Adrian Vandenberg

Harmincöt esztendő után adott ki a holland Vandenberg új lemezt ’2020’ címmel. Adrian Vandenberg, a Whitesnake-et is megjárt hórihorgas gitáros teljesen új csapattal vette fel a zenekar visszatérő albumát: mellette a Rainbow-ban megismert chilei Ronnie Romero énekel, Randy van der Elsen basszusgitározik és Koen Herfst dobol. Az idén hatvanhat éves muzsikust Skype-on értük utol, hogy kikérdezzük az újrakezdésről, az új albumról, és még pár régi történést is felidézett nekünk.

Hard Rock Magazin: Mi késztetett arra, hogy harmincöt év szünet után ismét összehozd a Vandenberg formációt?

Adrian Vandenberg: Amikor a Moonkings legutóbbi albumán dolgoztam, azt vettem észre, egyre keményebb dalokat írok, olyanokra gondolok, mint a The Fire vagy a Tightrope. Ezek jóval keményebben szóltak, mint az első Moonkings-lemez bármelyik dala. Rájöttem, hogy a stúdióban is egyre közelebb akarunk kerülni ahhoz a hangzáshoz, amit koncerteken is produkálunk. De nem is ez volt a fő ok, hanem egy sokkal prózaibb dolog. Jannak, a Moonkings énekesének van egy hatalmas farmja, ezért nem igazán tudtunk Hollandián kívül játszani, maximum egy-két napig tudott távol lenni a birtoktól. Nehéz időszak volt, mert nagyszerű időket éltünk meg, de egy idő után hiányzott az igazi turnézás, és úgy határoztam, jegelem a zenekart. Tettem ezt azért is, mert furcsa lett volna, ha a Moonkingset egy másik énekessel, más hangzással folytatom, az már egy másik banda lett volna. Mikor ezt elmondtam a menedzsmentnek és a kiadónak, visszakérdeztek: miért nem hívod a zenekart újra Vandenbergnek? Először az jutott eszembe, nem akarom, hogy az emberek azt higgyék, nosztalgiázni akarok. Pár napig gondolkodtam, aztán rájöttem, ha találok egy nagyon jó énekest és összehozok egy ütős felállást, akkor mai, friss, arcba mászó zenét tudunk nyomni egy olyan névvel, melynek már van zenei öröksége. Nem tudom, mennyire ismered azt a sztorit, hogy pár évvel ezelőtt két korábbi Vandenberg-tag bíróságra citált, hogy elszedjék a saját családnevem, ami ugye a zenekar neve is, hogy aztán ők használhassák. Így nem túl jó emlékű ez a dolog, de az újjáalakulással kimoshattam ezt a keserű ízt a számból.

HRM: Akkor nem gondoltál arra, hogy az eredeti felállással térjen vissza a Vandenberg…

AV: Sokkal jobb, ha egy vadonatúj, dinamikus, motivált banda vág neki az útnak. Számtalan példa akad arra, hogy régi csapatok újra összejönnek, már nincs meg az a tűz, szemben egy friss formációval. Hogy egy hasonlattal éljek, sosem támaszkodom a robotpilótára a levegőben. Most motiváltabbnak érzem magam, mint pár éve, mert rájöttem, hogy ez az, amit csinálni akarok, mert a rock and roll a tűzről, az elszántságról, a motivációról szól, és nem arról a bizonyos robotpilótáról. Lehet, hogy ez másfajta zenében működik, de a rock and rollhoz nem ez kell. Ha meghallgatod az új lemezünket, benne van a tűz.

Köszönjük

HRM: Ronnie Romerót választottad énekesnek, aki manapság Ritchie Blackmore legújabb Rainbow-formációjában énekel. Hogyan jutottál erre az elhatározásra?

AV: Pár éve olvastam, hogy Ritchie Blackmore lejátszik néhány Rainbow-koncertet. Kérdezgettük egymást, ki fog énekelni, hiszen szegény Ronnie James Dio már messze jár, csak olyan valaki lehet, akinek kivételes képességei vannak. Kíváncsi voltam, és amikor a YouTube-on megláttam Ronnie-t, dobtam egy hátast. Ahogy énekelte a Purple- és Rainbow-dalokat, eszméletlen volt. Küldtem is neki egy e-mailt, melyben gratuláltam a produkciójához, és azt is írtam neki, ne hagyja, hogy a showbiznisz megőrjítse. Válaszolt is, megköszönte a levelemet, és leírta, régóta rajongója a zenémnek. Elmondta, a Whitesnake ’Starkers In Tokyo’ lemeze hatására kezdett el énekelni, melyet David Coverdale-lel ketten vettünk fel. Aztán eltelt öt év és újra írtam neki, megemlítettem a közös munka lehetőségét. Mivel Madridban él, mondtam neki, elrepülök oda, beszéljük meg a dolgot és Ronnie nagyon fellelkesült az ötlettől. Amikor visszatértem Hollandiába, egyből elkezdtem a dalírást, közben Ronnie hangja folyamatosan ott csengett a fülemben és azon agyaltam, hogy fognak vele szólni a dalok.

HRM: Brian Tichy és Rudy Sarzo is játszanak a lemezen. Tudom, hogy jó barátságban vagytok, de mégis, hogyan jött az ötlet, hogy őket is bevond a dalokba?

AV: Lefoglaltuk a stúdiót, és januárig be kellett fejeznünk a felvételeket, különben nem tudtuk volna megjelentetni a lemezt májusban. A lemezcégnek szüksége van három-négy hónapra, hogy a dalok keverését megcsinálja. De amikor lefoglaltuk a stúdiót, még nem állt össze teljesen banda felállása. Kissé ideges voltam, jobbnak láttam, ha csinálok egy B-tervet és megkértem Rudyt és Briant, segítsenek, és örömmel meg is tették. Rudyval 94-ben dolgoztunk először együtt a stúdióban [a Manic Eden lemezen – a szerk.], azóta is sokszor.  De két héttel a stúdióidő kezdete előtt rátaláltam Koenre és Randyre, így gyorsan szóltam Rudynak és Briannek, hogy a dolgok sínre kerültek, de szeretném, ha vendégként közreműködnének, és ebbe is azonnal beleegyeztek. 90%-ban Koen és Randy játszik a felvételeken, Rudy és Brian pedig két dalban.

HRM: Ha meghallgatom a nyolcvanas évekből különösen az utolsó Vandenberg-albumot, az ’Alibi’-t, azt mondanám, ez AOR-zene, viszont az új albumon száz százalékban klasszikus hard rock zenét hallunk. Te hogyan látod ezt a különbséget?

AV:  Pár dal az új lemezen hasonló stílusú, mint a korai Vandenberg-dalok némelyike, mint a This Is War vagy a Waiting For The Night, az igaz, hogy a hangzásuk keményebb. Ha a Vandenberg 1985 után folytatódott volna négy-öt évvel később, akkor is eljutottunk volna a mostani állapotig. A ’2020’ valóban úgy hangzik, mint ahogy egy lemeznek meg kell szólalni a jelenkorban, de a zene gyökereit a hetvenes-nyolcvanas években kell keresni. Akkor voltam fiatal, az akkori bandák a kedvenceim, mint a Deep Purple, a Rainbow, a Van Halen, vagy az AC/DC.

HRM: Blues rock vagy hard rock? Melyik műfaj a kedvenced? Ezt azért kérdezem, mert annak idején a Whitesnake-ben megírtad a ’Slip Of The Tongue’ album zenéjét, és az inkább hard rock volt, évekkel később jött a ’Restless Heart’ bluesos dalokkal, az új Vandenberg-lemez irányvonala is a hard rock, ahogy előzőleg taglaltuk.

AV: Érdekes kérdés, de mindkettőt kedvelem. Hogy megint egy hasonlattal éljek, egy éles késsel kettészelek valamit két egyenlő részre. Az egyik félen a blues rock, a másik félen a hard rock van. Én valahol a kettő között helyezkedek el, időnként átmegyek mindkét térfélre. Ha hallgatjuk a Deep Purple vagy Rainbow albumait, hallunk rajtuk bluesokat, a Deep Purple esetében David Coverdale és Glenn Hughes korszakából különösen. Rám mindkét műfaj egyenlően hatott. De a második Moonkings-albumról olyan dalok, mint a The Fire vagy a Tightrope, akár rákerülhettek volna az új Vandenberg-albumra, de persze keményebb megszólalásban.

HRM: Valaki azt mondta nekem, hogy elkészítetted azt az albumot Ronnie Romeróval, amit Ritchie Blackmore-nak kelett volna…

AV: Erre nem is gondoltam. Ritchie csak koncerteket adott a Rainbow-val, de azt sehonnan sem hallottam, hogy új lemezt is szeretne csinálni. Nekem a legnagyobb zenei hatásaim a Rainbow, Deep Purple vagy a Led Zeppelin. A dalok, amiket írtam a Whitesnake-nek, vagy a Vandenbergnek, természetes módon jöttek. Amikor elkap az ihlet, megragadom a gitárt és elkezdek játszani. Ronnie Romeróval azért jó együtt dolgozni, mert neki nincsenek határai, nem kellett azon gondolkodnom, milyen akkordok kellenek. Belülről hallottam a hangját, és minden jött magától. A korai Vandenberg-dalok közt vannak olyanok, például a Ready For You, vagy az Out In The Streets, amik szintén Blackmore-ra emlékeztető riffekre épülnek.

Vandenberg

HRM: Festesz még?

AV: Mostanában nem igazán van időm rá. Az elmúlt hat hétben körülbelül kilencvenöt interjút adtam, amivel semmi bajom nincs, mert látszik, hogy az egész világon nagyszerűen fogadták az új lemezt, és ezt nem is reméltem. Szeretek róla beszélni, mert kemény munka fekszik benne. Sosem lehet tudni, hogy fogadnak egy lemezt, és iszonyúan boldog vagyok ettől a fogadtatástól. Most jelentjük be hivatalosan a novemberi brit turnét, és remélhetőleg ezt követik majd az európai koncertek.

HRM: A korábbi Vandenberg-albumok borítóin, amiket te festettél, félelmetes állatok, úgymint cápák, krokodilok láthatók, az új lemez esetében csak a zenekari logó. Nem gondoltál rá, hogy valami ijesztő kreatúrát fess a tasakra?

AV: Gondoltam rá, de aztán rájöttem, hogy manapság az emberek a Spotify-ról hallgatják a zenét a telefonjaikon keresztül, így egy kép akkora, mint egy bélyeg. Amikor a korábbi albumok borítóit festettem, akkor vinylen adták ki a lemezeket és akkor abban a méretben nézték. Ezért úgy döntöttem, hogy most a logó elég a borítóra, de megváltoztattam, most egy kicsit leharcoltabbnak tűnik, hiszen nagy utat járt be, mire visszatért. A következő albumra viszont tervezem, hogy festek valamit, hogy az emberek azonnal felismerjenek bennünket.

Vandenberg

HRM: Hadd kanyarodjak vissza a múltba! 1982-ben a Michael Schenker Grouppal turnézott a Vandenberg. Hogyan emlékszel vissza ezekre a koncertekre?

AV: Az akkori menedzsmentünk kapott egy meghívót Michael ügynökségétől egy közös turnéra Angliában, ahol mi voltunk az előzenekar. Összeillett a két banda, mert mindketten hard rockot játszottunk, és ez volt az első külföldi turnénk. Furcsa, hogy az új Vandenberg is először Angliában fog turnézni, de most mi leszünk a főzenekar, két fesztiválon is fellépünk. Érdekes, hogy feltetted ezt a kérdést, mert most esett le ez a véletlen egybeesés.

HRM: Ronnie Romero kapcsán már említetted a Whitesnake ’Starkers In Tokyo’ albumát, amit csak ketten vettetek fel David Coverdale-lel. Mesélnél egy kicsit ennek a lemeznek a létrejöttéről?

AV: Nem úgy indult, hogy ebből lemez lesz. David és én Japánban egy rádióban játszottunk egy stúdióban nyolcvan-száz ember előtt, akik egy rádiós vetélkedőn díjat nyertek. Mindez élőben ment ki az éterbe és biztosak voltunk benne, hogy sokan felvették, majd később kalózfelvételeken feltűnik valahol. A koncert után gyorsan elmentünk egy lemezstúdióba a szalaggal, megkevertük, kiadható állapotba hoztuk. Meg is jelent, és most is büszke vagyok rá, mert az egy nagyon őszinte alkotás, nincs rajta semmi utómunka, csak David és én játszunk.

 

Készítette: Márki Miklós (Bigfoot)

 

Megosztás