A Mascot a tavalyi kiadatlan koncertfelvétel után tovább turkált a fiókban és talált pár kiadatlan Gary Moore-demót az ezredforduló tájáról. Némelyik igazi gyöngyszem, érthetetlen, miért nem került a gitáros életében lemezre, némelyik csak kísérletezgetés, okkal maradt le az albumokról, de 10 évvel Gary halála után már ezeket is úgy szívjuk magunkba, mint az utolsó csepp vizet a sivatagban.
Bár átalakult a tagság és már csak egy régi tag muzsikál a Cactus társulatában, ez a zenei elképzeléseket nem érintette. Most is ugyanazt a lehengerlő, kemény, karcos blues-rockot nyomják, mint ötven évvel ezelőtt. Nem haladtak a korral? Lehet, de pont ezért jó a produkció.
Két évtizednyi kihagyás után egy olyan stúdiólemezt tett le az asztalra a Liquid Tension Experiment, amely méltó folytatása a kilencvenes évek végén megkezdett útnak. Visszakanyarodtak az első lemez koncepciójához, de beépítették a 21. századi modern hangzást a muzsikájukba.
Ez a lemez eklatáns példája annak, hogy a rockzene koncertre való, élő műfaj, közönségnek játszva, és nem egy üres raktárban prüntyögve pótcselekedni. Ha egy kicsit aktualizálnák a repertoár egyes elemeit és több saját dalt játszanának – mert lenne mit –, a jelenleginél is hitelesebb produkciót hallhatnánk.
Lyle Workman új lemezén összefuttatja karrierjének különböző szálait, a Threshold-billentyűs retro-futurisztikus muzsikája merengésre késztet, a Porcupine Tree és a Dream Theater billentyűse pedig egymástól függetlenül nyúltak a hangszínekhez. Devin Townsend bizonyítja, hogy dalai akusztikusan is megállják a helyüket, Suzi Quatro pedig ötvenéves pályafutására tette fel a koronát új anyagával. Olyan színes ez a csomag, mint a húsvéti tojások!
A Hooligans legénysége nem ragadt bele a saját zenei közhelyeibe, hanem bátran léptek egy nagyot előre és bedurvultak elég rendesen. Ez már nem a háromgenerációs közönség zenéje, ahol a nagyi karján ülve csápol a kisunoka a koncerten, miközben apu-anyu összekapaszkodva ó-ó-óznak.
Legutóbbi hozzászólások