Adrian Vandenberg megírta Ronnie Romerónak azt a Rainbow-lemezt, amit Ritchie Blackmore elfelejtett. Ha egy kicsit jobban elengedte volna magát szólók terén, akkor nem sajnáltam volna tőle még a 10 pontot sem! 35 évet vártam egy új Vandenberg-lemezre. Megérte!
Az ’Obsidian’ valahol az előző két lemez stílusának keresztmetszetén próbál egyensúlyozni, ezáltal nem is mutat semmi olyan újdonságot, melyet ne hallottunk volna tőlük. Fejlődésük görbéje pont úgy laposodott el, mint a koronavírus terjedési íve, de ettől ez egy nagyon jó lemez.
A Pattern-Seeking Animals új lemeze köröket ver a tavalyi bemutatkozóra, ettől függetlenül továbbra sem nagyon fogom hallgatni ezeket a dalokat a jövőben. Lehet valaki jó zeneszerző, tudhatja jól a szakmát, de az érzelemmentesség nem tesz jót ennek a formációnak, és attól a gondolattól sem tudok szabadulni, hogy ez csak a Spock’s Beard egy gyenge reinkarnációja.
Köszönjük, Mr. Pell! Bő 30 éven át szállítottad a pótszereket nekünk, Rainbow-rajongóknak. Ez se rossz, sőt, talán jobb, mint az előzőek, de az a helyzet, hogy a 2020-as év Rainbow-lemezét már megírta más. És ha azt hallgatom, rá kell jönnöm, hogy a pótszer csak az elvonási tüneteket enyhíti, nem helyettesíti az eredetit.
A ’What The Dead Man Say’ nem borítja ránk az ajtót, de azért tud jó néhány kellemes percet okozni a hallgatónak, nálam például most jobban betalált, mint néhány elődje. A könnyen megjegyezhető dallamok és a „húsdarálás” nagyjából egyensúlyban van (szerintem utóbbi jobban áll nekik), de találni rajta néhány kiemelkedően jó és emlékezetes riffet is.
A lemez a banda fejlődésének egy még nem végleges, de érettebb állomását jeleníti meg, amelyben olykor már a saját hangját is megcsillantja a csapat, de azt is hallani lehet, hogy nem mindig szabadítja fel ezt az energiát teljesen, és nem elég merész még, hogy ezek az elemek legyenek többségben.
Legutóbbi hozzászólások