszása nélkül. Az első strófát ugyan átengedte Cliff Moore-nak, de a másodiknál végre megvillantotta hatalmas orgánumát. Ha úgy tetszik, ez is egyfajta kisebb easter egg volt, hiszen a Thin Lizzy gitárosaként Gary játszotta ezt a korai remekművet, de hivatalosan nem tartozik az életművéhez. És persze az ikergitárszóló, meg utána az egymásnak adott sorok, amit most hármas ikrek játszottak el, elvonta a figyelmet erről az apróságról.
Az igazi easter egg viszont a blokk végén érkezett. Nagy kedvencem Don Airey első szólólemeze, a ‘K2’, melyen Gary Moore is közreműködött. Pár éve rábeszéltem Csillag Zolit, játsszák el róla a Song For Alt, mely szerintem egy The Lonerrel egyenértékű instrumentális ballada, de akkor „elszúrták” a dolgot, ha jól emlékszem, Gudics Mátéval az énekes verziót dolgozták fel. Most viszont, miután újra megpiszkáltam a témát, sikerült Remiget rávenni, hogy adja elő az instrumentális változatot. Hatalmas élmény volt! A második rész csak 40 perces volt, bár én elhallgattam volna tovább is e korai gyöngyszemeket.
Nuclear Attack / Hiroshima / Rest In Peace / You / Don’t Let Me Be Misunderstood / Rockin’ And Rollin’ / Emerald / Song For Al
3. felvonás: A hard rock-slágerek korszaka
Este 10-kor lépett színpadra Lőrincz Viktor basszusgitáros és Balázs Tibor ‘Mamó’ dobos közreműködésével (akit csütörtök délután kerestek meg, hogy ugorjon be Bánfalvi Sanyi helyett a szombati koncertre, minden elismerésem neki) Vámos Zsolt, illetve tért vissza Jósa Tamás frontemberként. Ami meglepett, hogy Zsolt is felült a „minek nekünk billentyűs, jó oda a sampler is” vonatra, a koncert eddigi, 100%-ban élő két része után némileg csalódás volt. Mindenesetre a Dunluce hangjaira bevonult a gárda, és az After The Warral bele is csaptak a slágerparádéba.
A Thunder Rising előtt Tomi elmondta, hogy 20 éves álma vált valóra, hogy elénekelheti élőben ezt a dalt, és a dob körüli technikai gebasz alatt Vámos Zsolt is elmesélte, mekkora hatással volt rá az egész ‘Wild Frontier’ album, és azon belül is ez a dal.
Az Empty Roomsnak pedig csak az 1987-es stockholmi verziója jöhetett szóba, amikor a műsort összeállították, mert Zsolt szerint azon a koncerten olyan kozmikus energiák álltak össze, ami egyszeri és megismételhetetlen produkciót eredményezett. Míg a blues-rock gitárosoknak az improvizálás az erőssége, Zsoltnak az, hogy képes hangról hangra reprodukálni egy ilyen előadást. Mi pedig élveztük, és közben lengtek a karok a telefonos lámpákkal, amik felváltották az 1987-es gyertyákat és öngyújtókat.
A Crying In The Shadows után ismét bejött Tommy Johansson, hogy egy Over The Hills And Far Awayjel kápráztassa el a tömeget (mert bizony, ahogy a parkoló gépkocsikből következtetni lehetett, telt ház volt az Analogban), Zsolt hátrébb húzódott, és engedte villogni a fiatal tehetséget.
Ha lehet, még tovább fokozódott a hangulat a Wild Frontier és főleg az Out In The Fields alatt, melyről Tommy J elmondta, 9 évesen hallotta először a dalt, és rögtön beleszeretett az északír gitáros zenéjébe.
Újabb easter egghez érkeztünk: Vámos Zsolt Az idő partján című saját szerzeményét adta elő, melyet szülei emlékére írt, de ezen a koncerten Garynek is ajánlotta. Megható volt, ahogy lehajtott fejjel, potyogó könnyekkel gitározta végig a Gary Moore stílusában írt dalt. Át tudtam érezni a fájdalmát. Én 19 évesen vesztettem el az édesanyámat, de az emlékdalt, amit neki írtam, még évekig nem tudtam sírás nélkül eljátszani.
Tommy J visszatért, és a Murder In The Skies előtt amolyan ujjgyakorlatként elnyomta a Dirty Fingerst, majd jött a Cold Hearted, és ahogy Zsolt mondta: az Anarchia zenekar. Merthogy Tommy J mellé bejött Tommy K is, és most csúcsosodott ki az iménti mondatom értelme, hogy ami a blues-rock gitárosnak szabadság, az Zsoltnak káosz, anarchia. A két Tommy mindenesetre bőven adott okot a tapsra és az ovációra, Zsolt kicsit idegenül mozgott ebben az improvizációs párbajban, de a technikai tudása azért megvan hozzá, hogy szégyenben ne maradjon.
És akkor még nem is beszéltünk a szokásos koncertzáró all-in produkcióról, amikor a Walking By Myselfre tekert felváltva szinte az egész gárda (Remig eltűnt): Tommy Katona, Ben Poole, Tommy Johansson, Vámos Zsolt és Cliff Moore. A dalra visszatért Tommy K bájos párja, Julie Karnes is, ő vezette a férfisereget a nemes ütközetbe.
Közel másfél órás volt az utolsó felvonás, ami azt jelentette, hogy a fél 8-kor kezdődő bulinak fél 12-kor lett vége és ebből legalább 200 perc tiszta játékidő volt. Nem semmi élményben részesült, aki eljött velünk ünnepelni húsvét szombatján.
Dunluce (playback intró) / After The War / Thunder Rising / Empty Rooms / Crying In The Shadows / Over The Hills And Far Away / Wild Frontier / Out In The Fields / Az idő partján / Dirty Fingers / Murder In The Skies / Cold Hearted / Walking By Myself
Záró gondolatként még csak annyit, hogy többször elmondtam már, de most is ki kell emelnem: imádok az Analogba koncertre járni, itt van a legjobb hangmérnök minden rockkoncert-helyszín közül, még egy ekkora létszámú, folyamatosan változó felállású stábot is képes volt úgy kihangosítani, hogy minden és mindenki tisztán hallatszott a nézőtéren.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a LOTS Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások