Psychotic Waltz

Vannak olyan zenekarok és albumok – az utóbbiból szerencsére jó sok – amelyek meghatározzák az ember minden napját, múltját és jövőjét. A valódi zenerajongóknak, akik nemcsak bekapcsolják a rádiót és „szól, ami szól” alapon hallgatják a zenét, hanem rááldozva az időt, elbújva egy sarokban átszellemülve, azok biztosan kapásból fel tudnak sorolni jó néhány ilyet az életükből. Nekem is vannak bőven lemezek, amelyek egy-egy életszakasz meghatározó albumai lettek, vagy a zsenialitásuk miatt, vagy azért, mert pont a legmegfelelőbb pillanatban jutottak el hozzám.

Psychotic Waltz  – mindezidáig – utolsó lemeze, a ’Bleeding’ ilyen. A saját magam által felállított zenei besorolás ’megunhatatlan és felülmúlhatatlan örök klasszikus’ kategória dobogós fokát foglalja el. Az addig megjelent három lemezzel (’A Social Grace’, ’Into The Everflow’, ’Mosquito’) fokról-fokra csiszolták és finomították stílusukat, míg a negyedik koronggal – a már említett ’Bleeding’-gel – elérték a kreativitásuk csúcsát. Mind a négy lemez más és más, mégis felismerhetően Waltz és hibátlan mesterművek. A markáns stílusjegyek mindig megmaradtak, de minden alkalommal csempésztek valami pikáns fűszert a „levesbe”. Sajnos 1997-ben a zenekar különböző okok miatt szétszéledt, de ha nem így lett volna, valószínűleg akkor is egy hosszabb alkotói szünet követi a turnét, mert nagyon át kellett volna gondolni, hogy merre tovább. A negyedik korongon a zsenialitás olyan magasságokba ér el, amely mindmáig felfoghatatlan. Devon Graves (akkor még Buddy Lackey) éteri dallamai megfelelő táptalajt kaptak Dan Rock és Brain McAlpine gitárosok riffjeiből és szólóiból, hogy megszülethessen az a remekmű. Devont ezután a Deadsoul Tribe soraiban lehetett hallani, de az egy picit más zenei környezet volt. Nekem pont az hiányzott belőle, amit korábban Dan és Brain hozzá tudott tenni Devon elképzeléseihez. Az énekes a komplex muzsikához 2010-ben tért vissza a The Shadow Theory szupergrup ’Behind The Black Veil’ egyetlen albumán, aminek talán volt valami köze a Waltz újraéledéséhez.

Köszönjük

A tíz évvel ezelőtti újjáalakulás híre szinte könnyeket csalt a szemembe, mert így esély nyílt arra, hogy élőben is megcsodálhassam kedvenceim teljesítményét. (Sajnos a legendás 1997-es koncertre nem volt lehetőségem elmenni, de barátaim, akik ott voltak azóta is könnyes szemmel mesélik az élményt.) Így is lett, mert a Power of Metal turné keretein belül (uram atyám, mekkora összeállítás volt már a Nevermore – Symphony X – Psychotic Waltz hármas!) újra Budapestre látogattak. Már akkor arról lehetett hallani, hogy új album is fog készülni, amelyre csaknem egy évtizedet kellett várni, de minden izzasztó perc megérte.

Amikor nyilvánosságra hozták a megjelenés dátumát, felvetődött bennem néhány kérdés. Vajon merre fognak indulni? Visszahozzák az első két lemez ultrakomplex vonalát, vagy a technikailag valamivel egyszerűbb ’Mosquito’ és ’Bleeding’ mezsgyéjén haladnak? Nos, a válaszok ott vannak a ’God-Shaped Void’ lemez dalaiban. Már jó néhány meghallgatáson túl vagyok, és azt hiszem, hogy most már bátran kijelenthetem, hogy ott próbálták felvenni a fonalat, ahol 24 évvel ezelőtt letették. A szerzők közötti mágia, ami mindig is különlegessé tette és a mezőny fölé emelte a bandát, még ma is működik. Sajnos nem tudok azok bőrébe bújni, akik ezzel a lemezzel fogják megismerni a bandát. Ők elvárások nélkül feküdhetnek neki a lemeznek, ami némi könnyebbséget jelent. Azon rajongóknak, akik már szívükbe zárták a kilencvenes évek anyagait, nehezebb a dolga. Az ő agyukban van egy nagyon magasra helyezett léc, és abban bizakodnak, hogy a ’God-Shaped Void’ dalainak sikerül megugrani ezt. Az anyag egyedüli hibája számomra az, hogy kicsit ismerős. Ami a legtöbb bandánál elvárás, itt viszont hátrány és akár csalódásra is adhat okot. Nincs akkora mértékű ugrás, mint a korábbi dolgaik között. Ettől eltekintve ez egy olyan dalcsokor, amelyre jogosan lehet büszke ez az öt ember. (Losonczi Péter)

Psychotic Waltz

Bevallom, én a kétezres években ismertem meg mindkét zenekart, főleg régebbi Metal Hammerekből pótoltam be mindazt, amit a nálam eggyel idősebb generáció frissen kapott meg anno. Tudom, elég vicces a két fentebb említett zenekarnevet egymás mellett látni ilyen szövegkörnyezetben, pláne ennyi év távlatából, ugyanis a két zenekar nemhogy merőben más-más zenei alapokon nyugszik, hanem totálisan más a történetük is. Az előbbinek hatványosan több követője van, mint az utóbbinak. Míg a Tool esetében nem teljesen fedi a valóságot progresszív jelző, valamint a nevük sosem tűnt el a süllyesztőben, sőt, már a kezdetektől fogva nagy léptékben haladtak előre a népszerűségi skálán, addig a Psychotic Waltz hiába játszott ugyanannyira kifinomult stílusú, magasszintű kompozíciókat, a ’60-as, ’70-es évek pszichedelikus és progresszív rock zenei világát alapul vevő technikás metaljuk sokkal kevesebb emberhez jutott el, mint Toolék repetitív, hipnotikus zenéje. Elég megnézni a ’90-es évek főbb rockzenei irányzatait, hogy egyértelmű legyen, egy ilyen zenét játszó csapatnak, mint a Psychotic Waltz, nem a legideálisabb közeg volt a kibontakozásra.

Tehát ha az elmúlt pár hónap “nagy visszatéréseinek” tényén kívül keresgélünk, az albumok közti rekordhosszúságú időintervallumot leszámítva (amiben Devonék laza 10 évvel rátromfolnak Maynardék 13 évére) nem igazán találunk más párhuzamot a két fent említett zenekar között. Mindazonáltal, remélem érthető, hogy a magamfajta proggerek számára, látszólag fura módon, miért kapcsolódik össze a két banda neve az elmúlt fél év tükrében…Sajnos, a Psychotic Waltz jelenség eltűnése a tagok közti balhéknak, illetve élethelyzetbeli változásaiknak köszönhető. Olyan gyorsan és drámaian szűnt meg a csapat, mint ahogyan megjelent a palettán a nagyérdemű számára 1990-ben az  ‘A Social Grace’ debütalbummal. Röpke hét évre rá, nem sokkal a zseniális ‘Bleeding’ (1996) album turnéja után feloszlottak. Ironikusan azt is mondhatnánk, hogy hibátlan diszkográfiával, a csúcson sikerült abbahagyni.

Ám – ahogy mondani szokás –, az idő minden sebet begyógyít, így hosszas mosolyszünet után 2010-ben felröppentek a hírek, hogy újjáalakul a Psychotic Waltz, méghozzá az eredeti felállással, azaz Ward Evansszel és Brian McAlpinnal, nem sokkal később pedig már egy esetleges friss albumot is pedzegettek a tagok. Dan Rock szerint számos ok húzódik amögött, miért hét év alatt készült el a ‘The God-Shaped Void’, köztük a legfőbb az, hogy már mindenkinek van saját civil foglalkozása, családja, amelyek prioritást élveznek a hétköznapokban. Másik, ugyancsak nem elhanyagolható ok pedig az, hogy Devon Graves 20 éve Ausztriában él a családjával, így érthetően nehezebb volt a munkafolyamat. (Lacc)

A lemezt az első beharangozó dal, a Devils And Angels nyitja. A hátborzongatóan gyönyörű fuvolás nyitány után érkező zakatoló riffek és földöntúli dallamok, majd a dal szólója teljes mértékig a ’Bleeding’ album hangulatát elevenítette fel bennem. Az ezt követő Stranded refrénjénél is hasonlóak voltak az érzéseim. Devon nem finomkodik a hangszálaival, néha meglepően agresszív hangokat állít szembe a tőle leginkább megszokott, pszichedeliával átszőtt, elszállós dallamaival. Jó példa erre a Back To Black vagy az All The Bad Man dal is. Hangszálain ugyan nyomot hagyott az idő kereke, de még mindig majdnem ugyanolyan káprázatosan énekel, mint fiatal süldő korában. Az ezt követő The Fallen finom akusztikus nyitányával és monumentális refrénjével vett le lábamról.

Az anyagról kár bármelyik dalt is külön kiemelni. Minden hangnak megvan a megfelelő szerepe, semmi nincs véletlenül odatéve. Minden hangszer tele élettel, Devon csodálatos, érzelmekkel teli hangja pedig továbbra is elbűvölő és páratlan élményt nyújt. A While The Spiders Spin húzása és fifikásan felépített ikerszólója, a Demystified fuvolával kísért lebegése, a Sisters Of The Dawn egyszerre dühös és kétségbeesett dallamai vagy a záró In The Silence szólója mind-mind olyan momentumok, amelyek egyből magukkal ragadnak, és arra kényszerítenek, hogy újra és újra elindítsd a korongot. Egyedül a Pull The String dalt érzem egy kicsit „tölteléknek”, de azt is csak ebben a zenei környezetben, egyébként a legtöbb banda örülne, ha életében egy ilyen „középszerű” dalt tudna írni. A Black Sabbath és Ozzy hatása itt nyilvánul meg a legmarkánsabban. (Losonczi Péter)

Psychotic Waltz

Amikor tavaly év végén megjelent az első single az albumról, a Devils And Angels, természetesen nagyon megörültem, ugyanakkor nagyon kíváncsi voltam, milyen irányt vett a zenekar ennyi kihagyás után. Már a dal első meghallgatásakor kiderült, hogy az eddigi legjobb hangzású albumukat készítették el, illetve, hogy Devon hangfekvésileg egy oktávval mélyebbre veszi az énektémáit. Minden más tekintetben úgy tűnt, hogy ott folytatták, ahol abbahagyták a ‘Bleeding’-gel. Mint utóbb kiderült, ebben nem is tévedtem. Egyébként Devonnak tényleg mélyebbek az énektémái, szerencsére így is megvannak a csúcspontok, ha a teljes albumot hallgatom. Igazából emiatt tűnt fel, hogy az ‘igazi’ devonos hang, amit a Psychotic Waltz első négy albumán használt, a magasabb lágékban domborodik ki, ott válik azzá, ami számomra meghozza azt az érzést, hogy egy lidércálomba kerültem.

És nemcsak kiválóan énekel és fuvolázik, hanem továbbra is tökéletesen illeszti szövegi- és dallamvilágát a többiek által létrehozott alapokra, így tulajdonképpen megalkotva azt a szürreális, lidérces zenei képződményt, amit mindenki Psychotic Waltzként ismer és szeret. Félreértés ne essék, ez csapatmunka eredménye, ehhez kell Rock és Brian McAlpin egyedi dallamvilága, amely abszolút tradicionális alapokon nyugszik, mégis egyből hallatszik, hogy ezek ők ketten, senki más. Az itt-ott felbukkanó fuvola mellett nagyban befolyásolják a zene pszichedelikus hatását a Rock által lefektetett szintialapok, amelyek hol thereminszerűen sikoltanak fel (Devils And Angels), hol pedig csak fátyolosan körbeveszik a gitárokat és az éneket.  Ward Evans és Norman Leggio szerepe kevésbé nyilvánvaló, de ha nem teljesítenék kiválóan a feladatukat, az teljesen elrontaná az összképet. A zenéjükre jellemző középtempókat ezúttal még inkább kidomborították, de szerencsére sosem ezen múlt egy-egy album változatossága. Kiemelem az ebből a szempontból érdekes Pull The Stringset, amely az album talán legkarcosabb dala, doomos menetelő tempójával és Devon „angels carry guns” refrénjével egyből megfog és nem ereszt el, de pont emiatt válik a bridge dupla tempója annyira headbangelőssé („the gods are crying bombs”).

Szerencsére a tipikusabb dalszerkezetek mellett azért bőven akad meglepetés is. Ilyen a The Fallen, amely valószínűleg az egyik kedvenc dalom lesz a katalógusból, mert számomra ezt jelenti a Psychotic Waltz. Eszre hangolt akusztikus gitárok nyugodt akkordozásával kezdődik, akár egy bölcsődal. Pusztán egyetlen „oda nem illő”, utolsó pillanatban megszólaltatott cesz-moll akkord jelzi, hogy ez a nyugodt álom hamarosan rémálommá válik. Aztán az első pár sor után minden tipikusság eltűnik a dalból, innentől folyamatosan nő a feszültség („We are the Fallen, sweet child, just Close your eyes, while I fall inside you”), és csak a végén kapunk észbe, hogy úgy jutottunk el egy egészen távoli helyre (hangnembe), hogy azt észre sem vettük, annyira húzott magával a feszültség. A legvégén Devon a „we fall from the sky, we call from the sky, we’re all from the sky” szövegre ismételget egy motívumot, míg a többiek kíméletlenül hangsúlyoznak alatta. Egyszerre hátborzongató és katartikus.

Minden dalról le tudnám írni ugyanígy, miért tetszik: beszélhetnék a While The Spiders Spin hatalmas refrénjéről, vagy éppen az utolsó tétel eklektikusságáról, ám az album önmagáért beszél. De csak akkor, ha kellő időt tölt el vele az ember. Én már alig várom, hogy kézhez kapjam a fizikai példányomat, hogy még jobban belemerüljek a szövegekbe, amelyekből minden bizonnyal valamilyen koncepció rajzolódik majd ki, illetve Travis Smith artworkjébe, ami ezúttal is rendes iparosmunkának tűnik.

Mindez nagyon pozitívan hangzik eddig, ugye? Igen, talán túlságosan is lelkes vagyok az anyaggal kapcsolatban. Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik. Viszont továbbra is ott motoszkál bennem az, ami miatt nem tudok maximum pontot adni. Ez pedig maga a tény, hogy a Psychotic Waltz már nem az a műfajt meghatározó entitás, mint ami volt a ’90-es években, már nem hat annyira újdonságként, mint ma egy Vola, egy Periphery, egy Leprous vagy akár egy Pain Of Salvation kiadvány. Az az érzésem, mintha a banda tagjai megnyomtak volna egy pause gombot 1997-ben, és figyelmen kívül hagyva 20 évnyi nagyon komoly hangzásbeli előrelépést, csak a saját maguk által kitaposott ösvényen haladtak volna tovább. (Lacc)

Összegzés: 

Még csak az év legelején járunk, ennek ellenére semmi kétségem nincs afelől, hogy a Psychotic Waltz elkészítette az év progresszív metal albumát. Hosszú idő után kaptunk egy olyan albumot, ami egy orkán erejével kavarja fel az állóvizet. A ’God-Shaped Void’ minden dala mesterien kidolgozott kompozíció, amelyben a néha könnyedebb, néha mázsás súlyú riffek, a többszólamú gitárharmóniák és a földöntúli, éteri dallamok tökéletes egységet alkotnak. (Losonczi Péter)

Pontszám: 10

Bár az album telis-tele van elképesztően jó dallal, jól kanyarított waltzos dallamokkal, szövegvilággal, a tételek is nagyon természetes módon pörögnek egymás után, és a hangzás is megfelelő, egyben van a zenekar, mégsem azt érzem összességében, hogy bármilyen szinten is korszakalkotó mű jött volna létre. Ugyanakkor irreális is lenne olyasmit elvárni egy 23 évig szunnyadó zenekartól, hogy hirtelen behozva a lemaradást a stílus jelenlegi élcsapatai által továbbfejlesztett irányzaton belül, egy 2020-ra jellemző modern metal anyaggal térjen vissza. Szerencsére egy olyan album született, amely egyből megfog, de csak többszöri hallgatás után fedi fel igazán önmagát. Bizonyára nem jelent majd gondot sem a régi sem az új rajongóknak szeretni a ‘The God-Shaped Void’-ot, én ennek ellenére reménykedem, hogy a zenekar a következő albummal – ha lesz egyáltalán – talán kilép ebből a kényelmes zenei mederből. (Lacc)

Pontszám: 9

Megjelenés: 2020
Kiadó: Inside Out Music
Weblap: psychoticwaltz.com/
Stí­lus: progresszív metal
Származás: USA

Zenészek:

Dan Rock – gitár & billentyűs hangszerek
Devon Graves – ének
Ward Evans – basszus
Norman Leggio – dobok
Brian McAlpin – gitár

Dalcí­mek: 

  1. Devils And Angels
  2. Stranded
  3. Back To Black
  4. All The Bad Men
  5. The Fallen
  6. While The Spiders Spin
  7. Pull The String
  8. Demystified
  9. Sisters Of The Dawn
  10. In The Silence
Megosztás