Colosseum: Restoration

Colosseum: Restoration

Hét évvel ezelőtt elbúcsúzott a Colosseum. Az ennek dacára – és az alapító Jon Hiseman nélkül – bekövetkezett folytatás miatt kétségek támadtak, különösen a “búcsúalbum” színvonala után, de láss csodát! Bár ez a Colosseum zeneileg másról szól, mint öt évtizeddel ezelőtt, érdemes ötven percet szakítani erre a tíz dalra.

Legacy: A Tribute To Leslie West

Legacy: A Tribute To Leslie West

Leslie Westhez méltó emlékalbumot kalapáltak össze kollégái, tisztelői. Nem akarták túlgondolni a dalokat, úgy látták jónak, hogy a bennük rejlő őserőt továbbviszik és úgy tálalják a közönségnek. Kevésbé nyomták rá saját stílusuk bélyegét a dalokra, inkább ők alkalmazkodtak a néhai muzsikus zenéjéhez. Valahol ebben is rejlik az album ereje és egysége.

Red Hot Chili Peppers: Unlimited Love

Red Hot Chili Peppers: Unlimited Love

Olvasói kritikánk kíméletlen a Red Hot Chili Peppers új albumával szemben. “Ha egy szóval kéne jellemeznem az ’Unlimited Love’-ot, az az erőlködés lenne. Erről a felemásságról mintha tudna maga az alkotás is, az albumzáró Tangelo egyértelműen a ’Californication’-t záró Road Trippin’ emlékére játszik rá. A zárást önreflexív gesztusnak tekintem, amelyben az utolsó akkord visszhangja egyre halványabban visszatér egészen addig, amíg már a forrásvidékét se sejtjük.”

Ronnie Atkins: Make It Count

Ronnie Atkins: Make It Count

Ronnie Atkins alaposan átvágott. Azt mondta, már csak egy dobása van, a ‘One Shot’, aztán most itt a következő. Nem annyira jó, mint az elődje, de nem annyira rossz, hogy ne hallgatnám szívesen. Még mondja valaki, hogy a rockzenének nincs éltető ereje!

Michael Romeo: War Of The Worlds, Pt. 2

Michael Romeo: War Of The Worlds, Pt. 2

Michael Romeo túl tudta szárnyalni a saját maga által felállított, magasra tett mércét. A ’War Of The Worlds, Pt. 2’ nemcsak a 2018-as első epizódon mutat túl, de be tudja foltozni azt a hatalmas űrt, amit a Symphony X hiánya okoz. Ehhez hozzájárul Dino Jelusick nagyszerű teljesítménye, aki egyediségét megőrizve kicsit Russell Allen cipőjébe tudott lépni.

Marillion: An Hour Before It’s Dark

Marillion: An Hour Before It’s Dark

Hosszú idő után szólalt meg a Marillion, és nem okozott csalódást. Talán nem erre a kegyetlen, kalkulált világra való ez a minden hangjában és szavában művészi progresszív rockzene, nem szórakoztat a szó szoros értelmében. Sokszor meg kell hallgatni, hogy az üzenet átjöjjön. Nekem célba ért.