A német gitáros, aki ott volt a Scorpions kezdeti lépéseinél bátyjával, Rudival, aki a UFO-t az első ligába emelte és aki aztán meghódította a világot, de főként Japánt a saját magáról elnevezett zenekarral – és mindezt 10 éven belül –, még ma is aktív. Az előző lemezén fel is dolgozta legelső szerzeményét, a Scorpionsnak írt In Search Of The Peace Of Mindot, melyben összehozta három korábbi énekesét, Gary Bardent, Doogie White-ot és Robin McAuley-t az aktuális szólistájával, Ronnie Romeróval. Hát igen, van Michael Schenkernek ez a mániája, hogy imádja leszerződtetni a Rainbow-énekeseket. Volt már nála Graham Bonnet, Doogie White, néhány dal erejéig Joe Lynn Turner is, most meg itt van Ronnie Romero. Csak egyetlen szivárványdalnok nem adatott meg neki: Ronnie James Dio. És amikor az ő dicséretére ír egy dalt az új lemezre, akkor kihagyja azt a ziccert, hogy a másik négy méltassa a klasszikus elődöt. Helyettük elhívja Michael Kiskét a Helloweenből! Nem mintha ettől rossz lenne a nóta, sőt, így is a lemez egyik legjobbja, persze Tony Carey Tarot Womanre hajazó intrójával együtt, amit semmi értelme nem volt külön számként értelmezni, hacsak nem a szerzői jogdíjak miatt, hiszen szerves része az A King Has Gone-nak.
Bevallom, nehezen barátkoztam meg ezzel az albummal, de ha eltekintek attól, ami kezdettől idegesít, hogy úgy van vége a daloknak, mint amikor Schenker behisztizett, ledobta a hangszerét és kiment a UFO-koncertről, a többiek meg olyan bizonytalanul hagyták abba, mint aki nem érti, mi történt… akkor ez egy zeneileg jól összerakott lemez. A nagy részét az a csapat játssza fel, amelyet most a turnékon Michael Schenker Groupként ismerünk, azaz Steve Mann billentyűs-ritmusgitáros, Barend Courbois basszusgitáros és Bodo Schopf dobos. Mellettük ott van pár régi kolléga, a basszusgitáros Barry Sparks, aki a kilencvenes években volt az MSG tagja, Simon Phillips dobos, akivel a legelső MSG-albumot vette fel a stúdióban, de élőben csak annak 30. évfordulóján játszott együtt, és Brian Tichy, aki szintén Michael kedvenc dobosa, és már az előző lemezen, az ‘Immortal’-on is közreműködött. Meg persze a vendégénekesek, az eredeti MSG-torok, Gary Barden, már csak nosztalgiából is, Michael Kiske a Helloweenből és Ralf Scheepers a Primal Fearből, azaz a német haderő, na meg az ex-Rainbow-zenészek – ha már az énekeseket nem trombitálta össze –, Bobby Rondinelli, Bob Daisley és Tony Carey.
A lemez pedig úgy indul, mint egy álom, az Emergencyvel lehengerel – Simon Phillips a normál kétlábdobos témának tűnő dalban olyan ellenpontozásokat üt, hogy megáll az ész –, majd a Cry For The Nations hangulatú Under Attackkal a korai MSG sikereinek emlékét idézi fel. Aztán jön az említett Dio-emlékdal, ami – béna szövege („You gave us rock, you made us roll”) és szörnyű prozódiája (a határozatlan névelő megnyomása, „Aaaa king has gone”) ellenére – az egyik legemlékezetesebb pillanata a lemeznek. Utána jön a kvázi címadónak tekinthető The Universe Barden és Romero duettjével, ami elég unalmasan indul, de a végére sikerül egész szépen felépíteni, az előző lemez In Search Of The Peace Of Mindjának magasságaiba csap a szóló, csak itt is a végén az az ősrobbanásszerű befejezés… Tudomásom szerint az ősrobbanás az univerzum kezdete volt, nem pedig a vége. Na mindegy, ne filozofáljunk!
A Long Long Road egy elképesztő riffre épül, valami hasonlót elsütött már az 1996-os lemez instrumentálisában, az Essence-ben is (az a csengőhangom, engem nem vernek át!), a London Calling inkább a szövegével fogott meg („The metal institution made all the speakers blow, a wall of sound down from the Marquee to Soho. It made the cradle of rock way back in the eighties, under the flag of Union Jacks, Maiden and Priest on their shirts.”), a brit rockzene dicsérete egy közepes dalba lett foglalva. A Wrecking Ball viszont éppen azért különleges, mert a tipikus UFO-riffekre Ralf Scheepers énekel rá, és még néhány halfordi sikolyt is elereszt a háttérben, így a végeredmény a legkevésbé sem hasonlít a UFO-ra.
Ajánlom mindenki figyelmébe a Sad Is The Songot! Azon felül, hogy Simon Phillips ismét milyen elképesztőeket üt benne, van egy Lost Horizons típusú felépítése (végre nem egy olyan dal, ami csak elkezdődik a semmiből, aztán megáll a semmi közepén), a bridge-ben előveszi a jó öreg Doctor Doctor riffeket, a refrén után a szóló meg olyan sötét hangulatú, hogy az embernek feláll a szőr a hátán. Egy kevés talán van benne a rég elfeledett Courvoisier Concerto feelingjéből is. Ja, és lekeverik a nóta végén a második szóló alatt ahelyett, hogy úgy hagynák abba, mint egy rosszul sikerült próbafelvételen. Nálam magasan ez a favorit a Dio-emlékdal mellett.
A CD-t vásárlók mind megkapják a két bónuszdalt, azok csak az LP-n nincsenek rajta. A Turn Off The World a korai MSG-t idézi, talán némileg hasonló stílusban, mint az Under Attack, a Fighter pedig tipikus UFO-nóta lehetne, de egy Phil Moggnál sokkal jobb énekes előadásában, ám apró szépséghibája, hogy ezt a refréndallamot már elsütötték az előző lemezen Sail The Darkness címmel. Talán ezen hasonlóságok miatt került bónusz státuszba ez a két dal. Ennek ellenére tetszik mindkettő, az meg kifejezetten, hogy utóbbit le merik keverni a végén. A hetvenes-nyolcvanas években ez nagy divat volt, ha már Schenker annak a kornak a szellemében gitározik és írja a számokat, nem értem, miért kell a dalokat úgy elvágni, mintha véget ért volna a kazetta és nem fért volna rá teljes egészében a nóta.
Michael Schenker továbbra is utánozhatatlan stílusban gitározik, szólói mesziről felismerhetőek, a riffjei is különlegesek, szerzőtársa, Michael Voss pedig egy populáris zeneszerző, szóval a dalok könnyen emészthetőek, amit viszont hiányolok a legtöbb dalból, hogy régen a Schenker számoknak – és a szólóknak is külön – volt felépítése, intrója, íve, befejezése, most meg csak elindulnak, majd egyszer csak befejeződnek, mintha nem lennének rendesen kidolgozva. Egy jobb producer ezt észrevenné, és visszadobná, hogy „dolgozzatok még rajta!”
Összegzés:
Ha nem is lesz olyan univerzális, ahogy a címe sugallja – ahogy nem lesz halhatatlan az előző ‘Immortal’ sem –, azért a 67 éves mestertől, Michael Schenkertől ez messze nem egy fércmű. Azon elgondolkodnék viszont a helyében, hogy a Vossival való barátság ér-e annyit, hogy ne keressen egy másik producert a lemezeihez.
Pontszám: 8
Megjelenés: 2022
Kiadó: Atomic Fire Records
Stílus: hard rock
Származás: Németország
Zenészek:
Michael Schenker – gitár
Ronnie Romero – ének
Steve Mann – billentyűs hangszerek, ritmusgitár
Barend Courbois – basszusgitár
Bodo Schopf – dob
Michael Kiske – ének
Ralf Scheepers – ének
Gary Barden – ének
Michael Voss – vokál
Barry Sparks – basszusgitár
Bob Daisley – basszusgitár
Tony Carey – billentyűs hangszerek
Bobby Rondinelli – dob
Brian Tichy – dob
Simon Phillips – dob
Dalcímek:
01. Emergency
02. Under Attack
03. Calling Baal
04. A King Has Gone
05. The Universe
06. Long Long Road
07. Wrecking Ball
08. Yesterday Is Dead
09. London Calling
10. Sad Is The Song
11. Au Revoir
12. Turn Off The World (bónuszdal)
13. Fighter (bónuszdal)
Legutóbbi hozzászólások