A sok koncert, fesztivál és egyéb elfoglaltság miatt a Saxon-koncert beszámolójának megírására nagyon jó barátomat, Farkas Károlyt kértem meg, aki az ország egyik – ha nem a legnagyobb – Saxon-fanatikusa, aki rengeteg koncertjükön járt már és egészen Angliáig és Svédországig ment el, hogy megnézze Biff Byfordot és csapatát. (Savafan)

Rendhagyó módon kezdeném beszámolómat a Saxon budapesti koncertjéről: nagy-nagy gratuláció a szervezőknek, hisz elképesztő leleményességgel, remek munkával hozták tető alá a bulit. A zenekar nyáron csak fesztiválokon vagy a Judas Priest előzenekaraként lépett színpadra (12-szer). Előző este még Pozsonyban játszottak – szintén a Priest előtt –, míg szombaton az osztrák Klamzban szerepeltek, ismét Halfordékkal. Tehát volt egy üres nap, a péntek, amire Biffék rábólintottak. Amúgy nem szoktak pihenőnap nélkül 3 koncertet lenyomni egymás után. A buli tehát összejött és ez volt az egyetlen olyan, ahol headliner volt a Saxon, előzenekar nélkül. Később picit visszatérnék majd a pozsonyi bulihoz is és párhuzamot vonnék a kettő között.

Szóval elindultunk Fehérvárról a „gyönge” 40 fokban, folyadékveszteségünket persze pótoltuk (némi sörrel). Belépve a koncertterembe pár perccel 8 óra előtt, remek látvány és érzés volt a sok rockrajongó és a klimatizált helyiség is jól esett. Nem számítottam ekkora közönségre, de hála mindenkinek, tévedtem.

Lehettünk kb. 600-700-an, aztán 20.20-kor felcsendültek az első akkordok és a Saxon-bulik kihagyhatatlan régi klasszikusával, a Motorcycle Mannel kezdtek. Már ekkor hallható volt a remek hangmérnöki munka, a parádés hangzás. Annak ellenére, hogy viszonylag kicsi a terem belmagassága, rendkívül jól szólt a banda.

Szünet és konferansz nélkül jött az utolsó előtti stúdióalbum címadó dala, a Thunderbolt. Sajnos ezt az albumot nem igazán tudták megturnéztatni, hisz közbeszólt Biff szívműtétje, Nigel stroke-ja, majd a Covid. De hála a jó magasságosnak, most már mindketten makkegészségesek.

Én is kb. 2019 óta vártam a sokadik Saxon-bulimra, ami aztán most kétszer egymás után összejött. A korábbi koncerteken mindig a rájátszásban szereplő – amúgy az egyik valaha született legjobb – nótával folytatták, a Wheels Of Steellel, majd jöttek egymás után a nagy-nagy klasszikusok, egészen a kilencedik dalig, ekkor a 2015-ös albumról nyomták el a címadót, az igazán erős, karcos Battering Ramet.

Már ekkor feltűnt, hogy mennyivel jobb hangulatban, lazábban és többet mozogva játszott a banda… és itt jön a párhuzam a csütörtöki pozsonyi koncerttel. Ott egy kb. pesti Körcsarnok méretű helyen játszottak cirka 3 000-3 500 néző előtt. Kint is, bent is nagyon meleg volt – szellőzés szinte semmi –, pillanatok alatt csuromvizes lett mindenki. Az egy más Saxon volt. Persze becsülettel lenyomták a műsort (12 dal), de folyt róluk a víz, levegő alig, nem volt komfortos a hely. Ellenben az Akváriumban minden stimmelt. Bifféken is látszott már az első percekben, hogy ég és föld volt a különbség a két helyszín között. Itt nagyon jól érezték magukat a színpadon, ez egyértelmű volt.

Nibbs Carter hozta a szokásos futásait, rohangálásait, ugrabugrálásait, egy pillanatra sem állt meg. Nigel Glockler óramű pontossággal hozta hátulról a ritmust. Paul Quinn-nen, a másik alapzenészen is látszott a jókedv, remekül szólózott, csakúgy, mint nagy gitáros kedvencem (persze csak Richie Faulkner után), Doug Scarratt.

Végül, de nem utolsósorban Biff Byfordról pár szót. Látszólag szinte mindig ugyanúgy nyomja a dalokat, gesztusokat, vezényel, irányít… De számomra ő a NAGY VEZÉR! Remekül énekelt (jó, ő sem fiatal már), még mindig lenyűgöz a teljesítményével. Szerencsémre többször találkoztam már vele személyesen, ő az a sztár, aki megmaradt a földön, hihetetlenül tiszteli és szereti rajongóit. Ahogy 2010-ben Wörglben  felengedett a turnébuszba a buli után – addig is imádtam –, nálam azóta ő a metál szakma number one alakja (picit elfogult vagyok, tudom).

Visszatérve a koncertre, még egy kis mókázás is belefért a vége felé, hogy melyik dalt játsszák a három felkínált közül. A Crusaderre esett a közönség választása, ami szintén kihagyhatatlan Saxon-klasszikus. Amit még szeretnék megjegyezni, az a Broken Heroes nóta, amelyik szintén nagy kedvenc és remek dal. Ritkán játsszák, ezért is volt nagy éljenzés a közönség soraiban.

14 dal után pihentek egy picit és a rájátszásban szintén 3 gigaklasszikussal zárták egyetlen headliner bulijukat az idei nyáron. A közönség alig akarta elengedni őket! Fantasztikus koncertet nyomtak és látszott rajtuk, hogy ők is nagyon élvezték. Sok fiatal zenekar vehetne példát tőlük zeneszeretetből, alázatból!

Motorcycle Man / Thunderbolt / Wheels Of Steel / Heavy Metal Thunder / Strong Arm Of The Law / They Played Rock And Roll / Dogs Of War-Solid Ball Of Rock / Denim And Leather / Battering Ram / Broken Heroes / Never Surrender / The Eagle Has Landed / And The Bands Played On / Crusader // Power And The Glory / 747 (Strangers In The Night) / Princess Of The Night

A magam részéről még csak annyit, hogy rengeteg koncertjükön voltam már a világban (50-60 között járok), de számomra a Saxon megunhatatlan.

Szöveg: Farkas Károly
Fotók: Savafan
Külön köszönet a New Beatnek a lehetőségért!