Számomra 2018 egyik legvarázslatosabb korongja az Oceans Of Slumber ’The Banished Heart’ című lemeze volt. A texasi muzsikusok óriási energiákat tudnak felszabadítani bennem. Cammie Gillbert hangja és melódiái csordulásig töltik érzelmekkel a hátborzongatóan sötét és mindemellett romantikával átitatott dalokat. A hölgyet napjaink legjobb énekesnőjének tartom, mert hangjával képes kifacsarni az ember szívét és előcsalni a lelkünk legmélyebb sötét zugaiba rejtett érzelmeinket.
Kíváncsian vártam, hogy az új albummal milyen irányba fordulnak. Elindulnak-e a befogadhatóság felé és száműzik a hirtelen ritmus- és stílusváltásokat, vagy esetleg folytatják a korábbi anyagokkal megkezdett utat és maradnak a komplex számszerkezetek. Örömmel jelentem, hogy minden változatlan, de ez nem azt jelenti, hogy önmagukat másolnák, csupán annyit, hogy a zenekar saját nevével fémjelzett lemeze pontosan olyan sokrétű és nehezen befogadható, mint elődje.
Határozottan érzem, hogy amennyire csak lehet, túl akarták szárnyalni a korábbi albumaikat, mind produkciós, mind zenei szempontból, ami érzésem szerint sikerült is. Ha nagyon kötekedni akarok, és mindenáron „hibát” találni, akkor csak annyit tudok felhozni, hogy Dobber Beverly dobos – és zenei agy – az érzelmes, finom részeknél néha túl sokat üt, és olyan helyeken is díszít, ahol a zene nem igazán kívánja meg. Ezen az – egyébként nagyon könnyen megszokható – apróságon kívül viszont minden hang a helyén van, és semmi nem tud kizökkenteni a testen kívüli állapotból, ahová a zene által jutok el.
Ritkán akad meg a tekintetem ilyen sokáig egy borítón, mint most. Még mielőtt elkezdtem volna az ismerkedést a zenei tartalommal, percekig csak Giannis Nakos festményét néztem, mert mind a színek, mind az apró részletek teljesen magával ragadtak. Rég került a kezeim közzé ennyire szép borító.
Az előzetesen megosztott dalok hallgatását most az egyszer nem akartam túlzásba vinni, inkább egyben szerettem volna megismerni az anyagot, mert itt minden következik egymásból, és ha kiragadunk egy darabot, akár tévútra is vihet. Ám az elsőként megosztott dalnál, az A Return To The Earth Below-nál máris leragadtam. Cammie hangjában ugyanúgy jelen van a kiábrándultság és a düh, mint az öröm és a megbocsájtás: egyszóval mestermunka.
A zenében sokkal több most a hetvenes évek progresszív rockjának hatása, ami oly módon nyilvánul meg, mint ahogy például a ’Damnation’-korszakos Opethnél hallhattuk, de továbbra is markánsan jelen vannak a doom és a death metal elemek. Az egész album egy zenei utazás, amely egyben végighallgatva nyújtja a legnagyobb élményt. Az első perctől az utolsóig magával ragadó és lebilincselő mű, amely egy másik dimenzióba repít. Minden hallgatással közelebb kerülünk egymáshoz és minden alkalommal felfedezek valami apróságot, ami újdonságot jelent. Kiemelhetném a The Colors Of Grace melankóliáját, amelyben az Antimatterből ismert Mick Moss vendégeskedik, a September (Momentaria) című instrumentális darabot, ahol egy szál zongorával és vonósokkal tesznek csodát, vagy a már említett A Return To The Earth Below-t, ez pedig Cammie által válik felejthetetlenné, de tényleg kár kiemelni bármit is. Az album egyben tudja nyújtani azt, amire hivatott: Kiszakítani a mindennapok szörnyű valóságából, hogy segítsen leküzdeni a belső démonainkat a rögös, megpróbáltatásokkal teli utunk alatt, hogy aztán visszatérjünk egy sokkal boldogabb létbe.
Összegzés:
Az Oceans Of Slumber öndefiníciója pontosan olyan mélabús és érzelmekkel teli, mint azt már megszokhattuk tőlük. Továbbra is érzelmi hullámvasúton utaztatják a hallgatót, amely néha csodálatos magasságokba repít, majd kénköves mélységekbe dob. Egyszerre erőszakos és gyönyörű, kétségbeesett, mégis reményteli. Bár a komplexitás maradt a régi, egységesebbnek, érettebbnek érzem a dalokat a ’The Banished Heart’-hoz képest. Egy biztos, hogyha leülsz és meghallgatod, egy mélyen felkavaró, fenséges zenei utazásban lesz részed, ami után erőtlenül, elgyengült lábakkal, de boldogabban állsz fel a székről.
Pontszám: 9,5
Megjelenés: 2020
Kiadó: Century Media Records
Stílus: Progresszív / doom / death metal
Származás: Amerikai Egyesült Államok
Zenészek:
Dobber Beverly – dobok, zongora
Cammie Gilbert – ének
Mat V. Aleman – billentyűsök
Semir Özerkan – basszusgitár, vokál
Jessie Santos – gitár
Alexander Lucian – gitár, vokál
Dalcímek:
- The Soundtrack To My Last Day
- Pray For Fire
- A Return To The Earth Below
- Imperfect Divinity
- The Adorned Fathomless Creation
- To The Sea (A Tolling Of The Bells)
- The Colors of Grace
- I Mourn These Yellow Leaves
- September (Momentaria)
- Total Failure Apparatus
- The Red Flower
- Wolf Moon (Type O Negative-feldolgozás)
Mindenképpen szeretnék majd egy esélyt adni ennek a lemeznek, mert én is lebilincselőnek tartom Cammie előadás módját, de azzal is egyetértek, amit írtál Dobber játékáról, csak én az óvatos megfogalmazást felszoroznám vagy öttel 😀
Amikor megismertem a bandát, már akkor is feltűnt, hogy mennyire szétjátssza a dobos a dalokat, és azóta sajnos csak rosszabb lett a helyzet, én konkrétan azért nem tudtam elmélyülni igazán a világukban mert iszonyatosan zavaró, ahogy agyonveri a csávó a melankolikus részeket, egyszerűen nem értem, hogyan nincsen ott senki, aki szól neki, hogy
“jól van Dobber, tök ügyes vagy, de ide elég lenne valami egyszerűbb is”
Nekem sajnos rengeteg – amúgy fantasztikus – dalukat ez teszi taccsra.
De Cammie azért ellensúlyozza a külsejével, meg a hangjával 😛
Amúgy a borító….nem hasonlít…kicsit…. a ‘The Atlantic’ borítójára az Evergreytől?….mintha….Giannis egy hangyányit….ismételné magát 😛
(ettől eltekintve tényleg szép…mindkét borító)
Szerintem hangulatilag a zenében is van hasonlóság az “újkori” Evergrey-el, csak az Oceans sokkal szélsőségesebb. Beverly néha tényleg túlzasba esik, de szerintem csak a feszültséget akarja fokozni vele. Mondjuk úgy, hogy ez a zenekar sajátossága, saját stílusának része.
Ha nagyon akarom / nagyon szigorúan nézem, akkor a borítóban is találni hasonlóságot, de azért nem dúrván, csak elméleti síkon.
Hát ez a ‘kolosszus előtt eltörpülő kisember’ sok helyen visszaköszönt már, csak azért szúrt itt különösen szemet, mert az alkalmazott festőtechnikák, meg a koncepció is nagyon egyezik.
Persze addig nincs gond, amíg úgymond saját magától lop a művész.
Ezt a feszültség-fokozást meg nem tudom, mármint érteni értem, de amikor egy percen belül már a nyolcadik virgát nyomja, akkor bennem sokszor annyira felment a feszültség, hogy kikapcsoltam a zenét, tényleg.
Pedig ütősként meg tudom mondani, hogy nagyon fain kis technikás dolgokat csinál a csávó, de KÖNYÖÖÖRGÖÖÖÖM ne minden második másodpercben mááár. Tényleg elvonja a figyelmet a zenéről.
Rég éreztem azt, hogy most valami különlegeset hallok. Oda lettem szögezve a székhez, és csak pörgetem ezt a három klipet. Felültem én is erre az érzelmi hullámvasútra, és nem ereszt. Hihetetlen, és gyönyörű zene. Keresem a szavakat.
De, az összegzés utolsó mondatában, meg is találtam.
Köszönöm!