Hosszú ideje nem írtam az Amaranthe-ről, aminek természetesen oka van, nem holmi lustaság és léhaság bujkál a háttérben. Nem tagadom, a 2014-es ’Massive Addictive’ után kicsit elment a kedvem a bandától, hiába jöttek menetrend szerint a lemezek két év hézaggal, számomra nem voltak meggyőzőek a dalok, legalábbis nem mindegyik. Persze ezzel nem azt mondom, hogy zsákutcába fordultak Elize-ék, csak az első két album sikerétől elszállva talán úgy gondolták, most már rutinból is megy dalszerzés. A banda azonban úgy tűnik, hogy még időben kapcsolt és mielőtt teljesen elveszett volna a varázs, összekapták magukat és összeraktak egy kiváló albumot a ’Manifest’ képében, mely bátran odaállítható az első kettő lemez mellé.
Az album anyagának nagy részét ezúttal is turné közben írta a gárda, a dalok végére viszont a felvételek során került oda az utolsó tollvonás. Hatalmas szerencse, hogy egyáltalán sor kerülhetett rá, mivel csak néhány órával a koronavírus miatt elrendelt határzár előtt érkezett meg a csapat Dániába, ahol ki mással, mint Jacob Hansennel kezdték el összeállítani az albumot. Ahogy már említettem, a zenekar összekapta magát, ami az első másodperctől érezhető, a Fearless elképesztő energiával robban be, árad a frissesség minden egyes lejátszott akkordból, elénekelt hangból és ezúttal a dallamok is kellően meggyőzőek, észrevétlenül hallgattatják magukat. A gitárokat még a legutóbbi ’Helix’-en hallhatónál is sokkal inkább előtérbe tolták, abszolút dominálják a lemezt, míg a billentyűkből kevesebb kerül elő, azonban sokkal jobban lefestik az adott dal hangulatát. Már-már azt is mondhatnám, hogy filmzenei jellegűek. Zeneileg érezhető, hogy elsősorban ezúttal is a dalokon és a mondanivalón van a hangsúly, olyannyira nincsenek túljátszva a dalok, hogy egy-egy téma faék egyszerűségű, elég csak meghallgatni a klipes Viral fő gitárrifjét, amit akár egy ügyesebb kezdő gitáros is egyszerűen elsajátítana rövid idő alatt. Persze ez szélsőséges példa, mivel többször is megcifrázzák a dolgokat fifikás megoldásokkal, Olof Mörck gitáros ráadásul hatalmas kedvvel játszik a lemezen, szólói sokkal emlékezetesebbek és technikásabbak az utóbbi egy-két albumhoz képest. Olykor egészen váratlan helyekre szúrja be futamait, amire a legjobb példa talán a Make It Better, ahol a dal végén, épp akkor csattan el egy virga, amikor már felhorkanna az ember annak hiány amiatt.
A másik üdítő változás, hogy Elize nem akarja leénekelni a csillagokat az égről, sokkal inkább a mélyebb regiszterekben mozog, mindeközben Nils Molinnal egyértelműen megtalálták a közös hangot, maximálisan kihasználják egymás képességeit. A ’Helix’-en Molin elég halovány produkciót nyújtott, értetlenül álltam témái előtt, de a vele eltöltött turnékon kitapasztalták, mire képes a Dynazty frontembere, és elképesztő dallamokat hoz ezúttal, melyek rátesznek még egy lapáttal a slágeresség érzetére. Ha már az énekhangokról beszélek, akkor újdonság, hogy vendégzenészek is feltűnnek az albumon, akik közül a legszembetűnőbb teljesítményt az igen jól futó Battle Beast amazonja, Noora Louhimo nyújtja, aki Elize-zel rittyent egy kellemes duettet a sok darálós tétel után.
Szerkezet szempontjából egyébként zseniálisan épül fel az album, néhány döngölős nóta után jön az előbb említett, kicsit visszafogottabb Strong, majd talán az egyik legamaranthe-osabb tétel, a The Game, ami után a kötelező balladát is kipipálják a Crystalline-nel, amiben az Apocalypticából Perttu Kivilaakso húzza a talpalávalót. A lemez utolsó szakaszában jön a legsúlyosabb felhozatal az überdallamos Archangellel, a Disturbedöt idéző Die And Wake Uppal és a djentes, metalcore-os szálakat is megmozgató BOOM!1-nal, amiben elvileg a szexi Heidi Shepherd is beköszön a Butcher Babiesből, bár nekem nem sikerült felfedeznem a hangját többszöri hallgatás után sem (vagy ő lenne az, aki a dal közepén beszél?). A lemezt záró Do Or Die albumverziójáról sajnos az ex-Arch Enemy pacsirta, Angela Gossow lemaradt, szerencsére Jeff Loomis szólója viszont nem.
A dalok egyébként a zenekar történetének legrövidebb szerzeményei, egyetlenegy tétel kúszik négy perc fölé, de több szám is alig nyúlik túl három percen, a színvonal ennek ellenére végig egyenletes és elképesztően magas.
Összegzés:
Az Amaranthe az utóbbi években rendre hozta a tőlük elvárható színvonalat, azonban mindezt elég rutinszerűen tették, így hatalmas felüdülés a ’Manifest’ dalait hallgatni, mert a csapat frissebb és élesebb, mint valaha. Ha imádod a svédek első két albumát, akkor azonnal repülj rá erre a lemezre, mert garantáltan ez lesz az új kedvenced!
Pontszám: 9
A legfrissebb Hard Rock-hírekért kattints ide!
Megjelenés: 2020
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: modern metál
Származás: Svédország
Zenészek:
Olof Mörck – gitár, billentyűk
Elize Ryd – ének
Morten Løwe Sørensen – dob
Johan Andreassen – basszusgitár
Henrik Englund Wilhemsson – hörgés
Nils Molin – ének
Vendégzenészek:
Noora Louhimo (Battle Beast) – ének, 6. dal
Perttu Kivilaakso (Apocalyptica) – cselló, 8. dal
Elias Holmlid (Dragonland) – billentyűk, 8. dal
Heidi Shepherd (Butcher Babies) – ének, 10. dal
Jeff Loomis (Arch Enemy) – gitár, 12. dal
Dalcímek:
- Fearless
- Make It Better
- Scream My Name
- Viral
- Adrenaline
- Strong
- The Game
- Crystalline
- Archangel
- BOOM!1
- Wake Up And Die
- Do Or Die
Végre!