A ’Suspended Animation’-ról szóló írásomat úgy fejeztem be, hogy a ’Terminal Velocity’ születése sem volt egy egyszerű történet, hiszen 2012-ig kell visszamenni az időben…

Az említett évben John újra meghívást kapott Joe Satrianitól a G3-be. A három gitáros úticélja ezúttal Dél-Amerika és Mexikó volt. Satch és JP mellett egyébként Steve Morse – vagy az ő helyére egy-két alkalommal beugró Steve Lukather – volt a harmadik főszereplő. Műsorában John nagy meglepetésre három új dalt mutatott be a közönségnek, melyeket ekkor Cloud Ten, Zero Tolerance és Glassy-Eyed Zombies néven vezetett fel a gitáros. Az interneten keringő felvételek többsége nem volt túl jó minőségű, de az kiderült belőlük, hogy a trió formáció másik két tagja Dave LaRue basszusgitáros és Mike Mangini (aki ekkor már a Dream Theater tagja). A három dal persze rögtön megmozgatta a fantáziámat. A Cloud Ten nagyon hasonlított az előző szólólemez egyik dalához, a Glassy-Eyed Zombies viszont agyasabb tételnek bizonyult, érezhető volt rögtön, hogy a komplex ritmusok bizony a háromtagú brigád határait súrolják. A Zero Tolerance viszont e sorozat után valahogy kikopott és többet nem hallottunk róla. A következő évünk 2018, amikor JP ismét tagja lesz a Joe Satriani által dirigált formációnak. Phil Collen társaságában az Egyesült Államokban, majd Uli Jon Rothtal kiegészülve Európában is látható volt a G3. Ahogy említettem, ekkorra a műsorban csak a Cloud Ten – amelyet ekkor már The Happy Songnak hívott – és persze a Glassy-Eyed Zombies maradt. Egy idei interjúból tudtam csak meg, hogy Dave LaRue már ekkoriban szóvá tette Petruccinak, hogy mikor lesz ebből végre második szólólemez!

Elérkeztünk 2020-ba, amikor John Petrucci a február végi Dream Theater-bulik után hazaérkezett, majd márciusban jött a leállás. JP eredeti szándéka is az volt, hogy még akkor márciusban elkezdi írni az új szólólemezét és a későbbi DT-turnék között majd lassan befejezi azt. „Szerencsénkre” jött a leállás, és az önkéntes karantén biztosította azt az időmennyiséget, hogy az első lépésektől az utolsóig minden munkálat végére pont kerüljön. A lemez elkészült és június közepén már meg is jelent az első kisfilm a világhálón, hogy a 15 éve várt második szólólemez ’Terminal Velocity’ címmel érkezik az év második felében. Két héttel később pedig felrobbant a világháló, ugyanis július 1-jén kiderült, hogy Mike Portnoy lesz a dobos az új lemezen! Tíz év után ismét egy kiadványon hallhatjuk azt a párost, akik a Dream Theater motorját alkották 25 évig. Nem gondoltam volna, hogy ezt az örömet még meg lehet fejelni, de a címadó dal klipjével sikerült.

Az univerzum rendje helyreállt. Érezhető hogy megtalálta azt az egyensúlyi állapotot, amelyben a dallamok és a technika harmonikus kapcsolatba rendeződött. A földöntúli örömöt a számomra a klip azon jelenete hozta el, amikor Portnoyt mutatták dobolás közben és tökéletesen kivehető volt a Majesty logós oktobán is. Ekkorra már az is kiderült, hogy augusztus 28-tól elérhető lesz a teljes album, de ekkor még csak a digitális platformokon.

Különleges utat választott John Petrucci, hiszen nem nagyon volt még arra példa egy ilyen kaliberű zenész esetében, hogy a digitális és a fizikai megjelenések idejét szétválasztották volna. Ám a pandémia sok mindent megváltoztatott! Szerintem nagyon jó döntés volt, hogy a lemez dalait minél előbb elérhetővé tették. Rajongók ezrei várták az augusztus 28. elérkezését, amikor a Spotify, a Google Music vagy az iTunes listájában elérhetővé vált a ’Terminal Velocity’.

A címadó dalt követően bőven maradt még meglepetés az albumon. Tovább folytatódott az a dallamközpontúság, amelyet korábban megtapasztaltunk. Nem számít, hogy egy könnyed rockos, egy lágy blues, vagy egy technikás prog nóta volt a terep. Mindenféle szín előkerült, ugyanis JP szándéka az volt, hogy egy olyan lemezt készítsen, amely a gitározás örömét megmutatja, legyen az egy húzós riff, egy nejlon húrt imitáló tiszta hangszínes repetíció vagy épp egy latinos kiállás. Ha ez még nem volna elég, akkor bizony van itt igazi klasszikus rockot, Brian Mayt idéző téma is és persze a védjegy, a DT talajáról származó komplex művek. Egy jól hallható ritmusgitársáv felett helyezkednek el a szólók, mintha énekdallamok lennének. A szólokon érezhető, hogy az utóbbi években sokat szerepelt Joe Satriani mellett John. Játékában „satrianis” vagy épp „vai-os” ízek is megjelentek, de úgy, hogy ez a saját jellegzetes egyéni világát nem nyomta el, fűszerezte csak. És ha már a gitározás öröme kifejezést használtam, akkor jöjjön az a dal, amely legtökéletesebben megtestesíti ezt.

Ezek után még válogathatunk is, mikor milyen kedvünk van, olyan stílusú dalt vehetünk elő a lemezről. Ha épp a technikás, Dream Theater-hatást idéző dallamokra vágyunk, akkor ott van a Gemini, vagy a már hat éve létező Glassy-Eyed Zombies, akárcsak a zárótétel, a Temple Of Circadia. Megengedem magamnak azt a luxust, hogy kiemeljem a már a 2002-es ’Rock Discipline’ DVD-n is megbújó Gemini latinos kiállását. Már az ötlet maga pazar, de az a játék, amit itt hallunk, az egyszerűen az isteni kategória. Mike Portnoy is tökéletesen követi a stílusváltásokat, neki ez aztán tényleg természetes, de valljuk be, JP-nek az utóbbi idők DT-lemezein már nem volt olyan egyértelmű. És ha már a más színeknél tartunk, akkor meg kell említeni a tökéletes blues nótát, az Out Of The Blue-t. És ha ez még nem volna elég, akkor irány a klasszikus rock világa és a közönséget rávehetjük egy kis ütemes tapsolásra, miközben szól a Snake In My Boot.

Az egész lemezen az egyetlen héthúros témát rejtő mű a Temple Of Circadia. Ez a hétperces tétel első pillanatától kezdve a Jaws Of Life-ra emlékeztett. Érdekes, hogy sehol sem esett szó arról, hogy azt a rövid kis billentyűs betétet ki követte el. Ez a dal az egyetlen, amelyről kiderült, hogy Portnoynak és LaRue-nak is kemény feladatot adott. Azt hiszem, ez mindent elmond arról, hogy John milyen szinten gondolta át és írta meg a műveit. A végeredmény: nemcsak az említett Temple Of Circadia esetében, de az egész lemezre elmondható, hogy John Petrucci egyik legjobb munkáját kaptuk meg. Van még két ember, akit meg kell említeni, mert munkájuk szervesen hozzájárult ehhez a sikerhez: James “Jimmy T” Meslin, aki a felvételeket készítette, és Andy Sneap, aki a keverésért és maszterelésért volt felelős. Kettőjük fontosságát még JP is hangsúlyozta.

Elérkezett az október 30. Végre fizikai formátumokban is elérhető a ’Terminal Velocity’. Nem ért meglepetésként, hogy az utóbbi évek vinylmániáját most a gitáros is megpróbálja meglovagolni. Amerikában a Newbury Comics kapta meg a lehetőséget, hogy exkluzív színes példányokat forgalmazzon a lemezből. Mondanom sem kell, hogy a Petrucci- és Dream Theater-rajongók alig egy óra leforgása alatt elkapkodták az első 400 példányt. A második hullámban érkező 600 példányos színes variáció sem tartott sokkal tovább, akkor körülbelül egy nap alatt kelt el minden. A hivatalos megjelenés után – kis csúszással – a harmadik színes összeállítás is kapható lesz, amit már 1000 példányban nyomtak ki. Az európai rajongók sem bánkódhatnak, hiszen a nagykereskedelmi rendszeren keresztül terjesztett digipack CD és a fekete színű vinyl lemez is elérhető lesz kedvenc lemezboltjainkban.

Összegzés:

A ’Terminal Velocity’ a legjobb dolog, ami ebben a fura 2020-as évben történt velünk! Egy olyan instrumentális lemez készült John Petrucci stúdiójában, amely nemcsak a Dream Theater-rajongóknak lesz kedves, mindenki találhat benne valami különlegeset, valami érdekeset. A dalok minősége olyan lett, ami túlmutat még a Portnoy & Petrucci „reunion” körüli hájpon is. Remélem, a következő Petrucci szólólemezre nem kell újabb évtizedet várni! De muszáj ide szúrnom: kíváncsian várom, hogy szintén instrumentális terepen működésbe lép-e az a bizonyos kvartett. Meglátjuk!

Pontszám: 9,5 pont

Megjelenés: 2020
Kiadó: Sound Mind Music / The Orchard
Stílus: instrumentális
Származás: Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

John Petrucci – gitár
Dave LaRue – basszusgitár
Mike Portnoy – dobok

Dalcímek:

1. Terminal Velocity
2. The Oddfather
3. Happy Song
4. Gemini
5. Out Of The Blue
6. Glassy-Eyed Zombies
7. The Way Things Fall
8. Snake In My Boot
9. Temple Of Circadia