Sosem értettem igazán, mi ez a nagy hype akörül, amikor a színészek hangszert ragadnak vagy énekelni kezdenek. Telt házas koncerteket csinál Keanu Reeves, Kiefer Sutherland, még Steven Seagal is, persze ennél jóval kisebb helyeken. Johnny Deppnek 3 éve a Budapest Arénában is összejött volna a telt ház, de elszúrta. És a néző nem felejt. Biztos voltam benne, hogy a vidékről a kedvéért Budapestre zarándokolt, és pofára esett nézők még egyszer nem szavaznak bizalmat neki. Vagy legalábbis csak kevesen. Így esett, hogy második nekifutásra csak fél házat csinált a Hollywood Vampires a Budapest Arénában, de aki ott volt, az nagyon jól szórakozott. És nem a Karib-tenger kalózának csetlésén-botlásán, mint a filmben, hanem azon a teljesen felhőtlen örömzenélésen, amit az Alice Cooper vezette csapat művelt ezen az estén, s melyből Jack Sparrow megszemélyesítője is alaposan kivette a részét.
Igaz, messze nem az övé volt a legjobb produkció a színpadon, a legnagyobb tapsokat és ovációkat mégis ő gyűjtötte be. Pedig a show-t a 78 éves Alice Cooper vitte a hátán, a legtöbb dalt ő énekelte, amikor hátrébb lépett, hol gitározott, hol szájharmonikázott, hol csak valamilyen ütőhangszert kapott a markába, egyetlen percre se állt le. Egészen más arcát mutatta, mint egy Alice Cooper-koncerten, ahol elsősorban a színházra koncentrál az ének mellett.
És persze ott volt Joe Perry, az Aerosmith gitárosa, akinek dalain generációk nőttek fel, s mivel anyazenekarával már nem turnézik, sokunk miatta jött el, hogy legalább ebben a formációban láthassa élőben.
De előttük az Ivan & The Parazol adott egy félórás bemutatót műsorából, elsősorban a 2025-ös ‘Belle Époque’ lemezről, melyet megtoldottak a szintén tavalyi Dorodango kislemezdallal.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy a műsorukat a kezdet és a vég jellemezte, mert az új lemez mellett 2 dallal a 2012-es ‘Mama Don’t You Recognize Ivan & The Parazol?’ képviseltette magát.
Sokat gondolkodtam már, hogy lehetne elmagyarázni a beskatulyázhatatlan stílusú zenekar muzsikáját egy írásos beszámolóban, de ezen a koncerten jöttem rá, ahogy Vitáris Iván szertelen, csapongó mozgását és énekstílusát figyeltem, meg ahogy a negyedszínpadnyi területen is lazán és láthatóan a zenébe szerelmesen játszott a zenekar, hogy gyakorlatilag a 21. század Doorsa áll előttem.
Kivetítőn támogatást nem kaptak, csak reflektorokat, de azok is többnyire a kifutót világították meg, de oda még az Autopilot alatt se merészkedett az énekes. Annak idején Abaházi Csaba is mondta, hogy a Mötley Crüe előtt fellépve megtiltották nekik, hogy a számukra kijelölt területet átlépjék. Néha kegyetlen ez a showbiznisz.
Az intelligens humor sem hiányzott a konferanszokból, és arra mindig komoly vevő vagyok, amikor a harmadik dal után köszöntötte az énekes a közönséget („Mi vagyunk a budapesti félrémek, és majd utánunk jönnek a hollywoodi vámpírok”), vagy ahogy az Autopilotot felvezette („A következő dalt az új lemezről Joe Perrynek ajánljuk, hátha itt van valahol”), mielőtt belecsaptak az Aerosmitht idéző riffekbe, az igazán kedvet csinált ahhoz, hogy jobban elmélyedjek a 15 éves életművükben. Remélem, ez a félórás bemutató, melyet az Európa Kiadó Mocskos időkjének feldolgozásával, mint egyetlen magyar nyelvű dallal zártak, másoknak is kedvet ad hozzá!
Danube.Slay / Sellin’ My Soul / Belle Époque / Dorodango / Autopilot / Take My Hand / Dancer / Mocskos idők
Kilenc órakor Christopher Lee érces hangja indította be a Hollywood Vampires koncertjét, melyre elsőként Joe Perry reagált karcos riffjeivel, majd egyenként csatlakoztak hozzá a többiek, persze utolsóként a sztár, Johnny Depp, kiváltva ezzel a nézők első, de közel sem utolsó ovációját.
Két saját dal, a két lemezük nyitó nótája simán lement Alice Cooper énekével, mire a közönség magához tért a gyönyörűségtől, hogy a Karib-tenger kalózát láthatja élőben, aki egyébként nem nagyon segítette itt énekkel a produkciót, inkább a gitárjára koncentrált, a szólókat is ő kapta.
Az igazi vokált Tommy Henriksen, az Alice Cooper Band gitárosa, és Chris Wyse basszer vitte, meg a billentyűk mögött bújkáló Buck Johnson.
Aztán jött az első nagy robbanás, „I’m Eighteen”, énekelte Cooper, bár lassan azt is énekelhetné, hogy „I’m Eighty”, és bár több vakolat volt az arcán, mint egy dizőznek a szüreti bálban, a sétapálcáját most is úgy pörgette, mint egy 18 éves mazsorett a debreceni virágkarneválon.
Johnny Depp szólótechnikája elég érdekes volt, mintha tépkedné a húrokat, Joe Perry aztán kanyarított egy klasszikusat a dal végére.
A My Dead Drunk Friendsben végre Depp is beállt vokálozni, hogy aztán a Venus In Furst már ő énekelje. Ez a Velvet Underground-feldolgozás a Jeff Beckkel közösen készített lemezén szerepelt, és a Beck iránti tisztelgés többször is visszaköszönt a koncerten.
A People Who Died alatt, melyben szintén Depp vitte a prímet, a kivetítőn egykori zenész példaképek fotói villantak fel Jeff Becktől Freddie Mercuryn át John Lennonig. A You Can’t Put Your Arms Round A Memory című Johnny Thunders-feldolgozásban már Joe Perry ragadta magához a mikrofont is.
Chris Wyse basszusszólója ügyes volt, és látványos is, fej mögött pengetéssel, mint a gitáristenek, miközben mögötte a vörös füstcsóvák fokozták a hangulatot.
A nagyon várt Aerosmith-dalok a Livin’ On The Edge-dzsel indultak, majd a Bright Light Frighttal folytatódtak. Utóbbi kevésbé ismert sláger, de nekem meghatározó élmény volt, amikor a rendszerváltás előtt, magyar állami hanglemezboltban, holland nyomású bakeliten megláttam a ‘Draw The Line’ albumot, ennek egyik dala ez.
A kettő között volt egy Baba O’Riley, idősebbeknek: Who-feldolgozás, fiatalabbaknak: ’New York-i helyszínelők’ főcímdal. Johnny Depp akusztikusgitár-kíséretével kezdte énekelni Alice, majd a szokatlan intró után belekezdtek a már ismert hangszerelésbe.
A dal végén Glen Sobel dobos is megmutatta, mit tud. Egyébként tudtuk, 2011 óta játszik az Alice Cooper Bandben, előtte megfordult a Sagában is, és olyan gitárvirtuózokkal zenélt együtt, mint Paul Gilbert, Chris Impellitteri, Tony MacAlpine, vagy személyes kedvencem, Gary Hoey.
A Beck’s Bolerót Joe Perry gitározta el, miközben a nagy előd fotói váltották egymást a kivetítőn. Ezalatt Alice Cooper inget váltott, a fehéret feketére, és így folytatta a Doors Roadhouse Bluesával.
A The Death & Resurrection Show a Killing Joke-tól szintén Depp Jeff Beckkel közös lemezén szerepelt, naná, hogy ő énekelte, hogy aztán jöjjön David Bowie-tól a „Heroes”, amelyben a legnagyobbat alakította.
Tommy Henriksen saját zenekarának, a Crossbone Skullynak stílusában adta elő a Highway To Hellt, aztán mindenki eldobta az agyát, amikor megláttuk az agyament vígjáték, ‘Az ifjú Frankenstein’ klasszikus jelenetét, amelyben a púpos Igor invitálja a főhőst, „Walk this way! This way!”, már tudtuk, hogy jön az este csúcspontja, és másodperceken belül fel is csendültek Perry klasszikus riffjei.
A főműsort a szokásos Alice Cooper-befejezéssel zárták: School’s Out, egy kis Another Brick In The Wall beágyazással. A dal vége felé Alice bemutatta a zenekart, egy kis geg is belefért, az ezerarcú Johnny Buck Johnson képét mutatta, ugyanis a gitáros és a billentyűs ennél a résznél titokban helyet cserélt.
A ráadásban még egy Aerosmith-villanás, a szanaszét gitározott The Train Kept A-Rollin’ zárta az 1 óra 45 perces műsort, mely alatt Alice azt a süveget is magára öltötte, melyet aznap délután vásárolt a Szkíta Kézművesboltban. Igazi örömzene volt ez, mindenki jól szórakozott a színpadon és a nézőtéren egyaránt, csak sajnálhatja, aki nem adott nekik második esélyt.
The Last Vampire (Christopher Lee Intro) / I Want My Now / Raise The Dead / I’m Eighteen / My Dead Drunk Friends / The Boogieman Surprise / Venus In Furs / People Who Died / You Can’t Put Your Arms Round A Memory / Bass Solo / Who’s Laughing Now / Livin’ On The Edge / Baba O’Riley / Bright Light Fright / Beck’s Bolero / Roadhouse Blues / The Death And Resurrection Show / „Heroes” / Highway To Hell / Walk This Way / School’s Out // The Train Kept A-Rollin’
Beszámoló: CsiGabiGa
Fotók: Török Hajni, további képek a Facebook-oldalunkon.
Köszönet a lehetőségért a Barracuda Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások