Alice Cooper egy kicsit túllőtte magát. Na, nem narkóval, de az én ízlésemhez képest ez a „vissza a gyökerekhez” úgy sikerült, mint Marty McFly utazása, aki 30 perc helyett 30 évet ugrott vissza az időben. Én kiegyeztem volna a ‘Billion Dollar Babies’-korszakkal, de visszament egészen a ‘Pretties For You’-ig. Ettől függetlenül, ha megint jön, megint elmegyek.
Az ’Escape Of The Phoenix’-et egy ereje teljében lévő zenekar rázta ki a kisujjából, felhasználva az előző korongon vett lendületet. Meggyőző rutinosság érződik a friss lemezen, ami rendkívül jól illeszkedik arra a szálra, amit a zenekar két éve elkezdett fonni. Nagyon erősen ajánlott.
A Gone is Gone valami nagyon más. Valami, amit nem lehet semmihez sem hasonlítani. Ha érdekel, hogy kell keverni a Mastodon karcosságát, a stoner hangzást és az agyas elektronikát, akkor ne keress tovább! Art rock a javából!
Íme, egy példa, hogy Norvégiában nem csak olajfúrótornyok, fjordok és death metal bandák hemzsegnek, hanem akadnak rendkívül képzett, invenciózus zenészek is. Az Elephant9 most nem siet sehova, hanem inspirál, elgondolkodtat, elringat. Képeket fest, szobrokat állít, jeleneteket ad elő, mindezt hangszerekkel teszi.
Still Of The Nighttal indul, Crying In The Rainnel zárul a 45 számos, háromlemezes válogatás, melyet nyolc hónapra elosztva adtak ki. A dögösen megszólaló, újrakevert, néhol utólagos rájátszásokkal korszerűbbé tett dalok részben már a sorlemezek sokadik újrakiadásának előhírnökei, a magam részéről megelégszem ezzel a merítéssel.
Todd La Torre, a Queensrÿche énekese négy esztendővel az első kósza bejelentését követően végre-valahára jelentkezett első szólólemezével, amely kábé húsz százalék Queensrÿche-ot és nyolcvan százalék power/thrash metalt tartalmaz. Na meg egy (spoiler!) „halálmetálos” kiruccanást is, de most hadd ne matekozzak a százalékokkal. A lényeg: remek dalok, remek riffek és remek énektémák. Kell ennél több?
Legutóbbi hozzászólások