Dideregve, de delíriumban: Avantasia – Barba Negra Track, 2019. 05. 06.

írta CsiGabiGa | 2019.05.07.

Tobias Sammet életének fő műve az Avantasia. És most már holtbiztos, hogy helye van a rocktörténelemben hosszú távon is. Tobi zseniális dalszerzőként képes az egyes énekesek stílusához igazítani a dalokat úgy, hogy közben mégse veszítse el az Avantasia-feelinget, ugyanakkor koncertmesterként nemcsak a színpadon irányítja a produkciót, de az előkészítésben is komoly energiákat fordít arra, hogy a műsor úgy legyen gördülékeny, hogy közben az énekesek ne rohangáljanak ki-be, ha már ott vannak, legyen két daluk zsinórban. És akkor a hangjáról még nem is beszéltem!

Szabadtéri koncert lévén kénytelenek voltak hétkor – még világosban – kezdeni, hiszen a háromórás programnak 10-re be kellett fejeződnie. Az utolsó két napban végig szakadt az eső, megnövekedtek a jegyeladások a Facebookon a rossz időjárás miatt. Én úgy voltam vele, jobban nem ázhatok szét, mint a négy évvel ezelőtti Sonata Arctica koncerten, meleg ruhából meg van bőven. Így volt vele rajtam kívül még vagy 3000 rajongó is, akiknek csak az orkándzsekije vagy a bőrkabátja alól villant ki egy-egy Avantasia-póló.

Beethoven IX. szimfóniájának Örömódáját Miro Rodenberg billentyűs indította el samplerről, erre jöttek be a többiek, hogy rögtön belecsapjanak az új lemez nyitódalába. A szám tátva maradt, mert ilyen tökéletes hangzást az első perctől kezdődően még nem hallottam. Tobinak az első sora is már gyönyörűen szólt, nem maradt le a fele, és ez a későbbiekben is így volt minden egyes énekessel. Talán egy-két üdvözlő „hello” maradt ki, ahogy a szájmozgásokból kivettem, de mire az énekhez értek, minden klappolt. Pedig kilencen énekeltek felváltva a színpadon! Hogy ezt a magyarok miért nem tudják megcsinálni?

A háttérvetítőn mini-animációk váltogatták egymást, elsőként a 'Moonglow' lemez borítója, melyen csupán a csillagok mozogtak, mégis… legalább nem volt statikus a háttér. Érdekes közjáték volt, hogy Tobi karlánca beakadt a kabátjának hátuljába és egy technikusnak kellett kibogoznia az énekest a rögtönzött gordiuszi csomóból. De nem jött zavarba, nevetve folytatta a programot, csupán az időjárás miatt panaszkodott folyamatosan („Hideg van, mint az Északi-sarkon.”)

A faék egyszerűségű, de éppen ezért koncerten roppant ütős Starlighttal folytatták, ennek második versszakánál már Ronnie Atkinst is köszönthettük, ő pedig a dal végén üdvözölte a közönséget, mielőtt belekezdett a Book Of Shallowsba. Az elején méltattam Tobias Sammet erényeit, de arra nem tértem ki, milyen érzékkel választotta ki a „helyettes” énekeseket. Például Ronnie-t Hansi Kürsch helyettesítésére. Nagyon jól állt a Pretty Maids-énekesnek Hansi szólama. Az, hogy Adrienne Cowan kapta Mille Petrozza hörgő sorait, már meg sem lepett, a vokalista hölgy a Seven Spiresban is kihörögte magát. Mondhatnám gonoszul, hogy Amanda kihízta a színpadot, de láthatóan ide most másfajta énekesi kvalitások kellettek, mint az övé.

A The Raven Child előtt Tobi beszélt arról, mennyire intelligens rajongói vannak a zenekarnak, nemcsak a 3 perces kislemezeket tudják befogadni, de egy 12 perces kislemeztől sem riadnak vissza. Ezen a ponton maga Tobi vette át Hansi szólamait, és meg kellett állapítanom, hogy a sok éves ostorozás hatására végre elkezdett foglalkozni a hangjával (vagy a 6 fokos hidegre van hitelesítve), mert ezen az estén nagyon rendben volt. Itt lépett a színpadra Jorn Lande, a viking vademberből joviális üzletemberré szelidült külsővel. Azért az látszott, hogy a norvégoknál más a hideg mértékegysége: mellközépig kigombolt ingben énekelte a dal rá vonatkozó fejezetét, majd a 'Ghostlights'-ról a Lucifert.

Hogy a kanadai határhoz közeli Tacomából érkezett Geoff Tate-nek mi a fokmérője, nem tudom. Ő egy ing nélküli ujjatlan mellényben nyomta végig a koncertet, rátromfolva még a viking hidegtűrő képességére is. A háttérben egy égő faember (talán Groot valamelyik leszármazottja) izzott a kivetítőn, talán innen kapta a meleget. Mindenesetre az Alchemyben és a személyes kedvencének mondott Invincible-ben hatalmasat énekelt.

Mondjuk, amikor leheletével kipróbálta a hideget a dobost körülölelő plexin, eszembe jutott a régi poénom, hogy miért kerítik el újabban a dobosokat plexivel: hogy le ne köpje az énekes! Szerencsére itt ilyen incidens nem történt. Az egész társaság láthatóan jó hangulatban, bohóckodva, poénkodva játszotta végig az estét, hol Tobi masszírozta szóló közben Saschát, máskor Jorn tremolózott neki. Közben elkezdett az eső is szemelni. Nem volt vészes, mindenesetre Tobi – aki erre a dalra már egy fehér törölközőt tekert a nyaka köré, annyira fázott – többször elmondta, hogy mennyire tiszteli a rajongókat, akik ebben a télies időjárásban is eljöttek és kitartanak.

A Reach Out For The Light alatt bizonyosodtam meg végleg arról, hogy Tobi igenis csúcsformában van. A refrén előtti kiállás magasait is úgy énekelte ki, mint közel húsz évvel ezelőtt, holott mióta színpadra állították a produkciót, mindig elegánsan átpasszolta ezt a részt Michael Kiskének. De most nem volt Kiske (bár a Helloween csúcsra járatott reunion turnéja év vége óta pihen), úgyhogy Tobi magára vállalta a nehéz szerepet és sikeresen birkózott meg vele. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy Oli Hartmann is egy kiváló énekes, de Kiske kiesése kellett ahhoz, hogy egy-két versszakot ő is kapjon a nagy ének-tortából (az egyiket itt, a másikat a Shelter From The Rainben).

A tervezett programból kimaradt az új lemez címadó dala, a Moonglow – hogy beleférjenek a három órába –, jött viszont a Maniac, és jött egy mániákus énekes, az örök fiatal Eric Martin. Tobi már tornagyakorlatokat csinált a hideg ellen dal közben, Saschánál pedig előkerült az ezüst gitár, hogy még jobban emelje a giccsparádét. Nekem nem hiányzott ez a feldolgozás a lemezről sem, élőben meg pláne, az egyetlen létjogosultságát Eric Martin személye adta. A Mr. Big dalnoka Jeff Scott Sotóhoz hasonlóan zseniális előadóművész, aki gyakorlatilag bármit el tud adni a közönségnek, akár a telefonkönyvet is elénekelhetné. Vagy a Maniacet. Dal közben igyekezett bemutatni a zenésztársakat, újabb derültséget keltett, hogy nem jutott eszébe a basszusgitáros neve, ezért a felsorolás így nézett ki: „Oli, Sascha, bass player, Miro, Felix...”

Újabb „helyettesítés” következett, Eric Martin vette át Klaus Meine sorait a Dying For An Angelben, és ez is milyen jó választásnak bizonyult (igaz, ez már nem idei ötlet). A hegedülő csontváz animáció még hidegrázósabbá tette az előadást. Apropó, hideg: Tobi ismét kifejezte köszönetét a kitartásunkért („The weather sucks, but the audience is amazing!”).

Bob Catley érkezett, „a mutogatós bácsi”, akinek folyton jár a keze ének közben és a Lavender című dallal búcsúztunk el az új lemeztől. Tobi próbálta a törölközőt a dereka köré csavarni, de nem érte át, így ő is egy „mutogatós” pózt nyomott – gondolom, valamelyik kamerának.

De ha már Bob állt a színpadon, jönnie kellett annak az egyetlen olyan nótának az Avantasia történetében, mely nagylemezre nem került, mégis stabilan beépült a koncertrepertoárba: The Story Ain't Over, Bob Catley legnagyobb Avantasia-slágere. Mondjuk a 'Ghostlights'-hátteret nem értettem, hogy kapcsolódik, ahogy korábban a 'The Mystery Of Time'-ot sem a Reach Out For The Light alatt, de amíg az a legnagyobb problémám, hogy miért nem passzol minden háttér a dalokhoz, addig nincs nagy baj az előadással.

Miután az új lemezt alaposan bemutatták (8 számot a 11-ből), a koncepció a 'The Scarecrow' felé fordult, ennek a visszatérő lemeznek (hat év hallgatás után bukkant fel ismét a már halottnak hitt stúdióprojekt, és ekkor kezdtek el turnézni vele) pedig kétségtelenül Jorn Lande volt a főszereplője. A norvég énekes próbált versenyre kelni Tate-tel, mert egy ujjatlan mellényt húzott pólója fölé, úgy énekelte végig a dalt, melynek belassuló középrészében mindkét gitáros (Oli Hartmann és Sascha Paeth is) alaposan kiszólózta magát.

A Promised Landben pedig már Eric Martinnal duettezett, miközben Tobi pihent – és gondolom, vacagott – hátul. A duetteknek ez a számtalan variációja ihlette szóra Eric Martint is, aki elmondta, mekkora élmény neki ez az előadás, hiszen olyan emberekkel énekelhet együtt, akikkel normál körülmények között – az anyazenekarában – nem. És a kettes számrendszerben mozgó énekesek már váltották is egymást, Jorn ment, Tate jött, Eric maradt. A Twisted Mind másik sarkalatos pontja volt a harmadik albumnak – sőt, a Promised Landet is szinte ide lehet sorolni, hiszen a 'Lost In Space' maxin jelent meg először, ám ez, a The Story Ain't Overrel ellentétben később rákerült az 'Angel Of Babylon' nagylemezre –, bár a szélmalom animációt a tökfejekkel még Kiskének készíthették.

Tobi csupán az Avantasia névadó dalára tért vissza, melyben az a Tate volt a partnere, aki ékes ellenpéldája volt ujjatlan mellényében a törölközője nélkül fagyoskodó germánnak. Az ex-Queensrÿche-torok azt is elmesélte, hogy ez volt az első dal, amit egy barátja mutatott neki annak idején az akkor induló társaságtól, és rögtön szívébe zárta a dalt. Most pedig teljes szívéből kiengedte, a közönség hathatós együttműködésével.

A Let The Storm Descend Upon You-val visszatértek a 'Ghostlights' albumhoz, Jorn, Tobi és Ronnie hármasa a lemezen szereplő eredeti volt, nem is okoztak csalódást. Érdekes, hogy Jorn mintha halványabb lett volna megszokott önmagánál, Ronnie viszont csúcsformában volt, Tobias és Geoff mellett az előadás kellemes meglepetése volt a hangja. A dal után meg is énekeltette a nézőket, majd Tobival belevágtak az album másik nagysikerű számába, a Nightwish-ihletésű Master Of The Pendulumba (ez sem véletlen, a lemezen Marco Hietala énekelte).

Herbie Langhans, aki eddig csupán háttérvokálozott, szintén előtérbe került egy dal erejéig. A Shelter From The Rainben Kiskét kellett helyettesítenie, Oli Hartmann is besegített, Bob Catley pedig önmagát hozta a dalban. A 'Ghostlights' kislemezdala Jim Steinman stílusában íródott – eredetileg Meat Loafnak, akit nem sikerült megnyerni a produkciónak, így végül Tobi maga énekelte fel a dalt –, de az újabb remek helyettes-választásnak köszönhetően Bob Catley előadásában is tökéletesen szólt. A Lost In Space pedig már megszokott zárónóta az Avantasia-koncertek főblokkjában.

Sokat nem tökölhettek a visszatapsolásra várva, mert vészesen közeledett a 10 óra. A Farewellben nekem hiányzott Amanda Somerville, ezt vele szoktam meg, Adrienne Cowan nem volt annyira meggyőző, mint a hörgésekben. Viszont ennek kapcsán hagy mondjam el, hogy az első két lemezt nem véletlenül hívták metaloperának. A Reach Out For The Lightban és a Farewellben is tipikus operai megoldások vannak, amikor ugyanarra az alapra a különböző énekesek egymástól teljesen eltérő énektémákat raknak. Ez a későbbiekben eltűnt és inkább az énekesekre szabott kompozíciók kerültek előtérbe, melyet Sammet a további hat lemezen igazán csúcsra járatott.

Az igazi zárás – és ez is egész régóta betokosodott már – a Sign Of The Cross - The Seven Angels egyveleg, mely remek apropót ad Tobiasnak a zenekar és az énekesek bemutatására, tőle megtudhattuk – amit Erictől nem –, hogy a basszusgitárost André Neigenfindnek hívják, a többieket – Miro Rodenberg billentyűst, Felix Bohnke dobost és a két gitárost – meg már régóta ismerjük. Az más kérdés, hogy Ronnie Atkinst viszont Tobi elfelejtette bemutatni ezen az estén. Sebaj, mi tudjuk, hogy ő is ott volt, nem is akármilyen teljesítménnyel! Zavarában viszont a zenekarvezető elkezdte lebontani a Bohnke köré épített plexifalat, melyben aztán a technikusok siettek a segítségére.

Intro (Symphony No. 9, - Ode to Joy) / Ghost In The Moon / Starlight / Book Of Shallows / The Raven Child / Lucifer / Alchemy / Invincible / Reach Out For The Light / Maniac / Dying For An Angel / Lavender / The Story Ain't Over / The Scarecrow / Promised Land / Twisted Mind / Avantasia / Let The Storm Descend Upon You / Master Of The Pendulum / Shelter From The Rain / Mystery Of A Blood Red Rose / Lost In Space /// Farewell / Sign Of The Cross - The Seven Angels

Delíriumos este volt, akinek nem sikerült túladnia a jegyén és eljött, az utólag hálát adhatott a sorsnak, hogy így alakult. Tate a Queensrÿche legszebb napjait idézte, Atkins talán a Pretty Maidsben se énekelt ekkorát, Martin igazi showman volt most is, Jorn mintha halványabb lett volna, de így is hasított a hidegben, Bob Catley nélkül meg nem is lenne ugyanaz egy Avantasia-est. De a legnagyobb tisztelet a korábbi években sokat szidott Tobias Sammetet illeti, aki mindamellett, hogy végigugrálta és végigtáncolta a három órát – hogy meg ne fagyjon –, az utóbbi 10 év legjobb énekteljesítményét produkálta.

 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!