Fura világot élünk. A rockzenével foglalkozó külföldi nyomott sajtó tekintetében nem mondhatnám, hogy naprakész vagyok, hiszen a világhálón böngészve szinte bármire ráakadhat az ember. A francia Rock Hard magazinnak sikerült majdnem titokban tartani, hogy 2019 októberében egy címlapsztori mellett egy olyan exkluzív DVD volt az újság mellett, amelyen a Myrath egy 2019-es fellépését lehet látni.
Mosoly nélküli, összeférhetetlen, ember feketében, fogorva, „a blekmúr”… a legnagyobb hatású rockgitáros. Yngwie Malmsteen, Joe Satriani, Wolf Hoffmann a legnagyobb inspirációjának nevezi, kortársai is a legnagyobb tisztelettel nyilatkoznak róla, az Iron Maiden, a Dream Theater, az Accept zenéjét is formálta játékával, de hosszan sorolhatnánk az előadókat.
A Sepultura rengeteg nélkülözés és nehézség árán, kitartó munkával és hittel jutott el aktuális írásom tárgyáig.
Ha brit bluesról esik szó, természetesen John Mayall vagy Alexis Korner megkerülhetetlen, Jimmy Page vagy Jeff Beck személyét sem lehet kihagyni a történetből, ám ő az, aki legelőször beszédtéma lesz, akinek dalait legelőször kezdik el dúdolni, és azonnal beugrik a beceneve: Slowhand – a Lassúkezű.
Egy teljes egészében két lábbal a földön járó rocklegenda képe formálódik a kötet oldalain, aki nem szállt el magától, aki tisztában van saját hibáival (is).
Két méter magas, énekel, versel, dörmög. Több mint négy évtizede. Igaz, korábban a Syrius és a Kex környékén sertepertélt, de akkor a háttérben maradt.
Legutóbbi hozzászólások