Carlos Santana legújabb albuma nem latin rock, nem jazz, nem hard rock és nem is blues-rock, de mindegyikből kapunk egy kicsit. Bár nem egy bizonyos zenei irányvonal mentén halad az anyag, de mindent meghatározó a gitárjátéka, ami jól összefogja a produkciót. Jót tett a lemeznek az is, hogy az írásba “külsősöket” is bevont. Bár ez még mindig nem a legjobb Santana, jobb, mint az előző évtized produkciói.
Olyan album született, amellyel a zenekar visszapillant a múltba, ugyanakkor a jövőbe is tekint, ezáltal itt maradt a jelenben. Úgy gondolom, hogy jót tett a vérátömlesztés az Amberjacknek, hiszen most is egy hiteles, profi produkcióval jöttek elő, amellyel jó esélyük van arra, hogy megállják helyüket a nemzetközi palettán is. A jól sikerült első album, a ’Storm’ után én ezt a mostani produkciót egy picivel még jobbnak tartom.
Nem tudok elnéző lenni vele, mással sem, és azt gondolom, a kritikátlan rajongásnál nincs rosszabb és károsabb. Mondjuk ki, ez most nem egy jó Steve Hackett-lemez, lehet, hogy érni kellett volna még a produkciónak, ő azonban ezt másképp látta. A hallottak alapján ez a bűvészmutatvány alaposan besült.
A Sylvan zenéje hidat képez a múlt és a jelen közt, természetesen a mához szólva. Témának egy olyan gondolatkört választottak, amiről hosszasan lehet elmélkedni. Ha a krautrock létezne, ez a négy srác élharcosa lenne a műfajnak, nem csak az ügyes zenei megoldások, hanem a szövegi világ miatt is.
Kertész Márton ezzel a lemezzel újfent bizonyította, hogy egy zseniális gitáros és remek dalszerző. Az előző album sikeressége nyomán bátor és merész lépés volt a vokális témákat elhagyva egy instrumentális lemezt készíteni, de Marcinak bejött, ami sokaknak csak hiábavaló próbálkozás volt. Egy előremutató, progresszív, minden öncélúságtól mentes negyvenöt percnyi csodát tett le elénk, ami hallgatásról hallgatásra hálálja meg a belé vetett bizalmat. A nemzetközi szinten is kimagasló lemez az év egyik csúcsalkotása.
Marty Friedman agresszivitásától Jason Becker überdallamain át az Yngwie Malmsteen legjobb pillanatait idéző neoklasszikus futamokig minden megvan ebben a srácban, ami kell egy tökéletes gitáralbumhoz. A különböző stílusú dalokban egy a közös: Andrey Smirnoff dallamérzékenysége, mely úgy vonzza a hallgató fülét a hangszórók felé, mint valamiféle elektromos gravitáció.
Legutóbbi hozzászólások