fbpx

Amaranthe - Manifest

Hosszú ideje nem írtam az Amaranthe-ről, aminek természetesen oka van, nem holmi lustaság és léhaság bujkál a háttérben. Nem tagadom, a 2014-es ’Massive Addictive’ után kicsit elment a kedvem a bandától, hiába jöttek menetrend szerint a lemezek két év hézaggal, számomra nem voltak meggyőzőek a dalok, legalábbis nem mindegyik. Persze ezzel nem azt mondom, hogy zsákutcába fordultak Elize-ék, csak az első két album sikerétől elszállva talán úgy gondolták, most már rutinból is megy dalszerzés. A banda azonban úgy tűnik, hogy még időben kapcsolt és mielőtt teljesen elveszett volna a varázs, összekapták magukat és összeraktak egy kiváló albumot a ’Manifest’ képében, mely bátran odaállítható az első kettő lemez mellé.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Az album anyagának nagy részét ezúttal is turné közben írta a gárda, a dalok végére viszont a felvételek során került oda az utolsó tollvonás. Hatalmas szerencse, hogy egyáltalán sor kerülhetett rá, mivel csak néhány órával a koronavírus miatt elrendelt határzár előtt érkezett meg a csapat Dániába, ahol ki mással, mint Jacob Hansennel kezdték el összeállítani az albumot. Ahogy már említettem, a zenekar összekapta magát, ami az első másodperctől érezhető, a Fearless elképesztő energiával robban be, árad a frissesség minden egyes lejátszott akkordból, elénekelt hangból és ezúttal a dallamok is kellően meggyőzőek, észrevétlenül hallgattatják magukat. A gitárokat még a legutóbbi ’Helix’-en hallhatónál is sokkal inkább előtérbe tolták, abszolút dominálják a lemezt, míg a billentyűkből kevesebb kerül elő, azonban sokkal jobban lefestik az adott dal hangulatát. Már-már azt is mondhatnám, hogy filmzenei jellegűek. Zeneileg érezhető, hogy elsősorban ezúttal is a dalokon és a mondanivalón van a hangsúly, olyannyira nincsenek túljátszva a dalok, hogy egy-egy téma faék egyszerűségű, elég csak meghallgatni a klipes Viral fő gitárrifjét, amit akár egy ügyesebb kezdő gitáros is egyszerűen elsajátítana rövid idő alatt. Persze ez szélsőséges példa, mivel többször is megcifrázzák a dolgokat fifikás megoldásokkal, Olof Mörck gitáros ráadásul hatalmas kedvvel játszik a lemezen, szólói sokkal emlékezetesebbek és technikásabbak az utóbbi egy-két albumhoz képest. Olykor egészen váratlan helyekre szúrja be futamait, amire a legjobb példa talán a Make It Better, ahol a dal végén, épp akkor csattan el egy virga, amikor már felhorkanna az ember annak hiány amiatt.

A másik üdítő változás, hogy Elize nem akarja leénekelni a csillagokat az égről, sokkal inkább a mélyebb regiszterekben mozog, mindeközben Nils Molinnal egyértelműen megtalálták a közös hangot, maximálisan kihasználják egymás képességeit. A ’Helix’-en Molin elég halovány produkciót nyújtott, értetlenül álltam témái előtt, de a vele eltöltött turnékon kitapasztalták, mire képes a Dynazty frontembere, és elképesztő dallamokat hoz ezúttal, melyek rátesznek még egy lapáttal a slágeresség érzetére. Ha már az énekhangokról beszélek, akkor újdonság, hogy vendégzenészek is feltűnnek az albumon, akik közül a legszembetűnőbb teljesítményt az igen jól futó Battle Beast amazonja, Noora Louhimo nyújtja, aki Elize-zel rittyent egy kellemes duettet a sok darálós tétel után.

Szerkezet szempontjából egyébként zseniálisan épül fel az album, néhány döngölős nóta után jön az előbb említett, kicsit visszafogottabb Strong, majd talán az egyik legamaranthe-osabb tétel, a The Game, ami után a kötelező balladát is kipipálják a Crystalline-nel, amiben az Apocalypticából Perttu Kivilaakso húzza a talpalávalót. A lemez utolsó szakaszában jön a legsúlyosabb felhozatal az überdallamos Archangellel, a Disturbedöt idéző Die And Wake Uppal és a djentes, metalcore-os szálakat is megmozgató BOOM!1-nal, amiben elvileg a szexi Heidi Shepherd is beköszön a Butcher Babiesből, bár nekem nem sikerült felfedeznem a hangját többszöri hallgatás után sem (vagy ő lenne az, aki a dal közepén beszél?). A lemezt záró Do Or Die albumverziójáról sajnos az ex-Arch Enemy pacsirta, Angela Gossow lemaradt, szerencsére Jeff Loomis szólója viszont nem.

A dalok egyébként a zenekar történetének legrövidebb szerzeményei, egyetlenegy tétel kúszik négy perc fölé, de több szám is alig nyúlik túl három percen, a színvonal ennek ellenére végig egyenletes és elképesztően magas.

Összegzés:

Az Amaranthe az utóbbi években rendre hozta a tőlük elvárható színvonalat, azonban mindezt elég rutinszerűen tették, így hatalmas felüdülés a ’Manifest’ dalait hallgatni, mert a csapat frissebb és élesebb, mint valaha. Ha imádod a svédek első két albumát, akkor azonnal repülj rá erre a lemezre, mert garantáltan ez lesz az új kedvenced!

Pontszám: 9

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Megjelenés: 2020
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: modern metál
Származás: Svédország

Zenészek:

Olof Mörck – gitár, billentyűk
Elize Ryd – ének
Morten Løwe Sørensen – dob
Johan Andreassen – basszusgitár
Henrik Englund Wilhemsson – hörgés
Nils Molin – ének

Vendégzenészek:

Noora Louhimo (Battle Beast) – ének, 6. dal
Perttu Kivilaakso (Apocalyptica) – cselló, 8. dal
Elias Holmlid (Dragonland) – billentyűk, 8. dal
Heidi Shepherd (Butcher Babies) – ének, 10. dal
Jeff Loomis (Arch Enemy) – gitár, 12. dal

Dalcímek:

  1. Fearless
  2. Make It Better
  3. Scream My Name
  4. Viral
  5. Adrenaline
  6. Strong
  7. The Game
  8. Crystalline
  9. Archangel
  10. BOOM!1
  11. Wake Up And Die
  12. Do Or Die
Megosztás