1975-ben nagy fordulat állt be a Fleetwood Mac zenei világában, amikor Stevie Nicks és Lindsey Buckingham beállt a soraikba. Teljességgel maguk mögött hagyták a bluest és a könnyedebb popzene felé fordultak. Az 1975-ben megjelent – a rajongók körében csak „White Album”-ként emlegetett – ’Fleetwood Mac’-ből csak Amerikában hétmillió példányt adtak el.
Két évvel később jött a ’Rumours’, ami nemcsak a zenekar szempontjából, de világviszonylatban is az egyik legnagyobb példányszámban elkelt album lett: az évtizedek során több mint negyvenmillió példányt értékesítettek belőle. Christine McVie slágerét, a Don’t Stopot még az is ismeri, aki az „én mindent meghallgatok” kategóriájú zenefogyasztók közé tartozik – értsd: csak az irodában vagy a kocsiban zörög a háttérben valamelyik kereskedelmi adó. Szinte ugyanez vonatkozik Lindsey Buckingham dalára, a Go Your Own Wayre is.
De nem csak ez a dal – bár ez lett a legismertebb a lemezről –, hanem szinte valamennyi szerzemény rendszeresen felcsendült az éterben és a koncertmenünek is a mai napig állandó része lett több darab. Popzene, de igényesen megalkotott – hallatszik, hogy nem akármilyen tehetségű muzsikusok gyűltek össze, ám az egyik fülükkel nagyon is figyeltek a nagyközönség igényeire. Minden hangszeres rész a legapróbb részletekig megtervezett, minden igényt kielégítő, ahogy az énekrészek – esetenként több szólamban – tisztán, tökéletesen szólnak. Lindsey Buckingham édes gyermeke, a Never Going Back Again mindössze kétperces, ám nagyszerű akusztikus fantáziája szerintem az album csúcsa. Hogy kinek melyik Fleewood Mac tetszik, a régi bluesos, karcos albumok, vagy a ’Rumours’ fémjelezte populáris, rádióbarát vonal, egyéni ízlés dolga.
Ez az album sem kerülte el a terjedelmes újrakiadást, hiszen ezúttal egy 4 CD-t tartalmazó verzióban az eredeti lemez mellett egy 1977-ben elhangzott koncertet is hallhatunk, továbbá 2 CD-n a lemezfelvétel egyes fázisainak rögzített darabjait, melyből a második korongot már ismerhetjük a 2004-es dupla CD-s újrakiadásról. Íme, egy rekorder album olyan változata, mely híven dokumentálja a lemez születésének fontos lépéseit is!
CD 1: Album
Second Hand News / Dreams / Never Going Back Again / Don’t Stop / Go Your Own Way / Songbird / The Chain / You Make Loving Fun / I Don’t Want To Know / Oh Daddy / Gold Dust Woman / Silver Springs (’Go Your Own Way’ single B-side)
CD 2: Live 1977
Intro / Monday Morning / Dreams / Don’t Stop / The Chain / Oh Daddy / Rhiannon / Never Going Back Again / Gold Dust Woman / World Turning / Go Your Own Way / Songbird
CD 3: More From The Recording Sessions
Second Hand News (Acoustic, Lindsey vocal) / Dreams (Take 2) (vocal & keyboard) / Never Going Back (Acoustic, LB/SN duet) / Go Your Own Way (Early version/LB) / Songbird 1st recording / Songbird (Piano only, no vocal) / I Don’t Want To Know (Vocal, drums, bass) / Keep Me There (No vocal, instrumental) / The Chain (Stevie demo, acoustic) / Keep Me There (Christine vocal) / Gold Dust Woman (Early version) / Oh Daddy (Christine vocal) / Silver Springs (alt) / Planets Of The Universe (Acoustic w/piano) / Doesn’t Anything Last (Acoustic, LB/SN duet) / Never Going Back (No vocal, instrumental w/ drums)
CD 4: Recording Sessions, Roughs & Outtakes (Korábban már megjelent a 2004-es deluxe edition részeként.)
Second Hand News / Dreams / Brushes (Never Going Back Again) / Don’t Stop / Go Your Own Way / Songbird / Silver Springs / You Make Loving Fun / Gold Dust Woman #1 / Oh Daddy / Think About It / Never Going Back Again / Planets Of The Universe / Butter Cookie (Keep Me There) / Gold Dust Woman / Doesn’t Anything Last / Mic The Screecher / For Duster (The Blues)
A Fleetwood Mac első hivatalos élő albuma a megalakulás után tizenhárom évvel jelent meg, akkor, amikor már a zenekar a legnépszerűbb és üzletileg legsikeresebb korszakát élte. Ekkor már öt éve Lindsey Buckingham és Stevie Nicks is a zenekarral játszottak, akik belépésével a zenekar a kezdeti blues-rock stílustól messze, a popzene irányába kanyarodott el. Már túl voltak a ’Rumours’ mindent felülmúló sikerén, a következő lemez, a ’Tusk’ is szépen fogyott, igaz, nem annyira, mint a megelőző album. Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy Peter Greennel, Danny Kirwannel vagy Bruce Welchcsel autentikus koncertalbum nem készült, csak a hetvenes évek végén adódott lehetőség, hogy a Fleewood Mac egy dupla koncertlemezzel jelentkezzen.
A negyvenéves jubileum alkalmából szokás szerint alaposan kibővítve adták ki újra a lemezt, melyet most LP-n és CD-n is meghallgathatunk. Nos, az eredeti hanganyag legnagyobb része a ’Tusk’ turnéján készült 1979-1980-ban, kivéve a Don’t Let Me Down Again című dalt, mely Lindsey Buckingham és Stevie Nicks 1973-as közös albumáról való és az 1975-ös ’Fleetwood Mac’-turnén adták elő. Három földrészen, Európában, Amerikában és Ázsiában rögzítették a számokat, különböző időpontokban és helyszíneken. Egy kivételével az összes dal az 1975-tel kezdődő korszakból való, a Peter Green-érára csak az Oh Well emlékeztet.
Koncertlemez lévén természetesen markánsabban szólnak a nóták, jót tesznek nekik a rögtönzések, a hosszabb szólók, a többszólamú vokálok is szépen szólnak élőben. Lindsey Buckingham különösen a végén, az I’m So Afraidben alakít nagyot a hosszú gitárszólóban. Utána viszont elég furcsán hangzik a Beach Boys 1963-as Farmer’s Daughter slágere.
A jubileumi kiadásnál nem érték be a már megjelent koncertlemez újrakeverésével, hanem hozzáadtak még egy hasonló hosszúságú élő felvételt – csak a CD-verzión –, időben jóval szórtabb formában, nemcsak a ’Tusk’, hanem a korábbi ’Rumours’ promóciós koncertjeiről is hallunk felvételeket. Itt is felcsendül egy dal a Green-időszakból, a Green Manalishit az eredetihez hasonló felfogásban játsszák, Buckingham hangja kicsit lágy ehhez a nótához, zeneileg viszont teljesen rendben van. A vinyl rajongóinak még egy kislemezzel is kedveskedtek a csomagban, ez két demót tartalmaz.
Akárcsak számos banda esetében, ez az élő album is arra szolgált, hogy egy kiváló hangulatú koncertfelvételen összegezze a Fleetwood Mac legsikeresebb korszakát és ez maradéktalanul megvalósult. Őszintén megmondom, nem vagyok rajongója a zenekar populáris korszakának, de ezt a koncertet szívesen hallgatom, nemcsak a tökéletes zenei teljesítmény, hanem a remek hangulata miatt is. Azt viszont csak sajnálni tudom, hogy a korai korszakukból nem készültek hasonló szellemű kiadványok.
CD 1: Live (Remastered)
Monday Morning / Say You Love Me / Dreams / Oh Well / Over & Over / Sara / Not That Funny / Never Going Back Again / Landslide
CD 2: Live (Remastered)
Fireflies / Over My Head / Rhiannon / Don’t Let Me Down Again / One More Night / Go Your Own Way / Don’t Stop / I’m So Afraid / The Farmer’s Daughter
(A két LP műsora megegyezik az első és második CD dallistájával.)
CD 3 (kiadatlan koncertfelvételek):
Second Hand News * / The Chain ** / Think About Me ** / What Makes You Think You’re The One ** / Gold Dust Woman *** / Brown Eyes * / The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown) *** / Angel ** / Hold Me * / Tusk ** / You Make Loving Fun *** / Sisters Of The Moon ** / Songbird ** / Blue Letter *** / Fireflies (Remix – Long Version) (bónuszdal)
A felvételek a ‘Mirage’ (*), a ‘Tusk’ (**) és a ‘Rumours’ (***) turnéin készültek.
Bonus seven-inch single:
Fireflies – Demo / One More Night – Demo
Mick Fleetwood – dob
John McVie – basszusgitár, ének
Christine McVie – billentyűsök
Lindsey Buckingham – gitár, dobro, ütősök, ének
Stevie Nicks – ének
Legutóbbi hozzászólások