Behelyezem a lejátszóba a ’Clockwork Angels Tour’ koncertjének korongját. Megjelenik a gőzkorszak ihlette menüsor. Aztán a dobszólóra navigálok. Újra látni és hallani akarom a Professzort.
Neil, a Kedvenc Dobosom voltál. Olyan elegancia áradt a játékodból – azontúl, hogy technikai szempontból is a Bajnokok Ligájába tartoztál –, ami még azoknak is egyértelmű lehet, akik egyébként mit sem konyítanak az ütős hangszerek világához. Mivelhogy a géniusz, a varázslat utat tör magának a legtompább botfülekbe is… A dalszövegeid pedig, azok a csodás kis költemények, egy kivételes írói véna gyümölcsei; egyébként is ritka az olyan művész, aki ütősként szöveget ír, és nem is akármilyeneket – ütős szövegeket. Mélység, líraiság, intellektus… Ezek a szavak jutnak eszembe róluk, és akkor is, amikor Téged, vagyis magát az embert látom, egy képen, egy lemezborító-belsőn vagy egy koncertfelvételen, és még véletlenül sem a dobos istent. Pedig az voltál. Tudjuk, min mentél keresztül életed során, veszteségeid felfoghatatlanok, mégsem adtad fel, mentél előre, a muzsikába és a költeményeidbe plántáltad minden rezdülésed, és vélhetően éppen a zene volt az – megannyi más támogatás mellett – amelyből erőt merítettél az élet elviseléséhez, amely az élni akarást és alkotóvágyat tartotta benned, majd lobbantotta fel bensődben, mint ki-kihunyó parázsból a tüzet. A zenéd, a Rush zenéje volt maga a lüktető élet.
Az a Rush, a másik családod, amely 1968-as megalapítása után csupán pár esztendővel be is fogadott Téged, s utána már nem volt megállás, forgott-forgott a színekben pompázó óriáskerék: Ti hárman aztán, mint az elválaszthatatlan barátok és társak, rendületlenül görgettétek e nagy kereket. És nem hagytátok kihunyni a parazsat. Különleges formáció volt a Tiétek: szinte a legelejétől fogva, megszakítások nélkül közösen alkottatok, ráadásul egyetlen művet sem adtatok ki a kezetek közül, amelyre ti vagy a rajongóitok ne lennének büszkék. Ugyan hallottam olyan – eltartott kisujjas, elitista – véleményt, hogy a Rusht nem nevezhetjük progresszív rocknak, mert szintetizátort alig, vagy csupán színesítésképpen használtatok, ám ezzel kapcsolatban én mindig más véleményen voltam; a nevetek egyet jelentett a progresszivitással – a szó eredeti jelentésében. Hogy a fetisizált műfajskatulyázás felkent kispapjai szerint netán kakukktojás voltatok, mit sem számít. A lényeg úgyis csak az, hogy mit adtál, mit adtatok nekünk az ötven év során. Félszázad. Beleborzong az ember.
Jómagam a ’Counterparts’-szal találkoztam először valamikor még 1993-ban. Ez sem tegnap volt. Már a puritán, csavaros borítókép tetszetős volt, ám ahogy elindult a lemeznyitó Animate, tudtam, hogy ez nekem, hozzám szól. A teljes album – egyik kedvencem az életművetekben – olyan hatással volt rám, mint igen kevés zenei mű, és ez már így is marad, míg el nem porladok. Akkoriban visszaástam a múltatokba, olvastam arról, hogy megannyi közmegegyezéses klasszikus van már a hátatok mögött (’Caress Of Steel’, 2112’ többek között), ezek azonban elsőre nem törtek utat hozzám, furcsa volt a zenétek, srácok, mondhatni atipikusak voltatok minden tekintetben. Legalábbis ezt éreztem sihederfejjel. Ennek ellenére valamiért nem adtam fel (így utólag belátom: éreztem, hogy a kémia kialakulásához idő és türelem kell), és inkább az ’A Farewell To Kings’-szel, a ’Moving Pictures’-szel meg a ’Hemispheres’-szel próbálkoztam. (Azért éppen ezekkel, mert csupán ez a három volt meg CD-n egy akkori idősebb cimboránál.) Mondanom sem kell, e lemeztrión hallható muzsika rögtön letaglózott, és a mai napig előkelő helyen szerepelnek a képzeletbeli Rush-kedvenceim lajstromán.
Volt nektek egy – csúnya szóval élve – „diszkókorszakotok” is, ezzel nehezebben tudtam barátságot kötni, de hát elfogadom, hogy a nyolcvanas évek egyik rákfenéje, a csont-sterilre polírozott, popos hangzásvilág sokakat megszédített, vakvágányra vezetett, és nemcsak titeket, hanem pályatársaitok zömét ugyanúgy: példának okáért a Genesis és a Yes is akkoriban tért le erre a plasztikkal és talmi csillogással kikövezett útra, jóllehet véleményem szerint Ti nem hódoltatok be a kommersznek, legalábbis oly mértékben semmiképp, mint a többiek, hisz azok a dalok sem adtak alább a minőségből, még ha valamelyest kerekebbre is csiszoltátok a formákat, a hangzásképet a korszakhoz igazítandó. A már ezredfordulós ’Vapor Trails’ is megosztó anyagnak számít a diszkográfiában, fejvakarásra késztetett sok ezer rajongót, ami nem csoda: komor árnyalatokkal megfestett, karcosabb-morcosabb, hogy azt ne mondjam, metalosabb hangvételű szerzeményeket kaptunk Tőletek, elsőre némileg én is idegenkedtem tőlük, de aztán idővel ráéreztem az ízére. És érteni vélem, miért lett olyan, amilyen. Szomorú, nehéz szívvel megírt.
Nem felejtem el azt sem, amikor a ’Counterparts’ után pár évvel, pontosabban 1996-ban – immár hivatalosan is Rush-hívőként – megvásároltam a ’Test For Echo’ CD-t, amelyről még egy árva hangfoszlányt sem hallottam, ám az impozáns borítóképével azon nyomban rabul ejtett. No, igen, a jó öreg Hugh Syme már 1975-ben (!), a ’Caress Of Steel’ idején ott sertepertélt körülöttetek, utána pedig, mint a zenekar afféle negyedik tagja, majd’ mindegyik albumhoz ő készített grafikákat Nektek. (Meg hát olyan nevesincs garázsbandáknak is, mint a Fates Warning, az Iron Maiden, a Queensrÿche, a Dream Theater vagy a Megadeth…)
Szerintem itt és most helye van a nagy szavaknak: a ’Test For Echo’-t minden idők egyik legmeghatározóbb, legnagyobb hatású remekművének tartom, ahogy az életművet lezáró, 2012. június 8-án megjelent ’Clockwork Angels’-t is. Ez utóbbi felejthetetlen születésnapi ajándék volt számomra, és akkor még nem tudtuk, hogy ténylegesen egy kivételes pályafutás utolsó darabja is egyben. Amikor pedig a halálos ágyamon majd netán leltárt készítek az elmulasztott dolgaimról, bizonyosan köztük lesz az a fölöttébb nyomasztó tény, hogy még sosem láttalak Titeket élőben, koncerten – és most már nem is lesz rá alkalmam. Holott köztudott volt, hogy a fellépéseitek élményszámba mentek, Ti mindig a maximumra törekedtetek, és estéről estére olyan lenyűgöző teljesítménnyel, kifogástalan hangzással és grandiózus színpadképpel álltatok színpadra, ami még a legnagyobbak között is kiemelkedőnek, mi több, etalonnak számít a mai napig. Sajnálom, hogy Európába csak nagyritkán látogattatok el… Így aztán a számtalan kiadásra került hanghordozó, koncertfelvétel immár örökkévaló és felbecsülhetetlen értékű hagyatékai a zenetörténelemnek.
Neil Ellwood Peart, legyen Neked könnyű a föld! És köszönök mindent.
Legutóbbi hozzászólások