Gitárhangverseny 4 tételben: G3 – Pozsony, Incheba Arena, 2018. 03. 21.

A G3 turnéja is elkerülte kicsiny, de érdeklődő országunkat. Úgy látszik, az érdeklődést mégsem tartották elég nagynak. Vagy inkább a fizetőképes keresletet. Satriani nyáron egyedül jön 12.000 Ft-ért. Úgy látszik, a Joe Satriani, John Petrucci, Uli Jon Roth hármast túl drágán mérték a mi ízlésünkhöz képest.

[Helyesbítés: Joe Satriani koncertjére a teljes árú jegyeken kívül május 22-ig 8999 Ft-ért, míg július 16-ig 9999 Ft-ért is lehet belépőket vásárolni, továbbá korlátozott számban early bird jegyek is elérhetőek voltak 7999 Ft-ért, melyek már gazdára találtak. Továbbá mint a Concerto Musictól megtudtuk, a G3-turné aktuális köre hozzánk azért nem jutott el, mivel a magas gázsi miatt csak olyan helyszíneken lehetett volna megrendezni, mint a Papp László Budapest Sportaréna vagy a Tüskecsarnok, melyek nem álltak rendelkezésre az adott dátumokon. – a szerk.]

A csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően azonban a Myrath-koncert után egy nappal léptek fel Pozsonyban, így két napra bevackoltam magam a határ mellé, és Bigfoot kollégámmal másnap is nekivágtam az onnan már csak 35 km-es távnak.

Jó dolog ez a navigációs rendszer. Miután pár éve Kassán a manuális GPS (= térkép) segítségével sikeresen eltévedtünk, modernizáltam magam, és most Pozsony belvárosában is magabiztosan irányítottam alkalmi sofőrömet a célhoz. Gyakorlatilag az Incheba Arénától 100 méterre sikerült leparkolnunk. Érdekes ez az aréna. Kívülről akkora, mint a Budapest Sportaréna, belülről viszont inkább csak egy Kongresszusi Központhoz hasonlít, így nem csoda, hogy teltházas lett a koncert és az utolsó napokban már a szlovák Facebook-oldalon is elindult a „Jegyet vennék”-áradat. De a szemfüles és az átlagnál erőteljesebben érdeklődő magyarok azért ide is tudtak jegyet szerezni. (A szomorú viszont az, hogy a VIP sor erősen foghíjas volt, az ingyenes belépőt sajnos sokan nem becsülték meg.)

A hazaúton aztán megbeszéltük az élményeket Bigfoottal, majd aludtunk rá néhányat és újraértékeltük a látottakat. Ennek a beszélgetésnek a kivonatát olvashatjátok.

Bigfoot: Uli Jon Rothot, John Petruccit, Joe Satrianit külön-külön is nagy élmény látni, hát még együtt… Ugyanez az érzés kavargott bennem több mint öt évvel ezelőtt, amikor Satch a gitárcirkuszában Steve Morse-t és Steve Vai-t hozta el Budapestre. A pozsonyi Incheba Expo Aréna szerintem inkább akkora, mint a mi Syma Csarnokunk, ám az egészet ülőhelyek borítják. Kétezer-ötszáz szék – és mind megtelt erre az estére. Szerintem Budapesten nem jött volna el ennyi ember.

Hajszálpontosan nyolc órakor megjelent Uli Jon Roth és bandája a magaslaton. CsiGabiGának és nekem is megdobbant a szívem, mert mindketten először láttuk élőben a német gitármágust. Kollégámnak talán jobban, mint nekem, hiszen ő nagy rajongója a német rockzenének, Roth mellett Michael Schenker vagy Wolf Hoffmann játékát is igencsak kedveli. Roth a hetvenes évek második felében a Scorpionsban alapozta meg hírnevét, kiválása után egy szűk, de igényes zenehallgató rétegnek játszotta már teljesen saját stílusát.

CsiGabiGa: Az ex-Scorpions gitáros – Malmsteenhez hasonlóan – Hendrixen nevelkedett, majd a neoklasszikus játék felé fordult. Plusz kitalálta ezt a különleges Sky Gitárt, melyen a 7 húrhoz extra bundok is tartoznak, így közel 6 oktávot tud kijátszani a hangszerén. Az általam ismert zenészek közül csupán egyik tanítványa, Helge Engelke (Fair Warning) játszik hasonlón és mindkettőnek imádom az üveghangszerű magasait.

A Sky Gitáron a Sky Overture stílusos kezdése volt ennek a négytételes gitárhangversenynek. Kék fejpánt, lila pántlika a gitáron, ventilátor-lebegtette haj, a háttérben a kék égben úszó Uli-logo, igazi flower power hangulata volt a színpadnak, ahogy Uli megjelent. Ráadásul az a neoklasszikus futamokkal megbolondított, de alapvetően hendrixes játék is a '70-es évek elejének hangulatát idézte. Ahogy a korai Scorpions-nóták is, kezdve a Sun In My Handdel, ami akár Hendrix-klasszikus is lehetett volna. Roth éneke is az elhúzott hangokkal... A balkezes David Klosinskival még ikergitárszólót is nyomtak.

Bigfoot: Bár gitárkoncertnek hirdették a megmozdulást, ez az első negyven perc még elment egy lineáris rockkoncertnek. Pár klasszikus Scorpions-dal is helyet kapott, Roth nem csak a szólópályafutását promóciózta, sőt a gitárrészeket is megosztotta társaival. Egyes helyeken három szólamban pengették a hangszereket, Uli héthúros Sky Gitárja elképesztő magasságokban sírt. Még egy A húrt hozzátoldott a vékony E alá, sőt ez a gitár több bunddal is rendelkezik, mint például egy normál Fender Strato. Az ének volt a leggyengébb pontja a produkciójának, igaz ebben nemcsak ő, hanem Niklas Turmann is vétkesnek tűnt. Roth gyenge éneke azért tűnt számomra furcsának, mert a Scorpionsban is akadt olyan nóta, ahol dalra fakadt. Ezúttal úgy éreztem, küzd hangszálaival.  Niklas énektudásával később is borzolta a kedélyeket, erről majd kicsit később.

CsiGabiGa: A We'll Burn The Skyt nemrég elhunyt testvére, Zeno Roth emlékének ajánlotta Uli. Csodálatos a dal. Sajnos az Inglorious énekese, Nathan James nincs már a zenekarban, így a ritmusgitáros Niklas Turmann lépett elő szólóénekessé. Nagyon jó hangadottsága van, iszonyú magasakat is kiénekelt (pláne a ráadás G3-blokkban), de intonációs problémái vannak, így gyakran becsúszott egy-egy hamis hang, ami az élvezhetőségen jelentősen rontott. Egyébként indokolatlannak tartottam a három gitárt a színpadon (itt az Uli-részben), de ez legalább magyarázatot adott a harmadik gitáros jelenlétére.

Bigfoot: Viszont Uli játéka a klasszikus rockgitározástól a hendrixi savas füzéreken keresztül a klasszikus zenei elemekig terjedt, mindezt saját képére formálta. Nekem az ilyen zenei nyitottságnál kezdődik egy muzsikus nagysága.

CsiGabiGa: A második Scorpions-lemezre még Michael Schenker írta a címadó dalt, a Fly To The Rainbow-t, melyet Uli nagy átéléssel adott elő, időnként szinte fütyülte a magasakat a Sky Gitár, míg a felvezető Rainbow Dream Prelude, melyet a 'Tokyo Tapes Revisited' koncertlemezen akusztikus gitáron adott elő, egész más értelmet nyert elektromos gitáron, Corvin Bahn Hammond-szőnyegével megtámogatva. Mintha Schenker Courvoisier Concertójának egy változata lett volna! A tremoló-szóló ugyan eléggé parasztvakítás jellegű volt, de a Hendrix-feelingbe ez is belefért. A zárónóta, a The Sails Of Charon pedig szerintem minden idők legjobb Uli Roth nótája, szóval kellemes befejezése volt a sajnálatosan rövid, 40 perces műsorának.

Az említett zenészeken kívül a 'Tokyo Tapes Revisited'-felálláshoz képest két új tag szerepelt, Nico Deppisch basszusgitáros és Michael Ehré dobos.

Sky Overture / Sun In My Hand / We'll Burn The Sky / Rainbow Dream Prelude / Fly To The Rainbow / The Sails Of Charon

Bigfoot: Húszpercnyi átszerelés után jött John Petrucci. A Dream Theater gitárosa az utóbbi időben hatalmas remeteszakállt növesztett, fizimiskájából alig lehetett látni valamit. Neki ötven perc jutott, hogy bemutassa szólótevékenységét, ami lássuk be, nem olyan terebélyes, hiszen a 2005-ben megjelent debütáló szólóalbuma, a ’Suspened Animation’ óta nem adott ki újabb ilyen jellegű munkát, azonban mint mindig, most is rengeteget dolgozik a Dream Theater mellett is.

Nos, Petrucci trióban nyomult ezen a turnén, méghozzá egy igazi power trióval: Dream Theater-béli társa, Mike Mangini ült a dobok mögött és Dave LaRue pengette a basszusgitárt. Őt Steve Morse szólóbandájából ismerhetjük, és tagja a Dixie Dregsnek is (Morse mellett), amikor éppen összejönnek egy kis közös zenélésre. Rothoz hasonlóan ő is hat dalt játszott és tíz perccel többet, ebből hármat a tizenhárom évvel ezelőtt megjelent szólóalbumáról.

CsiGabiGa: Hát igen. John Petrucci nem bízta a véletlenre: Dream Theater-beli kollégáját, Mike Mangini dobost és Dave LaRue basszusgitárost hozta magával, aki edzett már a gitárhősök kiszolgálásában, hiszen Steve Morse és Vinnie Moore mellett is rendszeresen játszott. (Érdekességképpen: Petrucci a 2005-ös G3 turnén is az aktuális DT-dobos – Mike Portnoy – és LaRue társaságában lépett fel.) Egyébként valószínűleg éppen ezért nagyon sok Dream Theater rajongó jött el a koncertre, mert Petrucci kapta a legnagyobb ovációkat, időnként állva tapsolt neki a közönség.

Bigfoot: A nyitó produkcióval ellentétben Petrucci száz százalékban instrumentális zenét játszott, de a főhős mellett a másik két muzsikus is elképesztő virtuozítást mutatott be, hárman sokkal tömörebb hangzást produkáltak, mint Roth hattagú csapata.

CsiGabiGa: Teátrális kezdés volt a 'Wonder Woman' filmzenéjére, havas tájak, csillagok képeire bevonulni, majd hátulról megvilágítva – hogy csak a sziluettje látszott – annak alaptémáját kibontani úgy öt percben, mielőtt belevágott a Jaws Of Life-ba. A 'Suspended Animation' lemez tette ki a műsorának 50%-át, a másik felét új témák bemutatására fordította (ezek egyike volt az említett filmzene-adaptáció). Súlyos, durva muzsika volt ez Uli Roth könnyed, briliáns, sok díszítéssel tarkított játéka után. Mintha Mozart után Wagnerrel folytatódott volna a hangverseny.

Bigfoot: Érdekes éles kontraszt volt Roth és Petrucci stílusa közt. Nos, a nehéz, súlyos riffekre rápakolt – időnként elképesztően technikás, számos esetben jazzbe hajló – szólók valóban odafigyelést igényeltek. Bár tökéletes összhangban játszott a három zenész, mégis tág teret hagytak az improvizációknak, igaz, a kereteket nem lépték túl, és Petrucci is korlátot tudott szabni szólói hosszúságának, pedig sokan vádolják őt öncélúsággal.

CsiGabiGa: Az új dalok közül a The Happy Song volt a legkülönlegesebb a pengetésből tappingbe átmenő alaptémájával. A '80-as években, a gitárhős-lemezek korában a Surfing With The Aliennel egyenrangú klasszikus lett volna. Ekkor gondoltam rá először, hogy jó lett volna egy kamera, ami csak a kezekre fókuszál, és azt vetítik ki a háttérvászonra. A Damage Controlban rövid LaRue-szóló is helyet kapott, majd jött a legkevésbé sikerült új dal, a Glassy-Eyed Zombies.

A műsort a Glasgow Kiss zárta, ami a legsatrianisabb dala a DT-gitárosnak, így jó előkészítés volt a folytatáshoz. Nekem túl begyakoroltnak tűnt az egész műsora, kevés volt benne a spontaneitás. Ennek ellenére az 50 perces műsor végén ismét állva ünnepelte a közönség.

Wrath Of The Amazons (Wonder Woman) / Jaws Of Life / The Happy Song / Damage Control / Glassy-Eyed Zombies / Glasgow Kiss

Bigfoot: A harmadikként színpadra álló Joe Satriani és bandájának műsorára a technikai személyzet úgy feltekerte a hangerőt, hogy az már egyszerűen fájt. Épp elég telten szólt a másik két koncert, nem értem, minek kellett fokozni. A halálom, amikor egy bulin elkezdik emelni a hangerőt, és a végére már fájnak a hallójárataim.

CsiGabiGa: Szerintem ezzel demonstrálta, hogy ő itt a „főzenekar”.

Bigfoot: Satch lemezbemutató hangversenyt tartott, hiszen az elhangzott tíz szerzemény fele az új lemezen, a ’What Happens Next’-en hallható. A koncertstandardok közül kihagyta a Surfing With The Alient, ellenben a Satch Boogie-t letekerte. Ez még a Deep Purple-koncertek repertoárjába is bekerült, amikor egy fél évre beállt közéjük Blackmore viharos távozása után 1994 elején.

Nem csinálok abból titkot, hogy az újabb kor gitármágusai közül Satch az abszolút kedvenc. Azért, mert úgy építi fel gitárfutamait, mintha azok énektémák lennének, és sokat önkéntelenül is elkezdek dúdolni, miután meghallgattam. Satriani gyökerei egyértelműen a klasszikus iskolákban gyökereznek, ehhez teszi hozzá elképesztő technikai tudását. Nem szentségtörés, ha azt mondom, őt olyanok is szeretik, akik nem hívei az instrumentális muzsikáknak.

CsiGabiGa: Satriani műsora volt ezen az estén a legkevésbé izgalmas. Nem azért, mert csak hat húron játszott az előző két gitáros héthúros produkciójához képest, mert azt kompenzálta azzal, hogy ő meg „foggal-körömmel” pengetett, de a rövidített programjában túl sok volt az új lemez promója és kevés hely maradt a klasszikus nagy slágereknek. Egy két órás önálló koncerten jobban eloszlottak volna ezek a dalok.

Az autósztrádán készült time-lapse felvételek lejátszása jó aláfestés volt a nyitó Energyhez. A Catbotban és a Satch Boogie-ban is megtépte fogaival a húrokat a közönség nagy örömére. Érdekes volt egyébként a Satch Boogie videoklipjében nézni a háttérben a nagyhajú Satrianit, míg elöl a kis kopasz játszott élőben.

A cseresznyevirágok a pagodával a háttérben megalapozták a hangulatot a Cherry Blossoms alatt. Már a lemezkritikámban is kifejtettem, hogy az egyik legjobban sikerült dal az új lemezen. Mike Keneally hozta az alaptémát billentyűn, Satch meg egy időben ugyanazt a gitáron. Bryan Beller basszusgitáros kicsit hergelte a közönséget, miközben villámok kíséretében megérkezett a Thunder High On The Mountain.

Bigfoot: A zenészei közt találunk egy olyat, aki hasonló kvalitásokkal bír, mint ő. Mike Keneally billentyűn és ritmusgitáron kísérte Joe-t, előbbi instrumentumon remekül szőnyegezett a gitárszólók alá. Ehhez nagyon jó érzéke van – amikor 2010-ben láttam őt az Arénában Satrianival, már akkor is feltűnt játékában ez a vonás. Hanem egyszer Satriani háttérbe vonult és Keneally elképesztő gitárszólót zavart le hosszú perceken keresztül. No lám, Joe sem egomániás! Tudja, hogy ilyen tehetségeket meg kell becsülni. Az egykoron Frank Zappa mellett is muzsikáló Keneally a jazzben már régebben letette névjegyét és játszott Steve Vai-jal is.

CsiGabiGa: A lemeznél azt mondtam, hogy indokolatlan volt a két nagyágyú szerepeltetése, egyedül a Super Funky Badassban éreztem azt a húzást, amit csak ez a két zenész tudott így eljátszani Satrianival. Nos, élőben viszont nem volt szinte semmi húzása a dalnak. Joe Travers dobos és Bryan Beller nem tudta élőben reprodukálni azt a lüktetést, amit ez a nóta megkívánt volna. Csak Keneallly fantasztikus szólója mentette meg a dalt. Azt éreztem, hogy akár beállhatna negyediknek a ráadás-párbajba.

Az új számok sorát gyarapította a 'Shockwave Supernová'-ról itt ragadt Cataclysmic is, mielőtt eljött a koncert végén a kánaán, a három klasszikus nóta végre igazán felforrósította a hangulatot. A Summer Song alatt pedig ismét megcsodálhattuk Satch valahavolt fürtjeit a vetített videoklipben. Ahogy Petruccinál LaRue, itt Beller is kapott egy pár másodperces, villanásnyi lehetőséget. Az már szinte borítékolható volt, hogy a 40 és 50 perces első két tétel után a harmadik 60 perces lesz. A koncert utolsó perceiben végre megjelent a kivetítőn az élőkép, előrevetítve a G3 ráadás hangulatát.

Energy / Catbot / Satch Boogie / Cherry Blossoms / Thunder High On The Mountain / Super Funky Badass / Cataclysmic / Circles / Always With Me, Always With You / Summer Song

Bigfoot: Satriani programja egyórásra nyúlt, és most azt kellene írnom, jött a csúcspont, ám nem ez történt. Petrucci és Roth is visszatértek a színpadra, együtt volt a három gitármágus, hogy közösen jammeljenek egyet. Még a zeneválasztás is jó irányba mutatott: három klasszikust, a Deep Purple Highway Starját, Bob Dylan Jimi Hendrix által világhírűvé tett dalát, az All Along The Watchtowert és a Led Zeppelin Immigrant Songját nyomták el, azonban a Nagy Finálé sehogy sem állt össze.

CsiGabiGa: Ezzel nem értek egyet teljes mértékben. Nem volt ez olyan rossz, bár nem volt tökéletes, ez kétségtelen. A félórás ráadásra már az ülős koncert közönsége is felpattant, és ki-ki vérmérséklete szerint – a helyén állva vagy előre nyomulva – tombolta végig a három számot.  A Highway Starban visszatért az a Niklas Turmann, akinek már Klaus Meine nótáinál is intonációs problémái voltak, most Ian Gillan és Robert Plant nyomdokaiba kellett lépnie. A végeredmény ugyanaz: egyrészről simán kiénekelte a magasakat, amit ezek a dalok megköveteltek, másrészről a középtartományban elég hamis volt időnként.

A legnagyobb őrjöngés persze most is Petruccira volt, mindenki állva kamerázott. A Dream Theater másodpercre megtervezett zenéjéhez szokott gitárosnak még a Highway Star feküdt legjobban, mert ebben kevesebb volt a párbaj, inkább az volt a különleges, ahogy a három gigász összeállt, és együtt nyomták a dallamszólót.

Bigfoot: Én először is nem éreztem az összhangot hármójuk közt – talán nem próbáltak eleget – másrészt ezt a Turmannt újra a mikrofonhoz engedték, és ezt újfent nem kellett volna. Nem tudok mit mondani, fájt a fejhangú visítása, különösen a Highway Start gyalázta meg rettenetesen. Sajnálom, pedig a lehetőség adott volt egy frappáns befejezéshez. Kár volt érte, mert az önálló blokkok elérték céljukat: három önálló karakterű muzsikus elképesztően magas színvonalú produkciót mutatott be. Sajnálom, hogy ennek a magyar közönség nem lehetett tanúja. Némi vígasz, hogy július huszonharmadikán Satriani önálló koncertet ad a Barba Negrában.

CsiGabiGa: Az All Along The Watchtower egyértelműen Uli kedvéért került a ráadásba. Ő is énekelte. Bob Dylannél rosszabbul énekelni komoly kihívás, de Ulinak sikerült. Improvizálni viszont kiválóan tud a témára. Satriani bármire rávirgázik, Petrucci viszont körülbelül olyan volt, mint Amerikában Phil Collen: kicsit idegenül érezte magát a porcelánboltban, miközben kereste, hogy hol az a bizonyos elefánt. A közönsége azért így is megőrült a játékától.

A korábbi oroszországi koncerteken a Voodoo Chile volt a harmadik ráadásnóta, meglepetésre itt egy Led Zeppelin-klasszikus került elő, újfent Niklas Turmann énekével. Friss lehetett az ötlet, mert az egész dalból sütött, hogy nincs rendesen összepróbálva. Egy improvizációs gyakorlaton azonban nem az a lényeg, hogy az ének alatt a megfelelő akkordokat fogja-e mindenki. Szóval végeredményben jól szórakoztunk. Uli Roth rendre elmászkált a többiektől (ebben is Malmstreenre hasonlított), a másik két zenész azért odaállt egymás mellé a szólóknál.

A kivetítőn pedig ott volt a három zenész végre élőben, de – ahogy korábban is említettem – jó lett volna egy ilyen koncerten a kezekre fókuszálni ahelyett, hogy nagytotálban látjuk őket – némileg az eredeti méretüknél nagyobban – végig a 30 perc alatt.

Highway Star (Deep Purple) / All Along The Watchtower (Jimi Hendrix) / Immigrant Song (Led Zeppelin)

Szerzők: Bigfoot & CsiGabiGa
Fotók: MusicZone
További képek ITT