Michael Schenker a rockzene nagy kártyása, mindig bedob egy-két trükköt. Temple Of Rock, Michael Schenker Fest, Michael Schenker Group – amihez épp kedve van, de arra az elmúlt két évtizedben kényesen ügyelt, hogy zenekari tagként sehol se játsszon. Nem neki való, nem is akarja, annál ő lényegesen öntudatosabb. Bár hadd jegyezzem meg, nekem az ő zenéje akkor volt a legjobb, amikor Phil Mogg-gal együtt alkottak a UFO-ban.

Nem lett trilógia a Michael Schenker Fest vállalkozás, a német gitáros visszatért a Michael Schenker Grouphoz, ám ez a szakítás nem olyan egyértelmű a nosztalgikus érzéseket pengető Fest projekttel, mert koncepcióban, zenében és zenekari formációban is akadnak hasonlóságok. Most is négy énekes gondoskodik a változatosságról, a dobot hárman, a billentyűt ketten játszották szalagra, egyedül a basszusgitáros Barry Sparksnak nem akadt konkurenciája. Na és természetesen a gitárosnak, Michael Schenkernek.

Tíz dal – negyvenöt perc, akárcsak egy normál hosszúságú vinyl a hetvenes években. Ha összehasonlítjuk a nyolcvanas- vagy a kilencvenes-, és a kétezres évek Schenker-lemezeit, levonhatjuk a konzekvenciát, hogy mostanra lényegesen több hangsúlyt kapott a dinamika, a tempó a dalokban, bár Schenker játéka most is sokszínű, mint régen. A helyzet az, hogy az olyan vérfagyasztó hangú énekeseknek, mint a Primal Fear frontembere, Ralf Scheepers, nem lehet slágerrockos dalokat írni. A kezdő Drilled To Kill, majd a Devil’s Daughter kőkeményen zakatoló nóták. Smirglihang ide vagy oda, mindegyikbe sikerült dallamot is csempészni. A Drilled To Kill szerkezete erősen az Accept megszólalását idézi, viszont hallunk egy virgás gitár-billentyűs párbajt, amit Schenker Derek Sheriniannel vív. A basszusriff szinte teljesen megegyezik Jimmy Page és David Coverdale egyetlen közös albumán hallható Feeling Hottal. A Devil’s Daughter jobban sikerült, nagyon jó énekdallammal (is) bír, Schenker nagyon kidolgozott dallamos szólóját tanítani lehetne.

A többi énekes által előadott szerzemények nem ennyire kemények, de megvan a maguk sodrása. Ronnie Romeo lassan kezd olyan lenni, mint a blues műfajában Joe Bonamassa: a gitáros neve számtalan album borítóján olvasható, az utóbbi időben egyre több produkcióban vesz részt a Ritchie Blackmore által felfedezett énekes is. Itt is négy dalban hallhatjuk a hangját, a Rainbow-hatást nem lehet benne letagadni, főleg a Sail The Darknessban nem. Romero teljesen Ronnie James Dio modorában énekel, sőt a dal alapriffje szinte teljesen megegyezik a Dio Holy Diver slágerével, az énekdallam is több ponton hasonlít hozzá, azonban Schenker nem hazudtolja meg magát, amikor a szólót pengeti.

A Michael Voss-szal felvett nóták a dallamosabb, lágyabb vonalat képviselik: az After The Rain balladája mellett a The Queen Of Thorns And Roses ütemes, slágeres, „tapsolj velünk” téma. És Schenker újra a dallamos szólóival lendít mindkét dal minőségén egy nagyot, főleg az utóbbinál nagyon jókor érkezett, én személy szerint nem szeretem az ilyen rádióbarát zenét.

A Joe Lynn Turner hangjával fémjelzett tételek közül a Don’t Die On Me Now többféle témát, ütemváltást felvonultat, mondhatni progresszíven szól a gitár. Schenker ugyan végig uralja a majdnem öt percet, de Turner éneke sem sikkad el. A Sangria Morte a The Queen Of Thorns And Roses vonalát erősíti fülbemászó dallamával, és hasonló szellemben fogant gitárszólójával.

Az utolsó dal az In Search Of The Peace Of Mind a Scorpions első albumának, a ’Lonesome Crow’-nak egyik szerzeménye, ahol még Schenker együtt pengetett a bátyjával, Rudolffal. Összeért a múlt és a jelen, és nemcsak a dalválasztás miatt, hanem mert a felvételen Romero mellett halljuk Gary Barden, Robin McAuley és Doogie White hangját is. Emlékezzünk, mit mondtam a Schenker Fest kapcsolatról! Maga a dal nem olyan pszichedelikus, mint az eredeti, inkább egy nagyívű epikus mű született egy rendesen elnyújtott, nyúzós gitárszólóval, melynek hatását még fokozza a sokadszor visszatérő Simon Phillips játéka.

Érdekes a kettősség, hogy bármekkora egomán is Schenker, ez nem annyira hallatszik a lemezen, hiszen az énektémák, a billentyűszólók épp olyan fontosak, mint a gitárfantáziák. Ez nagy előnye az albumnak, hiszen valamennyi hangszeres rész alaposan kidolgozott és az énektémákat sem bízta amatőrökre. Ha már az énekeseknél tartunk, jegyezzük meg, Schenker karrierje során az öt Rainbow-frontember közül egyedül Dióval nem dolgozott együtt. Hármat ezen a lemezen is hallhatunk.

Összegzés:

Schenker úgy tért vissza az MSG-hez, hogy egy darabot meghagyott az MSF-ből is. Nemcsak a közreműködő zenészek személyében, stílusában sem különbözik olyan nagyon a két formáció. Ezt a lemezt a gitáros pályafutásának ötvenéves jubileumára készítette, mely természetesen visszatekint a múltba – néha nagyon direkt módon –, ám a feszes, friss hard rock zene – melyben nagy szerepe van a három kiváló dobosnak, Simon Phillipsnek, Brian Tichynek és Bodo Schopfnak – arról árulkodik, hogy a hatvanhat éves Schenkernek még mindig van keresnivalója a műfajban. Biztos, hogy nem ez a legjobb albuma, de tisztességesen megünnepelte vele a kerek évfordulót.

Pontszám: 7,5

Megjelenés: 2021
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: hard rock
Származás: nemzetközi

Zenészek:

Michael Schenker – gitár
Ronnie Romero – ének
Ralf Scheepers – ének
Joe Lynn Turner – ének
Michael Voss – ének
Barry Sparks – basszusgitár
Steve Mann – billentyűs hangszerek
Bodo Schopf – dob
Brian Tichy – dob
Simon Phillips – dob
Derek Sherinian – billentyűs hangszerek
Gary Barden – ének
Robin McAuley – ének
Doogie White – ének

Dalcímek:

1. Drilled To Kill
2. Don’t Die On Me Now
3. Knight Of The Dead
4. After The Rain         
5. Devil’s Daughter     
6. Sail The Darkness   
7. The Queen Of Thorns And Roses     
8. Come On Over         
9. Sangria Morte         
10. In Search Of The Peace Of Mind