Reggel fél kilences kezdettel metálkonferenciát szervezni öngól – gondoltam én. Reggel fél kilences kezdettel metálkonferenciát szervezni öngól – gondolhatta az ELTE Múzeum körúti Bölcsészkara B épületének 172-es előadójába várt, nagyjából 160 fő nagy része, a kezdési időpont körül ugyanis csak húsz-harminc metalhead lézengett a környéken. A csípős novemberi reggel ellenére ennek a húsz-harmincnak egy része elszántan dohányzott az épület előtt, mert azok a dohányosok , akik már jártak konferencián, tudják, milyen nehéz végigülni a gyakran háromórás blokkokat úgy, hogy az ember nem gyújthat rá. Erre szerencsére a szervezők is gondoltak: a metálkonferencia blokkjai rövidek voltak, és meg-megszaggatta őket egy cigiszünet, amit a résztvevők nagy része ki is használt. A konferencia pénteken kezdődött és szombaton is tart, szóval tényleg maratoni eseményről van szó, ráadásul Magyarországon még soha nem volt ilyen rendezvény.
Interdiszciplinaritás
Pénteken az első előadások után aztán megtelt a terem, ahol nemcsak metálkonferencia, hanem egyenesen az I. Interdiszciplináris metálkonferencia kapott helyet (ez egyben egy elképesztően szar album címe is lehetne, amelynek nyitó számában Kalapács Józsi és Paksi Endi együtt énekelik, hogy repatarurgyán). A metálkutatás külföldön már bevett dolog, Magyarországon viszont még csak gyerekcipőben jár, így a fellépők beleadtak apait-anyait, hogy bizonyítsák: a tudománynak helye van a metálban, illetve a metálnak helye van a tudományban. Ezt persze már sokan bizonyították, csak épp máshogy: most nem a zenészek tudományos teljesítményéről volt szó, hanem a tudomány embereinek a zenéhez fűződő viszonyához. Legyen szó bármilyen tudományról, de hát ilyen ez az interdiszciplinaritás.
Az eseményt dékáni köszöntő nyitotta meg: Bartus Dávidról, a dékánról sajnos egyből kiderült, hogy nem metálrajongó, ellenben punkdobos, tehát metálszempontból nem teljesen reménytelen eset (más olvasatban: teljesen reménytelen eset, mikor fordult olyan elő a világtörténelemben, hogy egy punkdobos metált tudott játszani?!).
Blackszketológia
A műfaji határok ezután elmosódtak: szóba került a Mayhem és a Biblia Nemes Z. Márió és Kulcsár Géza előadásában, ahol a black metalt eszkatológiai értelemben keretezték – értsd: a keresztény világvége-várást próbálták összehozni a klasszikus skandináv black metállal. Ez elméleti síkon sikerült is, bár kétlem, hogy a Mayhem egykori tagja, Varg Vikernes túl sokat gondolkodott volna teológiai problémákon, mielőtt homlokon szúrta kollégáját, a zenekar gitárosát, Euronymust, illetve hogy eszébe jutott volna a pusztítás esztétikája, mielőtt felgyújtotta volna a Fantoft-templomot.
Nemesnek és Kulcsárnak mindenesetre eszébe jutott, ahogy Nietzsche is – ez is egy olvasat, de az isten városához való közeledést a black metálban valahogy már kissé erőltetettnek érzem, igaz, Kulcsár fejtegetései az áldozatról, véráldozatról és az egész világ átformálásáról valószínűleg értő vagy kevésbé értő fülekre találtak volna Jon Nödtveidtnél, a legendás Dissection frontemberénél, aki előbb valaki mást próbált feláldozni, aztán inkább saját magát ölte meg. Isten nyugosztalja haló poraiban.
Nemes Z. Márió és Kulcsár Géza az I Interdiszciplináris metálkonferencián
Fotó: Dippold Ádám
Kulcsár előadásában rendre előkerült a Jelenések könyve, ami hagyományos metáltoposznak számít,
mint ahogy az is, hogy a black metal eltávolítja magától a hallgatót, méghozzá szándékosan – Nemes Z. szerint azért, mert a tökéletes black metal olyan lenne, mint a lovecrafti őrület: az ember vagy belehalna, vagy megőrülne. Addig marad ez a félmegoldás, bár ez még a félmegoldásnak is csak a fele: az igazi TRV BLACK METAL úgy hangzik, mintha valakinek a seggében vették volna fel egy kaputelefonnal, a jó viszont (szerintem) így:
A konferencián egyébként bőséggel akadtak zenekaros pólók és felvarrók (az előadókon is), ami nem túl meglepő, de sajnos Dissectionöst nem láttam, az enyém pedig nagyjából tizenöt éve elszakadt. A teljesség igénye nélkül viszont fel tudom sorolni, miket láttam: Sodom, Slayer, Amon Amarth, Thy Catafalque, Nightwish, Iron Maiden, Haunted, Pantera, Metallica, Cannibal Corpse – nem rossz társaság, bár most kellett rádöbbennem, hogy a nálam tíz évvel öregebbek által kedvelt felvarrós farmermellény a nálam húsz évvel fiatalabbak körében hódít. Üzenem nekik: tíz év múlva én is el leszek hízva, ti is ráértek addig, ez úgy mutat jól, amikor az ember már kopasz, és a hasán támasztja a sörösdobozt, miközben a Barba Negra felé próbálja navigálni magát és a pilsnerét, mert addigra már megállapodott az egzisztencia (nem a levegőbe beszélek: annak idején, amikor a Testament-koncertre menet eltévedtem, a Mellényes Embereket követtem, hogy odataláljak).
Mit dob fel a Spotify?
A 172-es előadóterem tíz körül megtelt élettel: megjöttek a későn ébredő rockerek, ekkor már majdnem teltház volt, de még el lehetett férni. A sokat emlegetett interdiszciplinaritás jegyében ekkor jött Bali Dávid, a Believe szakembere, a Believe szakembere, aki elmagyarázta, hogy miért szar vagy jó a zene, amit a Spotify feldob az embernek: azért, mert az algoritmus úgy működik, ahogy, és azért, mert az emberek nem kapcsolnak el a jó számokról. Ilyen jó szám például a Testamenttől a For Glory of…, a Slayertől a Delusions of Saviour vagy az Emmure-tól a You Asked for it. Az ok: ezek a számok fogósak, akik hallgatják őket, nem tekernek át rajtuk, és épp ezért profitál a zenészeknek is, ha kiajánlják őket: aki kedveli a zenekart, azután többet juttat nekik, mint előtte, mert a Spotify minden ilyen kiajánlásért sápot szed. Ez persze nem mindig van így, mert az olyan rétegműfajok, mint a kecskedarálós metál, nem járnak vele jól, de ezek ritkán is kerülnek bele az ajánlásokba. Sajnos, pedig tömegek maradnak le így egy jó Fostartályról.
Melyik az ütősebb, az I Interdiszciplináris konferencia absztraktja vagy a Bors apokaliptikus különszáma?
Fotó: Dippold Ádám
Kiszorulás és hálózati kultúra
Berki Márton földrajztudós a budapesti HC/punk szórakozóhelyek földrajzi eloszlásával foglalkozott, illetve foglalkozik: megfigyelése szerint a 2010-es évek óta ezek a helyek marginalizálódtak, és a barna övezetekbe kerültek, míg korábban a belvárosban volt a helyük. A kutatás ezt alátámasztja, ahogyan az is, hogy a belvárosban már nincsenek is ilyen helyek; az egyik utolsó, az Auróra pont a hét elején jelentette be, hogy – legalábbis a jelenlegi formájában – bezár.
Borsi Balázs hálózatkutató egész máshonnan közelítette meg a közeget: egyrészt a thrash metál, másrészt a vezetéselmélet felől. Borsit az kezdte el érdekelni, hogy miért lehet, hogy a legendák egy része még mindig aktív, mások feloszlottak, mások meg feloszlottak, összeálltak, és még mindig működnek – elég a Megadethre gondolni, ami a kritikusai szerint folyamatos oszlásban van, aztán mégis most indul búcsúturnére (hogy hányadikra, azt az idő meg Dave Mustaine majd eldönti).
A thrash eléggé rétegműfaj, de a zenekarok tudtak alkalmazkodni hozzá, vagy fordítva: mint kiderült, itt a networkölés annyira nem működik, mint az élet több területén. Aki átdolgozott máshova, gyengítette a csapat erejét, így nem véletlen, hogy a nagy öregeknél megvannak még az alapító tagok és a hűséges szereplők is, akik legalább öt évet töltöttek a zenekarban.
War metal
Eddigre már egy kicsit szédültem, úgyhogy szétnéztem a 172-es előadóteremben: lehajtható, patinás székek, palatáblák, ódon környezet, kicsit irigykedtem is, hogy én a Pázmány ugyanolyan kényelmetlen, de kevésbé ódon székein ültem kockásra a seggem, de ott bezzeg nem volt szó metálról. Gondolom, itt se sűrűn van: Gyulai Attila még megpróbálta meghozni a kedvem a black metal egy vadhajtásához, vagy eredeti hajtásához, a war metálhoz, de nem sikerült neki, pedig a téma érdekes: miközben a műfajra Európa nagy részén skandinávként gondolunk, nem az, az egész világon elterjedt, és nem olyan szigorú, mint a TRV black, ami közismerten nem humoros és rugalmas. Persze nehéz rugalmasságot elvárni egy templomgyújtogató őrülttől és a haverjától, aki agyonlőtte magát, de közben a black is diverzifikálódott – igaz, pont erre utal az is, amit Gyulai is idézett, a Make Black Metal Hate Again szlogen, amiből kiderül, hogy az egykori jóléti államban született lázadó, dobozhangú valami mostanra már mainsteram lett, ideje visszatérni a gyökerekhez.
És ideje is: a konferencia absztraktfüzete szakasztott úgy néz ki, mint egy fanzine, az előadók nagyon lelkesek voltak, Gyulai pedig határozottan meghozta a kedvemet valami szokásosnál is szikárabb black metálhoz, bár némileg aggódom a dobgép miatt, mert a war metalba az is belefér – állítólag. Ami meg tanulságként megmaradt a fél nap után: vissza kell térni a gyökerekhez, és gondolkodni rajtuk, bár abban teljesen biztos vagyok, hogy az eszkatológia szót Varg Vikernes maximum a börtönben tanulta meg, amikor nem volt jobb dolga.
Dippold Ádám cikke eredetileg a Qubiten jelent meg 2025. november 29-én. Teljes terjedelmében, változtatás nélkül adtuk közre a szerző engedélyével.
Legutóbbi hozzászólások