Marillion: With Friends From The Orchestra

írta Bigfoot | 2019.11.29.

Megjelenés: 2019

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://marillion.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Ez egy évfordulós album. Steve Hogarth harminc esztendeje váltotta fel Fisht a frontemberi poszton, az ő hangjával felvett első album, a ’Seasons End’ 1989 szeptemberében jelent meg. Ezt a három évtizedest ünneplik meg ezzel a koronggal.

Egy progresszív rock banda esetében szinte kötelező, hogy komolyzenészekkel közösen készítsenek albumot. A Marillion nemcsak koncerten, hanem a stúdióban is kipróbálta a zenélést vonós körítéssel. A tavaly megjelent, a Royal Albert Hallban rögzített élő albumon, az ’All One Tonight’-on már közösen zenéltek a belga In Praise of Folly vonósnégyessel, idén a stúdió falai közt is egyesítették erejüket. Új dolgok nem születtek, egy kilenc szerzeményből álló szelekciót hallunk az elmúlt három évtized albumaiból szemezve, szigorúan a Hogarth-éra termését górcső alá véve. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem szimpatikus, hogy nem révednek vissza a múltba, és ezúton is erősítik ezt a régóta változatlan felállásban működő alkotóközösséget. A dalok szerkezetéhez nem nyúltak, inkább hangszerelési ötleteket vittek bele a produkcióba, és persze a vonós hangzás gazdagabbá tette a produkciót.

Ha valaki jól ismeri a Marillion munkásságát, az tudja, hogy progresszív rock muzsikájuk nem nélkülözi a klasszikus elemeket, így a vonósnégyes szerepeltetése nem kuriózum, nem furcsaság, nem üt el zenei világuktól. Belesimul, beleillik abba. Ez azért is történt így, mert a kvintett a progresszív rock azon ágát képviseli, amely nem a hosszú improvizációs hangszeres betéteket helyezi előtérbe, hanem a kollektív kifejezési formát, kompozícióik a lehető legaprólékosabban kidolgozottak (a szólók sem kivételek), ezeket koncertjeiken is igyekszenek a leghívebben visszaadni. Tevékenységükre nem a rock mennydörgése jellemző.  A komolyzene darabjait is pontról pontra lekottázzák, így a két világot nem volt olyan nehéz párosítani.

Ha egy rockbanda egy teljes szimfonikus zenekarral készít felvételeket, jellegzetes hangzásuk megváltozik – súlyosabb, monumentálisabb lesz, nem egy album esetében kisebb szerepet játszanak. A Marillion ezt kiküszöbölte úgy, hogy „csak” egy vonósnégyest alkalmazott két fúvóssal kiegészülve, így súlyuk, jellegzetes megszólalásuk nem csorbult. Az album ragyogó példa arra, hogyan lehet a két zenei világ közt az egyensúlyt megtalálni.

Nekem különösen a két hosszú mű, a This Strange Engine és az Ocean Cloud tetszik, mert ebben a felfogásban a klasszikus zene felé tolták el mindkét kompozíciót. Jó másfél évtizede a veszprémi illetőségű, nemzetközi hírnevű Mendelssohn Kamarazenekar vezetőjével, Kováts Péterrel beszélgettem és szóba került ez a zenei fúzió, melyről a mester a következőt mondta: „Olyan átiratokat kellett készíteni, amely a zenéhez bizonyos pontokon nyúl csak hozzá, ott, ahol tényleg elképzelhető a vonós hangzás, és valami pluszt ad az egésznek.” Úgy gondolom, ezt a törekvést a Marillion tökéletesen megvalósította ezen az albumon.

Pontszám: 9