Egy remek felvételt láthatunk a Pokolgép két évvel ezelőtti jubileumi koncertjéről, Dolby 2.0-ás hanggal, némi extrával megspékelve, a kiadónak köszönhetően egy elegáns digipack csomagolásban. Ahogy mondják, egyszerű, de nagyszerű. Azt viszont fájlalom, hogy az este másik fele örökre elveszett.
Vegyes érzéseket keltett bennem a ’Transitus’. Voltak olyan részek, amelyek tényleg megidézték bennem az Ayreon néven ezt megelőzően érkezett alkotásokat, de ez alkalommal inkább egy musicalben éreztem magam. A film nélküli filmzene érzet egyszerűen nem hagyott nyugodni. Valószínűleg ugyanezek a dalok élőben, egy színpadi verzióban másképp hatnának.
A Flying Colors londoni koncertjének varázslatos élményét most már mindenki átélheti otthon. Ez még harmadik koncertfilmként is tud újat mutatni, hiszen zeneileg és vizuálisan is érettebb produkciót lehet látni a színpadon. Nem fog csalódást okozni annak, aki áldoz rá időt, hogy megismerkedjen vele.
Egy szerethető, különleges mű lett a ’Sola Gratia’, amelyet úgy fogunk emlegetni, mint Neal Morse karanténlemezét. Fáj a szívem, hogy ez most nem lett olyan, mint azok a művek, amiket előzőleg a The Neal Morse Band tett le az asztalra. Teljesen más az irány és a megvalósulás is, de a fő probléma az, hogy a katartikus élmény elmaradt.
A Blues Pills a jelek szerint megtalálta saját hangját ezzel a nem modern, ám nagyon energikus, karakteres zenével. Bár némi új íz, szélesebb zenei paletta nem ártott volna, ők úgy látszik, elégedettek ezzel a vonallal, nem hagyják el a jól megválasztott utat.
Bejött a tippem, az Omega Diatribe a következő lemezére képes volt továbbfejlődni hangulatban, minőségben és kivitelezésben egyaránt.
Legutóbbi hozzászólások