Magnum: The Serpent Rings

Az új lemez sokkal jobb, mint elődei és noha sehol sem írták, hogy az új baszusgitáros, Dennis Ward beleszólt volna a produceri munkába, meggyőződésem, hogy ilyen irányú tapasztalatait finoman bevetve irányítgatta a háttérből Tony Clarkin gitárost, aki az előző lemezeken néha kicsit öncélúan húzta el hét-nyolc percesre a dalokat. Most ennek nyoma sincs, sokkal feszesebbek a dalszerkezetek és bár most is vannak a progresszív rockra jellemző lassú témakibontások, nem viszik túlzásba azt. És ez bizony igen jót tesz a lemeznek! Mert Clarkin dallamérzékenysége nem lett kevesebb, Bob Catley pedig ugyan nem az a hangszálakrobatának nevezett virtuóz, de jellegzetes orgánuma meghatározó eleme a Magnum hangzásának. Ugyanúgy nem tudnám elképzelni más énekessel a csapatot, mint ahogy a Saga is furcsa volt Michael Sadler nélkül.

A recept tehát semmit sem változott: a két alapító tag körül forog minden: Tony Clarkin remekül megírt dalait Bob Catley tolmácsolja sajátos, senkihez sem hasonlítható stílusában. A hangszerelés a műanyag szimfonikusokkal együtt is kellemes, enyhén, de nem tolakodóan a progresszív rock irányába hat, ám a lényeg a melódia. Dennis Ward belépésével még jobb vokálokat produkálnak, a lemez – szerintem – legjobbjában, a Madman Or Messiah-ban már egyenesen a Smokie jutott eszembe a többszólamú énektémáról. Az önjelölt Messiásokról szóló dalszöveg ellenben igen kemény társadalomkritikát fogalmaz meg.

Az ellenpólus, a legprogresszívabb, már-már Yesre jellemző dal a Man, szintén komoly témákat feszeget: mire vezet, ha a rövid távú kapzsiság érdekében tönkretesszük a bolygónkat. De érdekes a The Archway Of Tears is a progresszívekre jellemző hosszú felvezetésével, ami aztán átcsap egy hatalmas melódiába a refrénnél. És végre egy igazi gitárszóló! A másik kedvencem! A két hat perc fölötti dal egyike. A másik a címadó. A lemezborítón szereplő történetet megéneklő The Serpent Rings science fiction történetnek indult, de Clarkin szerint „az idő múlásával továbbfejlődött”. A különlegességeket erősíti a House Of Kings, ritkán hallani Bob Catley-t bluest énekelni, márpedig ez egy vérbeli blues-rock, masszív gitárriffekkel, a közepén zongora-, a végén pedig szaxofonszólóval. Harmadik kedvenc!

Igazi ballada nincs a lemezen, de legközelebb áll ehhez a The Great Unknown, mely csak a refrénjénél lódul meg az andalító verssorok után. Meglepetésre a lemez két utolsó dala a két legrövidebb, pedig azt várná az ember, hogy ott bontják ki a monumentálisabb témákat. De a The Last One On Earth egy nagyon kellemes középtempós AOR, a Crimson On The White Sand pedig méltó párja a nyitó Where Are You Edennek, amely az első pillanatban elkap, hogy erre a lemezre érdemes odafigyelni. Egészen az utolsó pillanatig.

Metalos füllel szokni kell ezt a zenét, rengeteg munka, azon belül is rengeteg gitármunka van benne, de nincsenek hagyományos értelemben vett gitárszólók, legalábbis nem azok a metalos virgák, inkább csak amolyan lassú dallamszólók, melyek hangulata illik az adott dalhoz. De sokszor inkább a billentyű viszi a prímet a szimfonikus hangszínekkel. Néhol keményebb riffeket kap elő Clarkin, mint például a You Can’t Run Faster Than Bulletsben vagy a Not Forgivenben, máskor hátrébb húzódik, és inkább lassan építkezik a háttérből. Talán ez a Magnum 42 évnyi sikerének titka: változatos, már-már progresszív rockba hajló hangszerelés, monumentális dallamokkal karöltve. Ha nem verné kenterbe a sima AOR-muzsikák megoldásait, már rég ráuntunk volna, hiába Bob Catley karizmája. Nem tudom, hány lemez van még a két 70 év feletti muzsikusban, de ha ez lesz a hattyúdaluk (célzásnak veszem a borítón lévő törött a homokórát, hogy úgy érzik, kifolyik kezük közül az idő), akkor tökéletes lezárása lenne pályafutásuknak. És a 21 egyébként is nyerő szám!

Összegzés: 

Rodney Matthews mesevilága most is magával ragad a borítón, a már többször felbukkanó lilaruhás kereszteslovag ezúttal megfáradtan térdel, eltörött a homokórája, kifolyt belőle az „idő”. Mögötte az óriáskígyó, akiről a ‘The Serpent Rings’ meséje szól. A Magnum zenéje pedig árad, mint egy filmzene, szerethető, felkavaró, megnyugtató. Az utóbbi évek legjobb teljesítménye tőlük.