„Milyen volt a Geoff Tate-koncert?” – kérdezték tőlem pár napja. Így próbáltam megfogalmazni: képzeljétek magatokat egy hajóra, ami nem indul el sehova, és miközben az énekes újra elmesél egy több évtizedes történetet, a hajó mégis visszarepít az időben. Valahol a ’Galaxis útikalauz stopposoknak’ világában ez teljesen természetes lenne – az A38 fedélzetén pedig egy estére azzá is vált.
Az estét az Inner Vitriol, az olasz dark/progresszív metal csapat nyitotta, és gyorsan kiderült, hogy nem csak kötelező bemelegítésről van szó. Az énekes, Gabriele Gozzi hangja és megjelenése elsőre olyan benyomást keltett, mintha Devin Townsend és Chris Daughtry között félúton helyezkedne el: erőteljes, dallamos, helyenként operás beütéssel.
A zenekar modern, súlyos megszólalása hamar működni kezdett, és néhány dal után már nem beszélgetett a közönség, hanem figyelt. Játékuk meggyőző volt, egyértelműen túlmutattak a tipikus előzenekari szerepen.
Külön kiemelném Michele Di Lauro gitárost: technikás, mégis kontrollált, jól hozta a modernebb riffeket, miközben nem vitte el a fókuszt a dalokról.
Vagyis de, mivel karakteres kinézete és lendületes headbangjei folyamatosan magukra vonták a figyelmet, pláne, ahogy a hajával szinte ritmusra „csapkodta” a levegőt. Vizuálisan tehát az egyik legemlékezetesebb figurája volt a koncertnek.
Az előzenekar után következett az, amiért a legtöbben érkeztek. Feszült várakozás töltötte meg a levegőt. Amikor Geoff Tate színpadra lépett, egyértelmű volt, hogy nem egy átlagos koncert kezdődik, hanem egy korszak nosztalgikus újraélése.
A műsor gerincét az ’Operation: Mindcrime’ adta, ami egy 1988-as konceptalbum a Queensrÿche-tól, ahol dalok egymásra épülnek, mint egy film jelenetei: van narráció, visszatérő motívumok, karakterek és egy végigfutó cselekmény. Zeneileg is kiemelkedő, mert ötvözi a heavy metal keménységét a progresszív, komplex felépítéssel és dallamos részekkel.
Az ’Operation: Mindcrime’ album tette igazán ismertté Geoff Tate hangját és a zenekar stílusát. Ez a különleges metal opera ezen az estén teljes egészében életre kelt: az I Remember Now / Anarchy-X indítástól a Revolution Calling, Operation: Mindcrime, Speak, Spreading The Disease és The Mission vonalán át egészen a Suite Sister Mary, The Needle Lies, Breaking The Silence és Eyes Of A Stranger lezárásáig.
A narrációs részek kimaradtak, ami néhol hiányérzetet hagyott, különösen az a bizonyos telefonos jelenet, ahol elhangzik a „mindcrime” hipnotikus kulcsszó – az egyik legemlékezetesebb pillanat a lemezen, ami most szintén elmaradt.
Tate mellett a színpadon egy fiatal, energikus zenekar játszott, ami egyáltalán nem tűnt véletlen választásnak: mintha tudatosan a nyolcvanas évek Queensrÿche-jának lendületét akarták volna megidézni. James Brown, Amaury Altmayer és Dario Parente gitáron végig feszesen és pontosan hozták a komplex riffeket, a basszust Jimmy Wynen tartotta stabilan, míg Michele Panepinto a dobok mögött diktálta a tempót.
A billentyűknél egy ír hölgy, Clodagh McCarthy állt, aki nemcsak hangzásban volt különleges, hanem megjelenésben is, mintha a glam metal korszakából csöppent volna ide: hosszú, félig kontyba tűzött haja, karakteres csizmája és vastag öve kifejezetten autentikus külsőt adott neki, mindemellett ő alakította Mary szerepét is, és vokálban is végig erős támasza volt Tate-nek.
Ha már itt tartunk, Tate hangja már nem az a pengeéles fegyver, mint egykor, és ezt nem is próbálta leplezni. Inkább az előadásmódra helyezte a hangsúlyt: hol visszafogottabban, hol érdesebben énekelt. A magasak néha bizonytalanok voltak, de ez nem is számított.
Nem a múltat akarta egy az egyben visszahozni, hanem új megközelítést adott a daloknak. Látszott rajta, hogy élvezi a koncertet, sokat kommunikált a rajongókkal, és végig érezhető volt, hogy számára is fontos ez az este.
A közönség meglepően sokszínű volt: idősebb arcok, fiatalok és punkok álltak egymás mellett, és ami összekötött minket az az volt, hogy szinte minden refrént együtt énekeltünk – egy idő után már azt is elfelejtettük, hogy a Dunán állunk egy hajón –, inkább olyan volt, mintha egy füstös, nyolcvanas évekbeli klubkoncerten lennénk!
Tate már a turné elején utalt rá, hogy ezt az anyagot most játssza utoljára, és később is visszatért erre: lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy így, együtt halljuk élőben ezt a műsort. Az üzenet egyértelmű volt: ezt a pillanatot meg kell élni! Szerintem sikerült!
A koncert későbbi részében más dalok is előkerültek a repertoárból – Empire, Walk In The Shadows, Jet City Woman, Take Hold Of The Flame, majd ráadásként a Silent Lucidity és a Queen Of The Reich –, így az este nem ragadt meg a Mindcrime-nál, hanem több korszakot is felölelt.
Ahogy lassan lecsengett a koncert, világossá vált, hogy ez nem a tökéletességről vagy a bizonyításról szólt, hanem egy utazásról. Egy hajón, ami nem ment sehova – mégis mindenkit visszavitt oda, ahol ezek a dalok először igazán számítottak. És ez bőven elég volt.
Szerző: Balya Boglárka
Fotók: Török Hajni
Köszönet a Livesoundnak!
Legutóbbi hozzászólások