Joe Bonamassa rajongása a brit rockzene, a brit blues-rock iránt nyilvánvaló, hiszen akkor nem készítette volna el a brit blues koncertalbumát két évvel ezelőtt. Most pedig Londonban dolgozott a legendás Abbey Road Stúdióban olyan legendás brit zenészekkel, mint Bernie Marsden, Jools Holland, Dave Stewart, segített neki a szövegíró, Pete Brown, aki annak idején a Cream sorait is megalkotta. Érdekes, hogy Bernie Marsden szerzőként segítette Bonamassát, a lemezen viszont nem halljuk gitárjátékát.
Első benyomásra azt gondolnánk, hogy az új lemez újabb tisztelgés a brit blues nagyjai előtt, sőt, egy minapi interjúban is ezt erősítette: „Örülök, hogy ilyen lett ez az album. Elmentem Londonba, hogy együtt dolgozzak Bernie-vel, Pete-tel, Joolsszal és Dave-vel. A végeredmény pont olyan lett, amit elképzeltünk, halljuk a brit hatást, már csak azért is, mert ott voltunk. Tudtam, hogy fel kell vennem egy lemezt Londonban, és azt is tudni akartam, hogy működik-e a teóriám, miszerint, ha elmerülök a brit kultúrában, akkor a zeném is brit megszólalású lesz. Nem úgy érkeztem meg, hogy most egy Eric Clapton- vagy egy Peter Green-tribute albumot készítek, inkább egy olyat akartam, mely úgy szól, mint a brit blues. Azt hiszem, ez teljes egészében sikerült.”
Meghallgatva a tíz dalt, nekem nem ennyire egyértelműen kategorizálható a zene, sőt még azt sem mondom, hogy annyira brit lenne, pedig még a cím is ezt az elméletet igyekszik erősíteni. A kezdet, a When The Door Opens nagyzenekari kezdete után egy erőteljes blues bontakozik ki, a Led Zeppelin How Many More Times középső részét halljuk, majd a Spencer Davis Group Gimme Some Lovin’ örökzöldjének orgonariffje épül rá erre a motívumra. Aztán egy torzított gitárhang Jimmy Page modorában. A következő két blues, a címadó és a Why Does It Take So Long visszahozza a korai Fleetwood Mac- vagy Zep-érzést, a dallammal, az elegánsan odapakolt szólókkal. Eddig brit blues a javából, de aztán innen változik a kép. Olyannyira, hogy nem is a blues kerül előtérbe, hanem sok más műfaj, melyek nem is brit földről erednek.
A Lookout Man kemény basszusriffjére jön Bonamassa kiabálós éneke, a dob kalapálása, ez elkanyarodik a hangoztatott koncepciótól. A High Class Girl egy ősi blues, John Lee Hooker szelleme jelenik meg, de valami olyan stílusban, ahogy a Los Angeles-i Canned Heat prezentálta a műfajt. Az A Coversation With Alice egy melodikus rocknóta hamisítatlan amerikai stílusban, kemény gitárriff és a slide jól ellensúlyozza a lágyabb énekdallamot. Az I Didn’t Think She Would Do It nem tagadhatja le Jimi Hendrix hatását a wah-wah pedál hápogó megszólalásával. A Beyond The Silence a southern rock jegyeit mutatja, Bonamassa megint remekül játszik a dinamikával. Jó nagy váltás jön így a vége felé, mert a Lonely Boy egy pörgős rockabilly szerzemény fúvósokkal, minden pillanatban azt várja az ember, hogy Brian Setzer fut be személyesen. Zárásként egy természeti kép: a Savannah hangzik fel, ennek megfelelően egy erőteljes country-rock balladát kapunk akusztikus köntösben, egy kicsit szentimentális énekdallammal.
Súlyos hangzású lemez, melyben a gitár az egyeduralkodó, és meglep, hogy a billentyűsök mennyire a háttérben teszik dolgukat, pedig Jools Holland és Reese Wynans játszanak a hangszereken.
Összegzés:
Emlékezetemben kutatva nem találok még egy olyan Joe Bonamassa albumot, mely zeneileg ennyire szerteágazóra, eklektikusra sikeredett, mint ez a mostani. Kicsit értetlenül állok a gitáros idézett nyilatkozata előtt, mert a lemez nem csak a brit bluesról, arról a dicső korszakról, sőt, nem is csak a bluesról szól. Bár hallottam negatív véleményeket is – főleg a már említett eklektikus zenefolyam miatt –, szerintem korrekt anyagot hallunk Bonamassától, noha biztos, hogy nem ez a legjobb lemeze.
Pontszám: 8
Megjelenés: 2020
Kiadó: Mascot Label Group
Stílus: rhythm & blues
Származás: Nagy-Britannia, Amerikai Egyesült Államok
Zenészek:
Joe Bonamassa – gitár, mandolin, ének
Kevin Shirley – akusztikus gitár, ütősök, producer, hangmérnök
Bernie Marsden, Jade MacRae, Juanita Tippins, Mahalia Barnes – vokál
Ron Dziubla – bariton szaxofon
Michael Rhodes – basszusgitár
Anton Fig – dob
Greg Morrow, Jeff Bova – ütősök
Errol Litton – harmonika
Reese Wynans, Jools Holland – billentyűsök
Rob McNelley – ritmusgitár
Paulie Cerra – szaxofon
Lee Thornburg – trombita
The Bovaland Symphonic Orchestra, szimfonikus hangszerelés: Jeff Bova
Dalcímek:
- When One Door Opens
- Royal Tea
- Why Does It Take So Long To Say Goodbye?
- Lookout Man
- High Class Girl
- A Conversation With Alice
- I Didn’t Think She Would Do it
- Beyond The Silence
- Lonely Boy
- Savannah
Egyszer már jó lenne egy Bonamassa lemezt is hallani (ilyen még nem volt).
Mi az ő saját hangja ? Mert azt még nem hallottam. Aki ismeri a blues előadóit, egyből tudja, kitől szedte az ötleteket. Szomorú, hogy van egy ilyen zseniális gitáros, énekes, akinek nincsenek saját ötletei. Évente kiad több lemezt, de minek???
Nekem minden tetszik, amit csinál, lehet éppen ezért csinálja csak? ? 😀 Nem keresek mögöttes dolgokat, ami vagy tudatos vagy csak olyannak sikerül és igazság szerint nem is zavar, mert nem úgy veszem, hogy más ötleteit dolgozza fel, ezek a saját szerzeményei és nekem eredetinek hatnak és ami a legfontosabb, hatnak!
Minek? Menj orvoshoz gyorsan ha nemjó a hallásod!!!
Kedves Palesz!
A vélemény szubjektív. Ha az övé eltér a tiedtől, nem kell leszólni. Egyszerűen mást gondol, mint te, ezt fogadd el. Üdv: a szerkesztőség.
2010-ben láttam először Joe Bonamassát a Pecsában, és azóta amit tudtam, megvettem tőle CD-n. Van saját hangja: az, amit a lemezeken hallasz. Blues-rockot játszik, szerintem nagyon jól. Persze vannak egyéb projektjei is (BCC, Rock Candy Funk Party stb.), ott is született sok jó lemez. Munkamániás, az egyszer biztos. Vannak jobban, vannak kevésbé sikerült lemezei, a Royal Tea nekem először kevésbé tetszett, de több hallgatás után azt kell mondanom, hogy ez is jó lett (az amerikai Target kiadásra két bónuszdal is rákerült, azt még várom, a Tidalen a hagyományos változat van) Annyi kritikát fogalmaznék meg, hogy iszonyat hangosra keverik a lemezeit, nem kellene. Majd felhangosítom én, de a kompresszió megöli dinamikát. Tavaly csak egy koncertlemez jelent meg tőle, szólólemezzel utoljára 2018-ban jelentkezett. Idén még megjelent a 20 évvel ezelőtti A New Day Yesterday új változata, ahol a vokálokat újravette, azt még nem hallottam (nem éreztem hiányát ennek a kiadványnak, de ő tudja.)
Szia Tibor, nem vág témába a kérdésem, de nem vagy véletlenül tagja Facebook-on egy zenés csevegő csoportnak? Van egy Tibor ismerősöm, aki hasonlóan tájékozott elég sok stílusban, lemezeket gyűjt és koncertekre jár 😀
Őszintén szólva a 2010-es Black Rock album óta hallgatom az arcot, és volt több lemez, amit többször hallgattam, és bírtam. Aztán jött egy arc, akivel elkezdtünk dumálni, és szóba került, hogy Bonamassa. Mondott valamit, elkezdtem gondolkozni, és beláttam, hogy tulajdonképpen igaza van. Kurva jól gitározik, jól is énekel, de tulajdonképpen rengeteg ilyen blues zenész van, akik hasonló jól gitároznak, vagy énekelnek, és azt érzem, hogy eredeti a produkció. A másik dolog, hogy rengeteg pénz van a sztoriban. Belefér az Abbey Road, ott a Kevin Shirley, mint mindenható arc, akivel össze vannak nőve. Az az igazság, hogy nem hallom soundban azt a minőséget, amit a költségvetés megkövetelne. Na mindegy. Megvannak a (kevésbé híres) kedvenceim, hallgatom inkább azokat. Brit blues? Ott van az Aynsley Lister, az utolsó Eyes Wide Open lemezét (sokszor) hallgattam. Hát akkora nyugalom van, hogy beszarás.
A másolás csúnya dolog. Azt szeretném, ha meghallgatnád az Abel Label Blues Overthought című lemezét, ami magyar, és egyéni blues lemez. Sajnos a kutya sem hallgatja pedig világszinvonalú.
Mi meghallgattuk, sőt: https://hardrock.hu/abel-label-blues-overthought/
Rendben, meghallgatom, de ettől még nekem Bonamassa nagy kedvenc és örülök, ha hallok vagy látok valami újat tőle. Még akkor is, ha lehet be vagyok csapva. Szeretem a hangját és a játékát hallgatni és nekem ez elég. Emellett persze természetesen nem csak ő létezik a stíluson belül, mást is meghallgatok és örülök, ha valami jó kis blues-t találok 😉
Ezzel én is így vagyok. A Tidal például sokszor ajánl zenéket, ott is lehet kincseket találni. Christone “Kingfish” Ingram is nagyon jó: https://www.youtube.com/watch?v=eJS1xtcaAO4 és https://www.youtube.com/watch?v=kUXzZWBEJFE
Másolás? Mifélemásolás? A bluesban azért elég sok téma kering “közkézen”, és merítenek egymástól a művészek – én ezt nem érzem akkora tragédiának.
Jó zene ez is!
Annyit csak errôl a lemezrôl billboard 1 helyezet! Ennyi! Hatalmas muvész!
Ez csak azt bizonyítja, hogy eladható (nyilván ezt tudta/elvárta a kiadó amikor kifizette az Abbey Roadot).
Az igazság,hogy jópár éve amikor először hallottam Bonamassát én is fanyalogtam.”Koppintás,lopkodás…”stb..volt a véleményem.Aztán minél többet hallgattam,annál inkább megkedveltem.
A Nagy Elődök is bizony sokszor vissz-visszanyúltak…és akikhez visszanyúltak,azok is…akkor miért is problémázok…?
Hallgatom az új hangzásba ültetett bluest,rockot.
És tetszik,iszonyúan tetszik!