Ronnie Atkins szárnyakat kapott. Csak nem a Redbulltól. Amikor megtudta, hogy halálos beteg, összeállította a bakancslistáját, ami így nézett ki:

1, Minél több dalt felénekelni lemezre.

Ennek jegyében szinte napra pontosan egy évvel az első szólóalbuma után már itt a második, nagyjából ugyanazzal a csapattal, az At The Movies stábjával, melyben több ex-zenésztársa is szerepel (Chris Laney, Allan Sørensen, Morten Sandager), és a madarak azt csiripelik, hogy még idén jön egy harmadik lemez is tőle.

A dalokat most is maga Ronnie szerezte, ahogy a Pretty Maidsben is neki köszönhettük az énekdallamokat és a szövegeket, tehát ezen a fronton nincs nagy változás sem anyabandájának stílusához, sem az előző szólólemezhez képest. Illetve az anyabandához képest annyi, hogy itt most nem egy gitáros (Ken Hammer) hangszereli a dalokat, hanem egy billentyűs-ritmusgitáros (Chris Laney), ezáltal sokkal inkább az AOR felé mozdulnak el a számok. De persze ez így volt már az előző lemezén is, szóval nagy meglepetés nem volt. Mármint azon kívül, hogy egyáltalán létrejött ez az album azok után, hogy az előzőben megénekelte, „csak ez az egy dobásom van”. A vokálban nem vett részt ezúttal Björn Strid, helyette Linnea Vikström hangját sokszorozták meg, ettől kicsit az ABBA irányába mozdult el a dolog. Figyeld csak meg az egyébként az újkori Pretty Maids keménységével vetekedő Unsung Heroest a Super Trouperre emlékeztető vokáljával! Ehhez a Jacob Hansen keverte dögös hangzáshoz áll közelebb a The Tracks We Leave Behind is. Hasonlóan a keményebb dalok közé tartozik a Blood Cries Out, melynek intróját mintha Tommy Iommi írta volna (pedig Chris Laney követte el, aki ebben az egy nótában szerepel társszerzőként), és a dalban magában is a 80-as évekbeli Black Sabbath zakatoló riffjei köszönnek vissza.

A legtöbb szólót az ex-Dynazty, jelenleg Paralydium-gitáros John Bergnek köszönhetjük, de a Grace-ben és a Fallenben Oliver Hartmann jól felismerhető stílusa csendül fel, a hammerfallos Pontus Norgren pedig a Let Love Lead The Way című balladában és az Easier To Leave-ben villantja meg gitártudásának érzékenyebbik oldalát.

Néhol egészen az AOR irányába megy el a dolog, mint a nyitó I’ve Hurt Myself (By Hurting You) esetében, a Remain To Remind Me refrénjéről meg egyenesen a TNT (nem, nem a norvég, a magyar!) Fogd a kezem című slágere ugrott be. Nagy kedvencem a címadó Make It Count, mely Morten Sandager Benny Anderson-os zongorabontásaival indít, hogy aztán belelendülve átváltson a The Night Flight Orchestrához hasonló retro-popba, a tetőponton az ABBA turnégitárosa, Lasse Wellander nyomjon el benne egy remek szólót, Linnea pedig a többszólamú női vokáljával tegye fel a koronát a totális ABBA-hangzásra, miközben Ronnie ismét olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyeket szívfacsaró módon sokan csak későn ismernek fel: „Legyen fontos számodra minden apró pillanat, minden kedves mosoly, minden megtett mérföld, minden nap az életben, amely megadatott neked!” A másik legjobb dal szerintem a ‘Jump The Gun’ idejébe visszarepítő Rising Tide. De persze ízlések és pofonok…

Összességében nem érzem akkora durranásnak, mint az előzőt, az évenként kiadott lemezek kora már lejárt, az idősődő zenészgenerációnak elkél(ne) a hosszabb feltöltődés, de Ronnie-nak nincs ideje várni. Azért vannak bika számok rajta! Elsősorban a Make It Count…

És ha minden igaz, nyáron jön egy újabb lemez tőle, de azt már Erik Mårtensson, az Eclipse üdvöskéje fogja írni, és az lesz a borítóján, hogy ‘Nordic Union 3’. Bár a Pretty Maidsszel már nem koncertezik, hogy ezzel ne terhelje szervezetét, de cserébe Ronnie annál többet van a stúdióban. Március 20-án egyébként két és fél év után először lépett színpadra egy jótékonysági koncerten Ukrajnáért, ahol Morten Sandager zongorakíséretével két dalt énekelt el, ennek a lemeznek a címadóját és egy Thin Lizzy-feldolgozást. Az élmény hatására elhatározta, hogy május-júniusra egy zenekaros turnét szervez a két szólólemez anyagából. Koncertszervezők, figyelem! Ide nekünk a Ronnie-t is!

Összegzés:

Ronnie Atkins alaposan átvágott. Azt mondta, már csak egy dobása van, a ‘One Shot’, aztán most itt a következő. Nem annyira jó, mint az elődje, de nem annyira rossz, hogy ne hallgatnám szívesen. Még mondja valaki, hogy a rockzenének nincs éltető ereje!

Pontszám: 8,5

Megjelenés: 2022
Kiadó: Frontiers Music
Stílus: dallamos rock
Származás: Dánia

Zenészek:

Ronnie Atkins – ének
Chris Laney – ritmusgitár, billentyűs hangszerek
Allan Sørensen – dobok
Morten Sandager – billentyűs hangszerek
Pontus Egberg – basszusgitár
Anders Ringman – akusztikus gitár
Linnea Vikström Egg – vokál
gitárszólók – John Berg (1, 2, 3, 4, 6, 9), Oliver Hartmann (7, 11), Pontus Norgren (8, 10), Lasse Wellander (12), Chris Laney (5)

Dalcímek:

01. I’ve Hurt Myself (By Hurting You)
02. Unsung Heroes
03. Rising Tide
04. Remain To Remind Me
05. The Tracks We Leave Behind
06. All I Ask Of You
07. Grace
08. Let Love Lead The Way
09. Blood Cries Out
10. Easier To Leave (Than Being Left Behind)
11. Fallen
12. Make It Count