A még mindig fiatalnak számító dán-svéd gárda előző lemezénél úgy kaptam fel a fejem, mint már nagyon rég nem, amikor új bandákat hallgatok. Fantasztikusan egyedi légkört tudtak teremteni a zenéjükkel, tiszteletben tartva a saját gyökereiket, ugyanakkor saját stílust is kialakítva. Végre azt éreztem, hogy igazán előremutató prog metált hallgatok, nem csak egy technikai bemutatót, aminek a csapdájába sok zenekar be-besétál. A Vola zenéje bevallottan és jól hallhatóan ered olyan zenekarok munkásságából, mint a Porcupine Tree, Meshuggah, Opeth vagy akár a Pink Floyd és a Soilwork, plusz a Devin Townsend Project. Aki behatóbban ismeri az itt említett zenekarokat, jól tudja, hogy így együtt felsorolva eléggé fura kis lista, mert addig rendben van, hogy a Porcupine Tree vagy a Floyd jól megférnek egy mondatban, de mi van a Floyddal és a Meshuggah-val?

Többek között ez az, ami végtelenül vonzó volt számomra a Vola zenéjében: úgy házasítják össze ezeket a hatásokat, hogy az egyáltalán ne kényszerházasságnak érződjön, hanem természetesnek, magától értetődőnek. E recept másik – szintén nagyon fontos – összetevője pedig az egyedi és rendkívül jól megjegyezhető dallamok. És akkor még nem ejtettem szót Asger Mygind egészen egyedi hangjáról, amivel sokszor Roger Waters regélését idézi, máskor Daniel Gildenlöw intimitását, megint máskor pedig dermesztő módon tud hörögni, bár ezt egyre ritkábban alkalmazzák már, csak bizonyos zenei kulcspontoknál. Mindemellett a hangzásuk egyik fontos sarokköve Asger bariton gitárja, ami garantálja a súlyos riffeket és a mély hangzást.

Az előző lemez egy jól átgondolt koncepció köré épült, ezzel szemben itt a ’Witness’, ami – elcsépelt kifejezéssel élve – kifejezetten dalközpontú anyag, ahol minden nóta egy külön világ. Szerencsére ez ugyanolyan jól áll a srácoknak, mint a konceptlemez! Iszonyatosan erős kezdéssel csapnak arcon minket, a Straight Lines zaklatott főriffje jól megadja az alaphangulatot. A dal hangulata – és klipje is – egy elkeseredett és reménytelennek tűnő menekülést fest meg, ám a fantasztikusan kinyíló refrén epikus hangulatával remekül ellensúlyozza a dal sötét hangvételét. Igazi volás húzás.

A Head Mounted Sideways még feljebb tekeri a keménység potméterét, megkockáztatom, hogy a zenekar eddigi legsúlyosabb dalával van dolgunk, rendesen rátehénkedik az emberre a hangulatával és a mélyre hangolt bariton gitárok tonnás súlyával, de természetesen ebbe is bele tudnak vegyíteni egy nagy adag dallamosságot, megmutatva ezzel, mi az, amiben ők igazán jók. Az utóbbi évek egyik legsúlyosabb dala, egy fantasztikusan hatásos klippel megtámogatva.

Legutóbbi interjúnk során Asger megszellőztette, hogy az ’Applause…’ után valószínűleg ismét egy keményebb lemez következik, és nem okozott csalódást, ezzel a két dallal nagyon jól megalapozták a lemez hangulatát. A 24 Lightyears ezek után inkább pihenőnek számít, egy lágyabb, melankolikusabb hangulatú dal, ami alatt hatásos feszültségkeltésként ott zakatolnak Adam Janzi őrült ritmusai, de az első kettővel szemben ez a dal határozottan a zenekar lágyabb oldalát domborítja, még úgy is, hogy egy óriási katarzis a vége. Sokáig tartott, mire megszerettem, valamiért nem adta magát könnyen, de amint átszakadt a gát, utána már könnyedén a kedvencem lett. (Bár az ’Inmazes’ lemezükön található Emilyt nem közelíti meg nálam semmi, ha melankóliáról van szó.)

A lemez meglepetésdala mindenképpen a These Black Claws, ugyanis itt már vendégművészek is közreműködnek, mégpedig a Shahmen hip-hop duója, akik egészen érdekes színt hoztak ebbe a Meshuggah-tól csöpögő dalba. Kellett egy kis idő hozzászokni a nóta hangulatához, de végül ez is a kedvenceim közé emelkedett.

A Freak a zenekar poposabb oldalát mutatja be, legalábbis ha a refrénjét nézem, mert ami két refrén között történik, megint csak klasszikus Vola: éteri éneklés a súlyos, matekos riffek fölött. Sajnos a lemez második fele nekem egy kicsit laposabb, de ennek fő oka az, hogy az első fele annyira tele van pakolva egyedi és kiemelkedően jó dalokkal, hogy annak már nagyon nehéz a nyomába érni. Így vagy úgy, de tele van Volához méltó pillanatokkal, hangulatokkal a Napalm, Stone Leader Falling Down és a Future Bird is, de a fent részletesebben tárgyalt daloknak nem érnek a nyomába. De az is lehet, hogy csak időt kell nekik adnom. Az Inside Your Fur viszont egy epikus és nagyon ragadós himnusz lett. A dal kicsit visszahozza a lemez első fele iránt érzett lelkesedésemet, elég hatásos zárónóta, ismét csak nagyon fülbemászó dallamokkal.

A lemez hangzása egészen kifogástalan, bár nem láttam még olyan anyagot, ami Jacob Hansen kezei közül került ki és nem szólt fenomenálisan. A producer nagyon jól kidomborítja, vagy ha kell, aládúcolja a zenekar erősségeit a teljes korongon. Ahogy fentebb említettem, a lemez hangzásán egyszerűen nincsen fogás, sokszorosan megérdemli, hogy egy profibb lehallgatórendszeren élvezzük. Hogy állunk tehát a ’Witness’-szel? A zenekar minden hozzájuk fűzött reményt beváltott és öles lépésekkel menetelnek a nagyság felé. Hagyján, hogy már a kezdeti lépéseik is zseniálisak voltak, de minden egyes lemezen tapintható a makacs fejlődés, ebben a folyamatban egy újabb láncszem a jelenlegi lemez.

Összegzés:

Nem volt hiábavaló a várakozás, a fiatal progmetál-alakulat ismét szintet lépett és továbbfejlesztette a már egyébként is egyedi stílusát. Az ígéretekhez híven a ’Witness’ súlyosabb anyag lett az előzőnél, tonnás himnuszokat tartogat, de a lágyabb dalok sem okoztak csalódást. Hamisítatlan Vola-hangulat, kiváló zenészi teljesítmények, sajátos atmoszféra, mi kell még? Nyomás hallgatni!

Pontszám: 8

Megjelenés: 2021
Kiadó: Mascot Label Group
Stílus: progresszív metál
Származás: Dánia, Svédország

Zenészek:

Asger Mygind – gitár, ének
Nicolai Mogensen – basszusgitár
Martin Werner – billentyűs hangszerek
Adam Janzi – dobok, ütőhangszerek

Dalcímek:

1. Straight Lines
2. Head Mounted Sideways
3. 24 Lightyears
4. These Black Claws (feat. Shahmen)
5. Freak
6. Napalm
7. Future Bird
8. Stone Leader Falling Down
9. Inside Your Fur