A Németországból indult Primal Fear nevű power metal gépezet története a 13. felvonáshoz érkezett, ugyanis a beszédes című ’Metal Commando’ korongnak ez a bűvös szám jutott a diszkográfiában. A banda munkásságát a kezdetek óta nyomon követem, bár sokáig nem tartoztak a kedvenceim közé, mivel az első néhány megmozdulásukat túlságosan körbelengte a Judas Priest szelleme. Száz százalékban ezt még a mai napig sem vetkőzték le – valószínűleg nem is akarják –, de azért a megalakulásuk óta megtett út nem múlt el nyomtalanul, és sok új elemet építettek a zenéjükbe, ami által eljutottak odáig, hogy most már felismerhetően markáns stílusuk van, ami persze még mindig a Judasban gyökerezik, de már nem csak a klisék újrajátszásáról szól. Tény, hogy rendkívül magasan képzett zenészek alkotják a bandát, több oldalt tele lehetne írni azokkal a kiadványokkal, melyeken például Mat Sinner szerepel, de Alex Beyrodtnak sem kell mellette szégyenkeznie. Amihez ez a két csóka adja a nevét, az általában nem fércmunka, nevük garancia a minőségre. Jó példa erre akár a Voodoo Circle vagy a Silent Force munkássága. Magnus Karlsson egy ideje mint harmadik gitáros és társszerző van jelen a zenekarban – ha koncerteken nem is lép fel velük – és rendkívül sokat hozzátesz a Primal Fear zenéjéhez, mert a kifogyhatatlannak tűnő kreativitása és dallamai sokat emeltek a zenekar ázsióján.
Én a 2005-ben megjelent ’Seven Seals’ albumnál kattantam rájuk teljesen. Annál a korongnál próbáltak meg menekülni a hősök árnyékából és egy valamivel dallamosabb irányba fordultak, Ralf Sheepers itt már nem akart mindenáron magasabban énekelni mindenkitől és remek dallamokat hozott össze. Ezután magabiztosan szállították a jobbnál jobb lemezeket, hiba nélkül meneteltek a 2018-as ’Apocalypse’ albumig. Számomra az a vártnál laposabbra sikerült. Teljesen átment rajtam. A hangzása túl steril volt és a dalok sem akartak megragadni a hallójárataimban. Ennek ellenére az album néhány országban – köztük az USA-ban is – az eddigi legsikeresebb lemezük lett.
A ’Metal Commando’-ról nyilvánosságra hozott első dal, az Along Came The Devil sem csigázott fel igazán, mert a tipikus Primal Fear-jegyek mellett semmi érdekeset nem tartalmazott, minden lemezre megírták már ezt a dalt, csak más szöveggel.
A második felvezető, és egyben az albumot nyitó I Am Alive sem sokban különbözött az imént említett nótától, de valamivel érdekesebb dal és annak már sikerült megadni számomra azt a lendületet, hogy ne keserű szájízzel fogjak neki a teljes album megismerésének. Egyben hallgatva a lemezt, el tudok siklani az önismétlések ténye felett, mert mindemellett teljesen szórakoztató az anyag, ami végig képes fenntartani a figyelmemet. Mat Sinnert idézve: „Ami kemény volt, az keményebb, az epikus még epikusabb, a gyors még gyorsabb, a sötét még sötétebb lett.” Szóval a sas még mindig erőtől duzzad és magasan szárnyal.
A Halo vagy a Hear Me Calling tipikusan olyan dalok, melyeket minden power metal banda szeretne megírni legalább egyszer az életében, és a Primal Fearnek ez már többször is sikerült. Fémszívű legyen a talpán, aki megállja a heves bólogatást a The Lost & The Forgotten dobhártyaszaggató nyitó riffje hallatán, de ugyanez elmondható a My Name Is Fearre is. Biztos vagyok benne, hogy óriási koncertkedvenc lesz mindkettő. Természetesen a ballada sem hiányozhat, amit meg is kapunk a I Will Be Gone képében. Ralf óriásit énekel benne. Sikerül félretennie magában a harcra éhes dühös farkast, és finom érzelmekkel tudja megtölteni a dalt. A Raise Your Fists dalnál visszabillen a mérleg nyelve a veretes heavy metal felé, és ezt jó néhány energiabomba követi. Az Infinity című zárótétel egy monumentális 13 perc feletti dal, amely újra nyugodtabb, dallamosabb vizekre evez. Remek lezárás, amelyre a koronát az élvezetes gitárszólók helyezik fel.
Összegzés:
A Primal Fear új albuma nem más, mint remek riffek, gitárharmóniák és énekdallamok összessége a legmagasabb német minőségben. Hallhatóan a ’Metal Commando’ lemezzel nem az volt a céljuk, hogy újradefiniálják a power metalt, vagy alapjaiban változtassák meg identitásukat, csak újra összehoztak egy csokornyi olyan dalt, ami úgy feltölt energiával, hogy akár a metal kommandó csapatával karöltve indulsz a háborúba.
Pontszám: 8
Megjelenés: 2020
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: Power metal
Származás: Németország
Zenészek:
Ralf Scheepers – ének
Tom Naumann – gitár
Alex Beyrodt – gitár
Magnus Karlsson – gitár
Mat Sinner – basszusgitár
Michael Ehré – dobok
Dalcímek:
- I Am Alive
- Along Came The Devil
- Halo
- Hear Me Calling
- The Lost & The Forgotten
- My Name Is Fear
- I Will Be Gone
- Raise Your Fists
- Howl Of The Banshee
- Afterlife
- Infinity
Végre visszakanyarodtak a korai, nyersebb hangvételhez! Ez lehet annak is köszönhető kicsiben, hogy visszamentek az eredeti kiadójukhoz a Nuclear Blast-hoz, vagy a frász tudja. De ez a lemez simán besorolható a legjobbjaik közé, óriási nóták vannak! pl: Halo vagy a záró Infinity
A címadó számot még a tavasszal meghallgattam, majdnem átmentem krisnába. 2020 van, A generation made of steel komolyan… Továbbra is az a véleményem, hogy a Hammerfall 2005-2007 környékén külsős szövegíróval dolgozott, mert a Chapter V és a Threshold annyira profi szövegeket hozott, hogy se előtte (eredeti klisék korszaka, ami jó volt) se utána (kísérletezés, ami szerintem jó volt, majd újra elővett klisék, amik szörnyű kínosak) nem volt olyan jó. Esetleg a Primal Fear is megpróbálhatna egy ilyet, mert ez rángatja a dobhártyát…