Az utóbbi időben a Saxon nekem kezd olyan lenni, mint a Motörhead és az AC/DC. Hosszú ideje nem változtatnak semmit a jól ismert metálzenéjükön, és ebben van az erősségük, ezért szeretem őket. Bár Biff hangján már hallatszik a kor, még mindig hiteles dalnoknak tartom.
Peter Gabriel olyan szinten fűzte egymásba a dallamokat, építette fel a hangszerelést és énekelt rá jellemző költői szövegeket a zenei alapokra, hogy azt tényleg csak a művészet mértékegységével lehet értékelni. Nem popzene, nem rockzene, ilyet csak ő tud. Utánozni ne is próbálja senki, úgysem fog menni!
Steven Wilson érezhetően új útra tért, már nincsenek számára kötöttségek, nincsenek zenei értelemben vett határok. A ’The Harmony Codex’ nem a régi vágású proggereknek készült, a modern hatásokat kedvelőknek viszont izgalmas anyag lehet.
Nick D’Virgilio, Neal Morse és Ross Jennings második lemeze is igazi örömzene. Változatos és könnyed, újabb bizonyíték arra, hogy néha az egyszerűbb szerkezetű muzsika jobb élményt adhat, mint a túl komplikált. Számomra a ’Sophomore’ 2023 egyik kiemelkedő alkotása!
Nagyon erős anyaggal jelentkezett a Stones. Jó, a producer Andrew Watt és a hangmérnökök munkája se elhanyagolható, valamint a közreműködők névsorában fellelhető sztárparádé sem, de Mick és Keith is rendesen odatette magát, már ami a dalírást illeti.
Roger Waters egyes cselekedeteit az utóbbi időben nehéz értelmezni, ez a produkció is gyarapítja az érthetetlen húzásai halmazát. Pontszámot inkább nem adok rá, annál jobban tisztelem a Pink Floyd-életművet.
Legutóbbi hozzászólások