Amikor értesültem a banda kerek szülinapi koncertjéről, először ledöbbentem – hogy lehetnek máris 30 évesek? Gyorsan túltettem magam ezen a nüansznyi fennakadáson, és elővettem a lemezeiket, szépen, sorban, pontosan 16-ot. Egészen elképesztő volt hallani, ahogy a srácok stílusa folyamatosan változott az évek során, az utóbbi két albumuk – a ’Zártosztály’ és a ’Fekete szivárvány’ pedig kivételesen összerakott, eléggé zúzós anyag. Emlékszem, amikor először belehallgattam, felpattantam és hitetlenkedve kerestem a megerősítést, tényleg ők azok? Pontosan ezzel az elánnal indultam el a koncertre is, mivel nagyon érdekelt, hogy fogják összehozni a különféle stílusokat élőben, egy este alatt. Vajon a „gyönyörű szép szivárvány” hogy fog átcsapni „fekete a szivárványba”?
Tömegközlekedéssel érkeztem az arénához a kapunyitás környékén, itt ért az első meglepetés, rengeteg ember volt a stadion lépcsőin, szinte a metrókijáratig állt a sor. A sajtó beléptetése az egyik mellékbejáraton át történt, a kissé bizonytalan bejutás egyre fokozódó szívveréssel kísért megvilágosodásba csapott át: ma bizony a backstage-en át vezet az út a koncertre! A félhomályos folyosón a hang irányába sodródtam, amikor megpillantottam egy fekete, résnyire nyitott függönyt. A túloldalról felcsendült a The Final Countdown, a pulzusom azonnal elszállt!
A függöny hirtelen szétnyílt, és egy pillanat alatt elém tárult az aréna: vakuk, színpadfények, technikusok sürgése, biztonsági őrök, tomboló rajongók. Teljesen begyújtott állapotban léptem a küzdőtérre, és alig egy perccel később már ott állt előttem a banda. A zenekar (Ördög Tibor „Csipa” – ének, Kiss Endi – dob, Tóth Tibi – gitár, Romanek Gergő – basszus) első dala rögtön az „új” Hooligans egyik szerzeménye, a Kendőzetlen igazság volt, aminek hatása az egész arénát beizzította!
Amennyire tudtam, körülnéztem: az iskolás kölyköktől a rutinos öreg rókákig minden korosztály képviseltette magát, tehát a Hooligans ennyire széles spektrumú rajongótáborral rendelkezik? Meg is lepődhettem volna ezen, de ekkor már tudtam, hogy ez (számomra) a meglepetések éjszakája, így csak élveztem a pillanatot!
A színpadkép jól összeállt, kétoldalt hatalmas kivetítőkön folyamatosan láthatták a távolabb helyen lévő rajongók is az eseményeket.
Ami az „extrát” illeti, az említett kivetítőkön kívül volt rengeteg füst- és lángeffektus, tűzijáték, stroboszkóp és lézerfény is. A stage hátsó felén lévő óriási felületen kaptak helyet a különleges „videóklipek”, mint például a Vadak után sétálgató oroszlánok.
Csipa folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, és mintha még éneklés közben is lett volna a szája szélén egy kis görbület, egy pici mosoly. Hiszen az ünnepeltnek jókedv dukál!
Nagyon izgatott a gondolat, hogyan fogják összehangolni a rockosabb és poposabb dalaikat. Nem volt semmiféle titok, egy enyhe (talán kissé rockosabb) áthangszerelést követően a régebbi slágereiket is teljes természetességgel kirázták az kisujjukból. Ahogy egy profi buliba is szoktak meglepetésvendéget hívni, a Hooligans is így tett, első vendég – akit személy szerint nagyon kedvelek – Diószegi Kiki volt.
Felcsendültek a Fekete szivárvány kezdőakkordjai, a két énekes brutális duettet adott elő, és én nem is tudtam, hova figyeljek, amikor hirtelen fekete „eső” hullott le az égből! Fekete papír konfettiáradat zúdult a közönségre, ez a show-elem abszolút vitt mindent! A régebbi és újabb dalok könnyedén váltották egymást, ahogy a további vendégek is: Gudics Máté és Mező Misi is bevonult egy-egy slágerre.
Ami számomra meglepő volt, hogy a dobos Kiss Endi lánya, Kiss Bodza is bejött egy közös dalra, Endi arca – napszemüvegben lévén – nem látszott jól, de csordultig telhetett a szíve büszkeséggel, ami számomra az egyik legmeghatóbb pillanata volt az estének.
Némi hiányérzetet keltett bennem, hogy nem hívták meg Molnár Mátét, a Road énekes-gitárosát, hiszen a keményebb hangvételű dalszövegek jelentős része az ő nevéhez fűződik. (Aki hasonlóképp érez, vigasztalódhat a március 7-én megrendezésre kerülő Road-koncerten.)
A Hooligans-szülinapon természetesen felcsendült a legismertebb daluk is, a Királylány, amit hatalmas hangerővel énekelt a közönség. Az est fényét még tovább emelte, hogy az aréna – a maga tizenezres befogadóképességével – szinte teljesen megtelt, ennyi ember – pláne egy hazai zenekar koncertjén – ritkán látható.
A két és fél órás koncert hamar a végéhez közeledett, az utolsó dalnál levonult a banda, de pár perc hatásvadász szünet és hatalmas ováció után következett a hab a tortán: a Legyen valami (pezsgés, de én pezsgőt énekeltem, mert éreztem, ez a show koccintást érdemel), majd a Hotel Mámorral zárult ez az ünnepélyes, nosztalgikus, pörgős, izgalmas, meglepetésekben bővelkedő esemény. Örülök, hogy velük ünnepelhettem, éljen soká a Hooligans!
Szerző: Balya Boglárka
Fotók: Török Hajni, Marossy Norbert
Köszönet a Broadwaynek!
Legutóbbi hozzászólások