Hosszú idő után szólalt meg a Marillion, és nem okozott csalódást. Talán nem erre a kegyetlen, kalkulált világra való ez a minden hangjában és szavában művészi progresszív rockzene, nem szórakoztat a szó szoros értelmében. Sokszor meg kell hallgatni, hogy az üzenet átjöjjön. Nekem célba ért.
A brit blues egyik alapítóatyja nem vonul vissza. Igaz, hogy mi, dekadens európai népség nem valószínű, hogy látni fogjuk koncerten, mert limitált számú fellépéseit már csak kaliforniai otthona közelében vállalja.
A Scorpions a lírai dalival juttatta el olyanokhoz is a keményebb műfajt, akik egyáltalán nem hallgatták ezt a stílust. Ezen a lemezen kevés ilyet hallunk, inkább egy szűkebb réteghez, a rockzenét fogyasztókhoz szólnak, a régi rajongókhoz, akiket biztos, hogy emlékeztet az album a zenekar hőskorára.
Fáj a szívem, mert a Flower Kings egy olyan lemezt rakott össze, ami kompozíciós szempontból kimagasló, de mindent összevetve mégis az az érzésem, hogy jócskán rövidíteni kellett volna a játékidőn. Bár ez az album nem lett olyan erős, mint az előző, de az új tagságnak köszönhetően a virágzás folytatódik.
Jó Zep-tribute albumot hozott össze Beth Hart, páratlan énekesi kvalitásai lehetővé teszik számára, hogy bármilyen műfajjal vagy előadóval elbírjon. A Led Zeppelin azok közé tartozik, akiket nem egyszerű dolog hitelesen reprodukálni, az énektémákat különösen nem, de Beth Hart megugrotta ezt az akadályt.
Ami 1997-ben, a grunge térhódítása közepette bátor lépés volt, az 2022-ben biztonsági játék. De a lényeg, hogy a HammerFall szállítja a fogós dallamokat és a Judas Priest ihlette riffeket, ahogy az elmúlt negyedszázadban mindig. Jó ez a lemez, ha nem is világmegváltó, de sokkal jobb, mint a legutóbbi ‘Dominion’.
Legutóbbi hozzászólások