A tavalyi fesztiválhoz képest újabb kisebb lépést tettek előre a szervezők, ugyanis idén már három nemzetközi banda lépett fel a Balaton partján, hogy ezzel a fesztivállal búcsúztassuk el a nyarat. Ráadásul három olyan bandát sikerült leszerződtetni, akik stílusuk élmezőnyében foglalnak helyet, igazi klasszikus, megkerülhetetlen zenekarokról beszélünk, nevezetesen a Korpiklaaniról, a The Toy Dollsról és a Stratovariusról. A Tábor Fesztivál a nyár utolsó taktusa, nekem most azért is esett ilyen jól, mert különböző okokból a nyáron 5 fesztivál maradt ki az életemből, és már nagyon bennem volt a boogie. Pár nappal korábban a Tankcsapda azért már beizzította a szervezetem a parkos koncertjükkel, de most hosszabban és változatosabban kaptam a talpalávalót. Egyéb elfoglaltságok miatt nekem a fesztivál második napjával indult a történet és rögtön olyan bandával, akiket baromi rég nem láttam élőben.
Annyira rég, hogy még az eredeti énekessel, azaz Szendrey Szaszával láttam a Zorallt utoljára. Azóta kikerült egy olyan album is, amin saját nóták vannak és már Kori a banda énekese.
És ez a két dolog az, ami miatt ritkábban nézek Zorall koncerteket. Ugyanis, szerintem ehhez a koncepcióhoz jó értelemben véve egy „bohóc” kell az énekesi posztra. Ahogy elindult a koncert, jöttek elő az emlékek, ezeket a dalokat a magam korabeli vén fasz szinte kívülről tudja, mert ezerszer hallottuk. És jól estek az alápakolt világslágerek átalakított verziói, a kitalált elképzelés így működik tökéletesen.
Bevallom, az új dalok a koncerten nem fogtak meg, mert én a Zoralltól nem ezt várom. Látványos, piróval alaposan megtámogatott koncert volt, a közönség táncolt, énekelt, de látszott rajtuk is, hogy az igazi régi slágerekre indultak be. Mert azok szövegei és az alájuk rakott zenei alapok beleégtek az emberek agyába.
Hangyáék (apa és fia) ráadásul nem sokkal ezelőtt jöttek le a deszkákról, a Sing Sing zenekarral játszottak, és két koncert között a fesztivál ügyes-bajos dolgaival is kellett foglalkozni, mégis csak a két főnökről van szó.
Azért ez elég megterhelő dolog, de az intenzitásban és a színpadi produkcióban ez cseppet sem látszott. Nem volt rossz buli, az ismert dalokat én is velük énekeltem, de egy őrült hiányzik nekem a csapat éléről.
És ez nem Kori ellen szól, mert ő egy nagyon jó kis énekes, csak ez a produkció elsősorban egy kifacsart, de nagyon is szórakoztató és vicces projektnek indult anno, és az is volt éveken keresztül. Más néven, saját dalokkal talán nem így állok hozzájuk.
A Totális Metál (zenekar, produkció?) következett számomra. Aki nem tudná, ezek régi Pokolgép dalok, szinte csak régi zenekari tagokkal előadva.
Azt el kell mondjam, hogy ritkán jutok el magyar zenekarok koncertjeire, annyi külföldi kedvenc jár hozzánk, hogy nem igazán fér bele az időmbe. Ezért is kedvelem ezt a fesztivált, mert itt szinte csak magyarok lépnek fel és bele-bele tudok nézni pár dal erejéig nagyon sok buliba. Vagy azért mert érdekel vagy mert kíváncsi vagyok rá. Most az “érdekel” vonal volt az erősebb, és nem gondoltam volna, hogy ezek az ősrégi Pokolgép-dalok ennyire beleívódtak a szervezetembe. Nagy részük szövege, ha kis hiányossággal is, de egyből beugrott.
Kezdésként Kalapács Józsi érkezett a csapat élére, hogy futurisztikus maszkban kezdjen neki a Maszk című dalnak. Majd jöttek a klasszikus dalok, ahogy említettem, a majdnem eredeti felállásban, de nem éreztem öregesnek az előadást. Nagyon nem!
Azért jót tesz a színpadi produkciónak Nagy Dávid jelenléte, aki azért hozza a fiatalos lendületet, kiegészítve a Nagyfi–Pazdera–Tarca trió profi játékát.
Pár nóta után érkezett a színpadra Rudán Joe, aki nálam az ország egyik, ha nem a legjobb rocktorka. Ő azért Józsihoz képest a megfontoltabb színpadi jelenlétre voksolt, és ez a kettősség nagyon jól kiegészítette egymást a buli második felében. Ugyanis Joe pár olyan nótát tolt, amit anno is ő énekelt, fura is volt, hogy ezek a dalok valahogy jobban az agyamba vésődtek.
A Pokoli színjátékra már Józsi is visszatért és nagyon jól megosztották egymás közt a szövegeket. Olyan érzése volt az embernek, mintha eredetileg is két emberre írták volna ezeket a dalokat, és innentől jött az a fajta kettősség, amit írtam korábban. Joe a nyugis rocktorok, Józsi a frontember, aki vezényel, hergeli a közönséget, felszántja a színpadot, közben hiba nélkül hozza az ismert sorokat.
Jó volt látni a két ikonikus tagot egy színpadon, ezeket a dalokat előadva. Remélem a projekt még jó darabig fog üzemelni, nagyon élvezetes bulit adtak. Mert elnéztem a közönséget, akik gyakran az énekesek helyett is énekelték nemcsak a refrént,
Maszk / Mennyit érsz? / Átkozott nemzedék / Győzd le a gonoszt / A harang értem szól / Hol van a szó / Pokoli színjáték / Gép-induló / A háború gyermeke / A lázadó / Tépett madár / Vallomás / A jel / Ítélet helyett / Mindhalálig rock and roll
A fesztivál számomra legjobban várt őrülete érkezett, és elnézve a színpad előtt pogózó közönséget, nem én voltam egyedül ezzel. A The Toy Dolls már szerencsére többször járt nálunk, még volt szerencsém őket az ’Orcastrated’ turnén látni, ami közel 30 éve volt.
Szóval Olga csapata jött, látott és egy fergeteges bulit nyomott. Ugyan pár geget most nem hoztak magukkal, de pár őrültséget azért elővettek a tarsolyukból. És tolták az egyszerűnek tűnő de iszonyat gyors ujjmozdulatokkal járó tételeket.
A méretes diszkográfiát jól megidézték, sok lemezről egy-egy dalát előszedték, de a ’Dig That Groove Baby’ lemezt majdnem teljes egészében lenyomták. Ami valahol érthető, hiszen az az első anyaguk volt és tavaly volt a 40 éves(!) jubileuma a lemeznek. Összhangban nem volt hiány, hiszen a jelenlegi felállás is lassan több, mint 20 éves. Olga és Tommy Goober páros performanszai még mindig szórakoztatóak, és mindketten tudnak önállóan is idiótaságokat elkövetni, ugyanis nem minden sort énekel Olga, Tommy is szépen kiveszi részét ezekből.
Ahogy Mr. Duncan is, akinek kezei a dobokon úgy jártak, mint a motolla. Az utolsó lemezükről (az is 5 éve jelent meg, te úristen!) szerencsére a kedvenc bokszolómról szóló dalt vették elő, aminek a refrénje elég könnyen énekelhető velük. Így is tett a közönség nagy része, bevallom számomra meglepetés volt, hogy ennyien ismerik a dalokat. És nem csak az olyan klasszikusokat, mint a Nellie The Elephant vagy az Alec’s Gone.
Közben a nagy melegnek köszönhetően a zenészek is megszabadultak ruhájuktól egy lájtos sztriptíz keretén belül, ezt is olyan „toydollsosan” tették. Ezzel együtt most elmaradt a nagyon szőrös mellkas geg, most nem volt David Hasselhoff-villantás.
Instrumentális dalnak most nem a nagy slágert vették elő, hanem a szintén újlemezes El Cumbancherót, ami ráadásul egy feldolgozás, de szerencsére annyira átdolgozták, hogy igazi brit verzió lett. Amúgy a koncert ezzel együtt is bővelkedett átiratokban, de ezek számomra már annyira Toy Dolls-nóták, hogy az eredetik nem is jutnak eszembe, viszont mindegyiket nagyon faszán átgyúrták, és nagy részük a csapat ikonikus klasszikusává vált.
És van ami annyira jól sikerült, hogy nekem például a Toccata az egyik legnagyobb instrumentális kedvencem evör, amit koncerten láttam (a Firewind egyik dala a másik ilyen nagy kedvenc). Azért a több, mint 40 év náluk sem múlt el nyomtalanul, ugyan színpadi rohangálásból nem volt hiány, de a terpesz ugrások már azért ritkábbak és nem olyan magasak, mint évekkel ezelőtt.
De ez legyen a legnagyobb gond, ugrálás nélkül is bármikor megnézném őket, mert a mosoly az arcomról egy pillanatra sem tűnt el ezalatt a szűk másfél óra alatt. Sebességükből, élvezeti faktorukból és szórakoztatási képességeikből mit sem vesztettek, remélem, találkozunk még!
Fiery Jack / Cloughy Is A Bootboy! / Bitten By A Bed Bug / Fisticuffs In Frederick Street / The Death Of Barry The Roofer With Vertigo / Benny The Boxer / Up The Garden Path / Dougy Giro / I’ve Got Asthma / Spiders In The Dressing Room / El Cumbanchero / The Lambrusco Kid / She’s Worky Ticket / Nellie The Elephant / She Goes To Finos / Toccata / Alec’s Gone / Harry Cross / Wipe Out // Dig That Groove Baby / When The Saints Go Marching In / Glenda And The Test Tube Baby / Idle Gossip / Theme Tune
A nap zárásaként még belekukkantottam az Alvin és a Mókusok koncertjébe, amit nem bántam meg. Energikus és igen látványos volt, amit a srácok produkáltak.
A nap folyamán a másik színpadon látott pirotechnikai arzenál átkerült erre a színpadra és az amúgy is pörgős programot a lángok csak tovább forrósították.
Alvinnak ugye az éneklés miatt eléggé kötött a helye.
De a Szimán Balázs basszusgitáros és Dul Sándor gitáros páros helyette is bemozogta a teret.
A kifutón elsősorban a basszusgitáros volt gyakori látogató, a gitáros a vokálozásokba is rendre beszállt.
A közönség láthatóan nagyon élvezte a bulit, gyakran a szövegeket nem is kellett énekelnie a zenekarnak.
Krémek krémje! Mondhatnánk erre a pénteki napra, ahol olyan bandák adták egymásnak a kulcsot a színpadokon, akik alapból is megtöltenek nagyobb csarnokokat, arénákat. Ennek megfelelően majdnem ki lehetett tenni a megtelt táblát a bejáratra.
A Lorddal kezdtem a napot, akiket mindig jó látni. Hoznak egy biztos színvonalat, mindegy hogy éppen milyen helyen lépnek fel vagy éppen milyen napjuk van. És az első taktusokból már megismered őket, annyira jellegzetes a sound.
És ezeket a dalokat széles réteg ismeri, ezért szinte az egész koncertet végig énekelte a csapattal a közönség, mondjuk a program úgy volt összerakva, hogy a nagy slágerek benne legyenek, és náluk ezek is kitesznek egy jó hosszú műsort.
Amióta Világi Zoli beszállt a bőrök mögé, azóta ráadásul vokálban is erősödtek, mert a dalok nagy részében ő is énekel.
De persze Pohl Misi jellegzetes hangja most is simogatta a hallójáratokat, a korábban megszokott ugrálások és tornamutatványok már nincsenek, de nem is hiányzik, így jó a Lord.
És ne feledjük, a két pillére a zenekarnak idén ünnepli 70. születésnapját. Megmondom őszintén, se Misin, se Erős Attila gitároson nem látszik az idő. És nem is fog rajtuk, Attila továbbra is olyan elánnal tolja a riffeket és szólókat, mint évekkel korábban.
Persze a színpadszántás már a múlté, de az érzés és a hangulat az nem változott. Ha már említettem a kort, 2022-ben igen szép jubileumot ünnepelt a zenekar, az erről a koncertről készült felvétel pár napja megjelent, ‘Lord: 50 – Neked soha nem elég’ címen.
Idén tavasszal új lemezzel jelentkezett az Ossian, így ez az év nagyjából ennek az albumnak a bemutatásáról szólt. Bejárták vele Tolnát-Baranyát, több alkalommal külföldön is fellépett a csapat és mindenhol nagy tömegek előtt.
Bevallom, csak belefüleltem az albumba, de az feltűnt, hogy a tavaly beszálló Ádám Attila billentyűs hangszerei teret kaptak és nincsenek elnyomva. Sőt az új lemez egyik remek tétele, a Hetedhét őrület eleje már-már szimfonikus power dallamokat idéz, annyira jelen van a billentyű.
Szóval az Ossian nem csak a múltból táplálkozik, egy fesztiválműsorban is simán elférnek a nagy régi klasszikusok mellett az új nóták. Amúgy ez a dal a koncerten is nagyon tetszett! Látványban sem volt hiány, lángok minden mennyiségben és nagyon jól bántak a fényekkel is.
Amúgy a korábban két gitárra írta dalok Rubcsics Ricsi előadásában semmit nem vesztettek dögösségükből és vastagságukból, nekem megmondom őszintén, nem volt hiányérzetem.
Endre pedig levezényli az egész koncertet, a közönség minden egyes mozdulatára egyből reagál, mondhatjuk, hogy azt tesz a rajongókkal, amit csak akar.
Azért az a közel 40 év, ami az Ossian indulása óta eltelt, nem múlt el nyomtalanul. A koncert nagy részében én viszont már mással foglalkoztam, így a nagy slágerek most kimaradtak az életemből.
Majdnem egy hét telt el a Tankcsapda szülinapi Budapest Park-koncertje és a Tábor Fesztivál között, és csak pár dal került ki a repertoárból, de ugyanaz a feszes, tempós program került terítékre. Még azt is mondhatom, hogy a látványból is igen sokat áthoztak a srácok a Balatonhoz, a már megszokott szikravetők és a színpad elejére kitett lánggépek mellett a fotósárokba is került a forróságot generáló szerkezetekből.
A színpad előtti tér persze itt is megtelt és már a a koncert első sorában megénekelte Lukács Laci, hogy mi van: „forró nyári este”, ugyan nem a Tisza-parton voltunk, de vélhetően a dal további részeiből sok minden megvalósult ezen a pár napon…
Az idén 35 éves zenekar a jubileumnak megfelelően alaposan megemlítette a diszkográfiájuk nagy részét. 11 lemez anyagából csemegéztek az este folyamán, és most elmaradt az akusztikus blokk, ami az utóbbi időkben szerves részét képezi a Tankok programjának. De ezek a rövidebb műsorok sokkal pörgősebbek és igazi zúzda van végig, amiből a közönség is alaposan kiveszi a részét.
A koncert első taktusától az utolsóig együtt énekel, lélegzik a zenekarral, az első sorok szinte végig ugrálják a teljes programot. Az új színpadképnek köszönhetően a hangfalaknak álcázott ledfalak szervesen kiegészítik a fényeket és hátsó ledfal hiányában ezekre raktak mozgó effekteket.
Laci a megszokotthoz képest elég sokszor jött ki a színpad kifutójára pengetni, egyszer még azt is megérjük, hogy ott is kap egy mikrofon állványt.
A programban két meglepetés volt, legalábbis azok számára, akik ritkábban járnak Csapda bulira, a zenekar névadó nótája elég ritkán kerül terítékre, viszont idén bekerült a műsorba, és nem is értem, miért nem játszották évekig, nagyon jól illeszkedik a műsorba, ráadásul az igazi régi fanokat mintha hájjal kenegetnék. Bevallom nekem is kimaradt a dal, de idén többször is hallottam élőben, és a műsor egyik kedvenc tétele lett számomra.
Rögtön jött a másik meglepi, konkrétan a legfrissebb dalról van szó, A csajom a rúdról tétel várhatóan a készülő új lemezen fog helyet kapni hivatalos verzióban. Így gyorsan eljutottunk a kezdetektől napjainkig, hogy aztán jöjjenek a csapat igazi gigaslágerei, amiket az is ismer, aki nem követi a bandát. A Mennyország Tourist és az Ez az a ház a magyar rockzene szerves részét képezi már.
Ahogy a koncertet lezáró A legjobb méreg dal is, amit igazából nem is kellett volna Lacinak énekelni, az egész tábor együtt tolta velük. A csapat ősszel néhány külföldi koncerttel készül nagy durranásra, pár év kihagyás után újra a Főnix Arénában zárják az évet. Igazi szülinapi “ereszd el a hajamat”-buli lesz, amit nem érdemes kihagyni!
Fiúk ölébe lányok / Gyűrd össze a lepedőt / Pokol a mennyből / Jönnek a férgek / Mi a fasz van? / Köpök rátok / A rock & roll rugója / Adjon az ég / Tankcsapda / A csajom a rúdról / Alföldi gyerek / Mennyország Tourist / Ez az a ház / Be vagyok rúgva // Nem kell semmi / A legjobb méreg
A teendőim elszólítottak, így a napot záró Road koncertből csak foszlányokat hallottam, sajnos megint kimaradt, hogy lássam őket. De majd egyszer…
Pokol a mennyből, mondhatnám stílusosan az előző naphoz kapcsolódva. A napot a Fish! zenekar performanszával kezdtem, tőlük mindig valami meglepőt vár és kap az ember. Na, ezekben nem volt hiány, az tuti. Kezdjük azzal, hogy a zenekar egy minifesztivált épített fel a színpadra.
Saját sörsátrat húztak fel a középre, hogy a zenészeknek legyen árnyék az akkor még közel 40 fokban. A dob mellett sörpad asztallal, ahová meghívást kaptak a jól és szépen pogozó rajongók. A kezdő taktusra érkezett reakció még a zenekart is láthatóan meglepte, ugyanis az első hangra a közönség egy veszett nagy vízipisztolypárbajba kezdett, mindenki spriccelt, amivel tudott és ami a keze ügyébe akadt.
Majd pár pillanat múlva a fesztivál területén található összes felfújható alkalmatosság is előkerült. A gumicsónakokat a közönség feje felett utaztatták, mint a Rammstein koncertjén, de itt random ült bele valaki, utazott egy sort, majd csere.
Közben Krisztiánék hatalmas elánnal tolták a banda nagy slágereit, volt itt Konzervzene, Számolj hármat, Gyújtsuk fel, Kockásinges lányok, Ne is figyelj rám és persze a Gyere ki a rétre.
Krisztán a tőle megszokott szarkasztikus átkötő szövegekkel vezényelte le a bulit, miközben a Binges–Szapek páros végigdózerolta a színpadot, néha leülve a sörpadra a rajongókhoz.
Olyat már láttam Fish!-bulin, hogy a circle pit a keverőpult körül zajlik az énekes felszólítására, de inverse wall of deatht még nem láttam. A huszonötödik óra elején bemondásra középen kettévált a közönség és elkezdett szaladni a nézőtér két széle felé. Hirtelen szinte senki nem állt a színpad előtt, miközben a zenekar játszott tovább. Persze pár pillanat múlva visszarendeződött minden és jöttek a pörgős tételek.
Mielőtt befejezték volna, eleredt az eső. Először csak módjával, majd hatalmas zuhé érkezett. Záróakkordként a zenekar tagjai lejöttek a közönség közé, hogy testközelben zenéljenek, a rajongók legnagyobb örömére.
Mire átmentünk a másik helyszínre, ahol a Mudfieldnek kellett volna kezdenie, hatalmas vihar érkezett a fesztivál fölé. Lengtek a molinók, dőltek a napernyők, a Mudfieldre váró közönséget a színpad elől eltessékelték, hogy ha bármit visz a vihar, akkor ne az emberek közé repüljön. Pár biztonságis sráccal a színpad melletti kis technikai sátor tartószerkezetébe kapaszkodtunk, hogy az ne boruljon fel, és közben ömlött az eső. Cirka háromnegyed órát tartott az ítéletidő, majd kezdődhetett a romeltakarítás. Aránylag gyorsan használhatóvá tették a színpadot, hogy a deszkákra léphessen a Mudfield.
A Kovácsovics Máté vezette zenekar a lehetőségekhez mérten rendesen beletaposott a gázba, de a tőlük várható rohangálás most elmaradt, jobb is volt így.
Pont azt beszéltük egy ismerőssel, hogy ha Máté úgy rendesen beindul a kifutón, akkor a nézők között végzi a vizes deszkákon. Intenzitásban így sem volt hiány, a közönség fiatalabb része láthatóan jól szórakozott. A majd egyórás csúszásnak az lett a következménye, hogy az eredetileg tervezett időbeosztás borult és nem várták meg a másik koncert végét, hanem egyszerre ment a két színpad.
Megosztva így a közönséget, ami abban a pillanatban még nem is volt olyan nagy gond. Ugyanis a másik színpadon a Mobilmánia kezdett közben, akikre azért elsősorban az idősebb korosztály volt kíváncsi.
Nem voltam még Mobilmánia-bulin, de az utóbbi időszakban történt tagcserék miatt kíváncsi voltam rájuk, ha már ott vagyok. Szijártó Zsolt gitáros beszállásával sokkal rockosabb, már majdnem metálosabb lett a hangzás, mint amit utoljára lemezen hallottam tőlük.
Kezdésként a két régi tag hangjától volt hangos a színpad, az Embered voltamot Kékesi „Bajnok” László énekelte.
Míg a Rocktóber Zefitől érkezett.
És jött Tóth Attila, a Pokolgép volt énekese, akit még a Gép élén láttam sok évvel ezelőtt. Év elején egészségügyi okokra hivatkozva kilépett a Pokolgépből, mert a rengeteg koncert már megterhelő volt számára és nem akart kockáztatni még egy stroke-ot.
Hangilag rendben volt most is, a keményebb megszólalás az ő orgánumával csak erősödött, csak kinézetre lógott ki a csapatból. Full feketében, bőrökben-láncokban és koponyás övekben nyomta le a koncertet. Mintha még a Pokolgépes szekrényből öltözködött volna, gondolom idővel majd ez is szelidülni fog.
Említsük meg a szülinapos Nusser Ernőt, aki nagyon feelinges játékával nagy mértékben járult hozzá a színpadi látványhoz. Fiatalos lendülettel és hévvel játszott, a kifutón gyakori vendég volt Attilával együtt.
Tunyogi Péterről megemlékezve a Menj tovább dalt magnóról játszották be Tunyogi hangjával, amit a közönség szinte egy emberként énekelt. És, hogy zenekarazonos legyen Attila ruhatára, egy Pokolgép-számot toltak el, bevallom, picit furcsa volt ez a rockos verzió.
Embered voltam / Rocktóber / Nem vagyok szikla / Fénypokol / Menj tovább / Itt és most / Szárnyad voltam / Vagyunk és maradunk még / Az ördög itt belebukott / Ez a mánia
Közben a másik színpadon belekezdett műsorába a Leander Kills, és mivel egy ismerős is vendégszerepelt a koncerten, így kezdésre már ott toporogtam az árokban. Sötétbe burkolózva kezdett a csapat és ez a fajta sejtelmesség az egész koncert alatt végigvonult, csak néha kaptak egy kis fényt a tagok.
Akik közül a két gitáros tavaly érkezett a csapatba, sorcserét hajtott végre a zenekar. A biztos alapot szolgáltató tengely maradt, ami természetesen meghatározza a banda arculatát. Köteles Leander jellegzetes orgánuma és stílusa nem nagyon téveszthető össze mással, főleg, amikor vált a hörgések és tisztán éneklések között.
Ebben évek óta kap már segítséget Jankai Valentin személyében, akinek játékát önmagában nézni is nagy élmény. Gyakran felállva játszik, közben énekel, és minden megerőltetés nélkül hozza a rendkívül bonyolult témákat.
Azt nem lehet mondani, hogy a két friss „szerzemény”, Barkóczi Bence és Nyerják Gábor nem bánik jól a hangszerrel, sőt! De eléggé visszafogottan szántják a színpadot, mondjuk a zene sem az a rohangálásra ösztönző muzsika. A közönség amúgy nagyon is vevő volt a srácokra, a kemény mag az első sorokban folyamatosan énekelt a bandával együtt.
A Madár dalra megérkezett a vendégzenész, aki nem más volt, mint a zenekart gyakran kisegítő Bodor Máté, az Alestorm tagja. Furcsa volt látni a megszokott baseballsapka és rövidgatya nélkül, de valahogy a jelenlétével mindjárt élet költözött a színpadra.
A két gitáros is picit aktivizálta magát, de a kontraszt eléggé szembetűnő volt, Máté szinte megállás nélkül tolta el a dalt. Az is fura volt, hogy Máté egy héthúros hangszerrel lépett színpadra, utána mesélte, hogy ez a „Leander-hangszer”, ide nem elég a hat húr.
A másik színpadon közben belekezdett a Depresszió a műsorába, így Máté második szereplését csak futtában láttam. A csapat koncertjén kezdéskor is nagyon sokan voltak, de a Leander Kills zárása után már szinte a kajássorig megtelt a nézőtér, ennek megfelelően Halász Feriék elég látványos műsorral készültek.
A piróval ők sem spóroltak, de ezt az utóbbi időben már többször láttam. Intenzitásban náluk sosem volt hiány, Hartmann Ádám gitáros eleve egy igaz energiabomba, szinte egy pillanatra sem áll meg a bulik alatt.
Hozzá csatlakozik Kovács Zoltán basszusgitáros, aki nem kevésbé aktív a színpadon. Így Feri fókuszálhat poziciójára és a frontemberi teendőkre, bár a közönséget nem nagyon kellett nógatni egy kis éneklésre vagy ugrálásra. Ami feltűnt a Depressziónál, hogy a két színpad nagyrészt egész jól szólt, persze nem volt mindegy, hogy éppen hol állt az ember, de a hangzásra nem lehetett panasz a három nap alatt.
A folyamatos rohangálás a két helyszín között azt hozta, hogy egy perc megállás nélkül ment le a délután, így a Depi alatt mentem el kajálni egyet, de még ott is egész hangos volt és jól szólt. Kellett az energia a finn Stratovarius elé, akiknél már utolértük magunkat, így sikerült behozni a vihar miatt kiesett közel egy óra csúszást.
Nemrég járt nálunk a Stratovarius, akik legutóbbi lemezükkel visszakanyarodtak a korai poweresebb vonalukhoz, ami szerintem igen jó választás volt. Mindjárt ennek a lemeznek a címadójával nyitottak és ez az alapsebesség nagyrészt kitartott az egész este alatt.
Mivel ezidőtájt a másik színpadon nem volt buli, a nézőteret elég rendesen megtöltöttük. Mégiscsak egy ikonikus bandáról van szó, akik jelen estén egész jó formában voltak. Délután Kotipelto még a Leander Kills műsorába is belenézett egy keveset, majd a vizes rámpán sétált lefelé, aggódva néztük, hogy csak el ne csússzon.
Amúgy a kezdőnóta szépen belesimult a csapat klasszikusai közé, nem volt éles váltás az utána következő Eaglehearthoz képest. Ekkor már igazi bulihangulat alakult ki a közönség között, mégiscsak egy ikonikus klasszikus slágerről beszélünk.
A csapat is jó formában volt, Timo Kotipelto hangja azért nagy mértékben befolyásolja a minőséget, de most pihentnek tűnt, annak ellenére, hogy ez volt a nyarat záró bulijuk.
A kifutót szépen kihasználta a csapat, főleg Timo volt gyakori vendég ott, de Matias Kupiainen gitáros is ott nyomta a szólók egy részét. A műsorban az új lemez vitte a prímet, de nagyon sok korábbit is megidéztek minimum egy nóta erejéig. A hangulat a színpadon és a közönségben is nagyon jó volt, a srácok a bandában egymást ugratták, szinte végig mosolyogtak.
Még akkor is, amikor a ráadás előtti záró nótában, a Black Diamondban a négy hangszeresnek veszettül jártak az ujjaik, illetve Rolf Pilve dobos a kezei.
A sebes zárás után egy csodaszép balladával jöttek vissza, hogy két nagyon nagy slágerrel köszönjenek el tőlünk. Nekem tetszett a visszakanyarodás a korábbi stílushoz, mert Tolkki kiválása után az új gitáros egy picit progresszívabb irányt hozott be. De most mind lemezen, mind élőben újra harap a Strato, és ez nagyon élvezetes koncerteket eredményez.
Szerintem ezt értékelte a közönség is, mert folyamatos taps és ováció volt a csapat jutalma minden egyes dal után. Szuper lezárása volt a három napnak, bár még pár nóta erejéig belepillantottam a fesztivált ténylegesen lezáró koncertbe.
Kíváncsi voltam, hogy az új énekes Bánhegyesi Richárd miként birkózik meg egy igazán nagy falattal.
Hangilag nagyon jól passzol a Pokolgép kötelekébe, néha az orgánuma engem Kalapács Józsira emlékeztetett. A színpadi lét és rutin pedig majd megjön idővel. Szó se róla, elég nagy elődök örökébe kell lépnie. Az első pár nóta után rájöttem, hogy volt olyan dal, amit mondjuk három énekestől is hallottam pár nap alatt.
A zenekar már összeszokott bagázs, a legfrissebb tag is 10 évvel ezelőtt lépett be, a színpadi poénok folyamatosan jöttek, miközben Richárd hozta a több, mint 30 évvel korábbi dalokat. Természetesen a színpadon azért még Kukovecz Gábor a főnök, de a három fiatal a bandában rá is jó hatással van.
Nem lehet rájuk mondani, hogy nincs frissesség a bandában, Kuko is nagyrészt felveszi a tempót a fiatalokkal és így egy intenzív előadást kaptunk. Kíváncsi leszek, ha lesznek új dalok, amik már Richárd hangjára íródnak és felszed egy nagy adag rutint, akkor milyen koncerteket fognak adni.
Lezárásnak pont jó volt, hogy olyan dalokkal búcsúztam a fesztiváltól, amik még gyermekkoromban ismertem meg.
Nem tudom, hova fejlődhet a fesztivál, a terület behatárolt, sokkal több ember már nem férne el a helyszínen. Az nagy pozitívuma az eseménynek, hogy a releváns magyar felhozatal színe-java tiszteletét tette az eseményen, így tényleg tökéletes lezárása volt a nyárnak. Egy dolgot hiányoltam, hogy ekkora tömegnél egy ledfal vagy kivetítő sokat dobna az élvezeti faktoron. Amikor közel telt ház volt vagy egy zenekarra összegyűlt a nép, akkor a hátsó sorokból már alig lehetett látni, hogy mi történik a színpadon. Igaz, az nagyobb befektetés.
Nagyon jól megmutatta a fesztivál, hogy melyik zenekar milyen közönséget tud megszólítani. A régi motorosok, akiknek sikerült az újabb anyagaikkal megszólítani a fiatalabb generációkat, azoknál volt teltház a színpad előtt. Gondolok itt a Tankcsapda-Road-Ossian-Lord négyesre. Természetesen a külföldi előadóknál ez alap volt. Aztán ott vannak azok a fiatal bandák, akik szépen építkeznek, de még nincs 2-3 generációnyi rajongótáboruk. Majd azok, akikre elsősorban az idősebb korosztály kíváncsi, ott szinte alig lehetett felfedezni fiatalt a színpad előtt. Ezért sem volt gond a vihar után, hogy az egyik színpadon a Mudfield játszott, míg a másikon a Mobilmánia. Szépen megoszlott a közönség két korosztályra bontva.
Már megvan a jövő évi dátum: augusztus 27-től 30-ig. Ott találkozunk!
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a Tábor Fesztivál szervezőinek a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások