Bolondok napjára esett az Avantasia budapesti koncertje, de bolond volt, aki nem jött el, mert olyan csodákat láttunk, amire ritkán van lehetőség. Még úgy is, hogy Bob Catley az utolsó pillanatban lemondta a turnészereplést – és ennek következtében megkurtították a műsort ikonikus dalával, a The Story Ain’t Overrel –, csak ámultunk és bámultunk, ahogy Tobias Sammet duettezett a Kamelot, a Mr. Big, a Firewind, a Pretty Maids, a H.E.A.T, a Seven Spires és a Moonlight Haze énekeseivel, sőt azok is egymással.
Mondhatnám fanyalogva – az itthoni közhangulatnak megfelelően –, hogy Tobias Sammet nem mondott igazat, mert 3 órás koncertet ígért és csak 2 óra 40 percig tartott, hogy nem volt itt Kiske, se Jorn, hogy mindent láttunk már, ami itt volt, vetített hátteret, felcsapó lángcsóvákat, égő zongorát és konfettiesőt, de valahogy nem áll rá a szám. Mert csak az maradt meg, hogy micsoda fantasztikus érzés volt ott állni, és a tömeg részeként együtt rázni az öklömet a zseniális nótákra, az eszméletlen közös produkciókra, együtt üvölteni a jobbnál jobb dalokat az énekesekkel, és amikor a főműsor zárásaként felhangzott a Death Is Just A Feeling, az meg olyan volt, mint amikor kibontom a karácsonyi ajándékot és pont az van a dobozban, amit kívántam.
Korán érkezni több dolog miatt is jó: van parkolóhely még az út szélén, és nem kell a füves placc autótemetőjébe beállni, meg lehet inni 1 korsó sört kezdés előtt, 3 óra alatt amúgy is kiugrálod, szét lehet nézni a merch pultban, és akár több mindent felpróbálhatsz, valamint különösebb furakodás nélkül lehet még helyezkedni (hacsak nem az első sorba vágysz). A tavalyi év 2 legjobban várt koncertje volt számomra a Kissin’ Dynamite és az Avantasia. Előbbin vettem egy cipzáras felsőt, utóbbiról lemaradtam betegség miatt, most viszont ideje volt felzárkózni. Ám az új album borítóján szereplő sárkány olyan ronda, mint egy kopasz macska, úgyhogy inkább vettem egy pólót Havancsák Gyula madárijesztőjével.
A helyezkedésnél – okulva a múltkori Dirkschneider-koncert tapasztalataiból – a 10-15. sorok környékén álltam meg, ahonnan még elég közelről láthatok mindent, de már elég távol van, hogy jól szóljon a cucc. Pontban fél 8-kor az intró hangjaira vibrálni kezdett a színpadot takaró vásznon az Avantasia logó, majd lehullt a lepel, és a színpadon termett a szörnyek kavalkádja, „welcome to the creepshow”!
Bár a tavalyiról lemaradtam, fotók és videók alapján úgy látom, a produkció váza nem változott, csak bekerültek az új dalok, és persze kibővült a repertoár, mélyebb volt a merítés a válogatás részben. Lemezkritikámat azzal zártam, hogy a nóták „felét simán beválogatnám a koncertműsorba, és szerintem meg is teszik”. Nos, túl is teljesítették ezt, 6 számot játszottak el a 10-ből, de ez még nem minden, a turnéra elővették a még sosem játszott – pedig remek – dalt a ‘The Scarecrow’ albumról, a Devil In The Belfryt, Herbie Langhans hangja úgy recsegett, hogy már nem is hiányzott Jorn Lande a produkcióból.
A két hölgy is több szerepet kapott, ők is előléphettek a háttérből, Chiara Tricaricónak ugyan csak egy dobása volt a Farewellben, mert bár a turné elején ő énekelte a Bob Catley nevéhez fűződő dalt, a The Story Ain’t Overt, ám amikor a Magnum-énekes Londonban színpadra lépett – ez volt az egyetlen show, amit bevállalt szülőföldjén –, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a szám nem működhet nélküle.
Adrienne Cowan viszont leénekelte a csillagokat is az égről, rögtön a koncert elején – Michael Kiske helyett – a Reach Out For The Lightban, majd visszatért az új lemezen számára írt dalban, az Avalonban, amit Tobi „szerényen” csak a rocktörténelem legjobb nótájának titulált.
A dal után a zenekarvezető nosztalgiázva elmondta, hogy 2019-ben járt itt, a Barba Negrában utoljára (egy frászt, az még a Track volt!), beteg is lett a májusi hidegben, de persze alkohollal kúrálta magát. Most viszont a közönség reakcióitól volt mámoros.
Tommy Karevik kamelotos csuklyájában jött be a The Witchre. Halkan megjegyzem, én már a kritikámban írtam, hogy ez a dal mennyire hajaz az Avantasiára. Nos, az új sláger műsorba kerülésével ezen a turnén maradt ki először a metálopera címadó dala.
A későbbiekben már csuklya nélkül tért vissza. Ezek egyike volt a Here Be Dragons, talán az este folyamán egyedül itt éreztem kissé lankadni a közönség lelkesedését. Ha már az epikus művekről beszélünk, egyszer megnézném, ahogy végigjátsszák a Seven Angelst, annak minden pillanata ütős, mint a Helloween Skyfallja, ők be is vállalták annak teljes bemutatását.
A H.E.A.T énekese, Kenny Leckremo a ‘The Number Of The Beast’ korabeli Bruce Dickinsonként viharzott be a színpadra, iszonyatos energiákat szabadítva fel a torkából. Ő is előadta az új lemezre írt számát, de a The Wicked Symphonyban Russell Allen hangját helyettesítette, a Shelter From The Rainben pedig Herbie Langhans oldalán pörgött-forgott, miközben végig buzdította a közönséget egy kis közös üvöltésre.
A What’s Left Of Me Eric Martinra lett írva, még 2013-ban, a ‘The Mystery Of Time’ lemezen szerepelt ez a Mr. Big stílusú ballada, utána maradt még egy kicsit, hogy Klaus Meine dalát, a Dying For An Angelt is elénekelje Tobival.
A végére hagytam a 4. stádiumú rákból csodával határosan – és minden bizonnyal a zene erejével – visszatért Ronnie Atkinst, a dán ördögöt, ahogy Eric Martin nevezte, aki olyan elánnal tolta le a műsorát, hogy le a kalappal! A többieknél nagyobb szerepet is vállalt, összesen 5 számban állt ki a színpadra, ha nem számítjuk a ráadásban az all-int.
Nemcsak a saját dalaiban, a Phantasmagoriában és a Let The Storm Descend Upon Youban alakított nagyot, de a Jorn Landenak írt Promised Landben és The Scarecrow-ban is, hogy a Twisted Mindról ne is beszéljünk!
És bár Tommy Karevik úgy konferálta fel a projekt alapítóját, hogy „a vadállat, aki képes végigénekelni a 3 órát”, az elején mindenkivel is duettező Tobi a koncert második felében már pihengetett, így olyan párosok jöhettek össze, mint Eric Martin és Ronnie Atkins, Tommy Karevik és Kenny Leckremo, valamint Herbie Langhans és Kenny Leckremo.
A nagy slágereket azonban behúzta, így a dicsőséget maximálisan learatta a showman, nemcsak a lángokat lövellő vastrónon ülve a The Toy Masterben, de az égő zongoráról (is) emlékezetes Luciferben és az Avantasia első Top 10-es slágerében, a Lost In Space-ben is („a rossz hír, hogy nemcsak az első, de az egyetlen” – mondta nevetve).
A régebben a zenekar bemutatására szánt Sign Of The Crossban is egyedül tört a babérokra, és persze ott volt nagy kedvencem, a mindent vivős Death Is Just A Feeling!
Ez a műsor főleg a rock- és metálzene krémjéből álló énekesekről szólt, de persze kellett hozzá egy háttérzenekar, Sascha Paeth szólógitáros, aki producere is a projektnek, Miro Rodenberg billentyűs, aki a dalok hangszerelésében segédkezett, és a régi harcostárs az Edguy-időkből, Felix Bohnke dobos.
Hozzájuk csapódott Arne Wiegand gitáros, aki nemrég még basszusgitárosa volt a zenekarnak, és André Neygenfind basszer, aki pár évre visszavonult, őt kellett helyettesítenie Arnénak, majd tavaly, amikor előlépett szólógitárossá, a Gamma Rayből Dirk Schlächter ugrott be egy évadra.
Ám most André megunta a semmittevést, újra tépi a mély húrokat, bár a szemüvegében Hugh McDonaldet juttatta eszembe, a Bon Jovi első kislemezének basszusgitárosát, aki Alec John Such 10 éves tündöklése után csendben tért vissza a bandába. Kicsit így járt az Avantasia basszere is, míg a két gitárost és Mirót egy-egy szólójuk apropóján bemutatta Tobi, a ritmusszekcióról teljesen elfeledkezett.
Ha már szóba kerültek a szólók, a másik epikus mű, a The Scarecrow lassú részében rendesen kibontakoztak a hathúrosok! Először Sascha Paeth tekert egy hosszút, majd Arne Wiegand vette át a stafétabotot, mielőtt Ronnie és Tobi visszaterelte a figyelmet az énekesekre.
A The Seven Angels végén konfettiesővel búcsúztak a közönségtől, és a szokásos közönségfotó után a My Oh My (Slade) dallamaira vonultak le a színpadról 22:10-kor. Év koncertje-esélyes nálam ez az este, a tavaly kihagyott fesztiválfellépés miatti felfokozott várakozást is felülmúlva, nem okoztak csalódást. Sokkal jobb volt ez, mint a tévé Nagy Duett műsora, és bár a korábban megszokott nevek – Kiske, Lande, Tate, Catley – hiányoztak, ez nem látszott meg a produkció minőségén. A korábban inkább csak háttérvokálozó hármast is jobban előtérbe helyezték, és milyen jól tették! Ideje megszokni az új arcokat!
Creepshow (Tobias Sammet) / Reach Out For The Light (Tobias Sammet és Adrienne Cowan) / The Witch (Tobias Sammet és Tommy Karevik) / Devil In The Belfry (Tobias Sammet és Herbie Langhans) / Phantasmagoria (Tobias Sammet és Ronnie Atkins) / What’s Left Of Me (Tobias Sammet és Eric Martin) / Dying For An Angel (Tobias Sammet és Eric Martin) / Against The Wind (Tobias Sammet és Kenny Leckremo) / Here Be Dragons (Tobias Sammet és Tommy Karevik) / Avalon (Tobias Sammet és Adrienne Cowan) / Let The Storm Descend Upon You (Tobias Sammet, Herbie Langhans és Ronnie Atkins) / Promised Land (Eric Martin és Ronnie Atkins) / The Toy Master (Tobias Sammet) / Twisted Mind (Ronnie Atkins és Eric Martin) / The Wicked Symphony (Tommy Karevik és Kenny Leckremo) / Shelter From The Rain (Herbie Langhans és Kenny Leckremo) / Farewell (Tobias Sammet és Chiara Tricarico) / The Scarecrow (Tobias Sammet és Ronnie Atkins) / Death Is Just A Feeling (Tobias Sammet) // Lucifer (Tobias Sammet) / Lost In Space (Tobias Sammet) / Sign Of The Cross (Tobias Sammet) – The Seven Angels (Tobias Sammet, Tommy Karevik, Eric Martin, Ronnie Atkins, Kenny Leckremo, Herbie Langhans, Adrienne Cowan és Chiara Tricarico)
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások