„Éhezem. Kint akarok lenni már a színpadon, hogy élőben is megszólalhasson a ’Fortitude’!” – Interjú a Gojira dobosával

Mára már kifejezetten nehezen megkerülhető név a Gojira, ez a hallatlanul egyedi hangzású és energiától szétrobbanó francia négyes. Friss lemezükkel, a ’Fortitude’-dal újra sikerült szintet lépniük, mi pedig kaptunk a lehetőségen, hogy kivesézzük az új albumot a zenekar dobosával, Mario Duplantier-vel, aki már saját jogán is régóta a dobosszakma elitjéhez tartozik. Természetesen ennek okai is kiderülnek az interjúból.

 A legfontosabb téma, amivel kezdenünk kell: az új lemezetek! Először egy kicsit szeretnélek a borítóról kérdezni, ugyanis szokás szerint megint nagyon egyedi lett! Mi a mögöttes koncepció?

 Ez az album egyetlen eleme, amin tulajdonképpen a pandémia alatt kezdtünk el dolgozni. A zene megírását és a felvételeket letudtuk szerencsére még bőven a vészidőszak előtt, 2019-ben. Így viszont természetesen a káosz és bizonytalanság, amit a koronavírus okozott, erőteljesen inspirálta a borítónkat. Így született meg a harcos. Ami azt illeti a rajz, a bátyám, Joe [Duplantier, a zenekar frontembere] munkája. Kedvelt munkamódszere, hogy dalszövegírás közben mindenféle rajzokat is felskiccel, nagyon nagy tehetsége van a rajzhoz is… egy igazi művész!

 Nagyon érdekes munkamódszer!

 Így van! Amikor keresi a szavakat, formálja mondatokat, folyamatosan jár a keze a rajzlap fölött is, és mivel már nagyon régóta így dolgozik, a legtöbb borítónkat is ennek a módszernek köszönhetjük. Tulajdonképpen csak a ’Magma’ és a ’Terra Incognita’ lemezeinkhez kértünk fel külsős művészt. Az összes többi borító Joe munkája. Amikor elkezdtünk beszélgetni az új lemez borítójáról, Joe azt kérdezte tőlem: „Szeretnél rajzolni valamit?” Ugyanis magam is sokat festek. De úgy voltam vele – és ezt meg is mondtam neki –, hogy ez az ő reszortja, és mivel eddig is mindig tökéletesen rezonáltak a borítóképek és a szövegek, ezért most sem kellene máshogy eljárnunk. Ez már szinte a védjegyünk, úgyhogy miért csinálnánk most máshogy? A ’Fortitude’ borítója mögött álló ötlet egyfajta keverék, amibe szerettünk volna belevenni egy jó adag „bennszülött” hangulatot – itt például az Amazonas őserdeinek lakóira kell gondolni –, és ezt a hangulatot kevertük egy klasszikusabb – mondjuk úgy –, középkori katona megjelenésével. Úgyhogy a képben több kultúra keveredik, de amit nagyon-nagyon szerettünk volna, hogy átadjon, az a harcos mentalitás. A kép egyszerre mesél transzról és bátorságról. Imádom az ötletet!

 Néhány mondatban össze tudnád hasonlítani a ’Fortitude’-ot a legutóbbi, ’Magma’ című lemezetekkel?

 Az első, ami eszembe jut, hogy a ’Fortitude’-ban sokkal több fény van a ’Magma’ sötétségével szemben. Valamint többrétű is. Egy picit talán súlyosabb, de ugyanakkor sokkal felemelőbb is. Igen, a felemelő nagyon fontos kifejezés. A ’Magma’ nagyon melankolikus anyag volt, ennek fő oka az a magánéleti időszak, amin akkoriban át kellett mennünk Joe-val, [A testvérek édesanyja a lemezfelvételek során hunyt el.] a ’Fortitude’ pedig már a kilépés a gyászból, egy új reggel. Mindig igyekszünk felfelé törni. Lehet, hogy nem mindenki van ezzel így, de nálunk erről volt szó. Erősebbek vagyunk, mint valaha. Emberként is. Ezt tükrözi az új lemez. Szerintem nagyon jól sikerült, kiegyensúlyozott és felemelő.

 Érdekes, mert bár hallani, hogy valóban felemelőbb a muzsika, mint az előző lemezen, de ha például azt nézzük, a ’Fortitude’-on megint az aggresszív énekmód került előtérbe, miközben a ’Magma’ nagyon sok dallamos éneket hozott.

 Korábban beszéltünk a sokszínűségről. Ennek elég jó példája a Chant című dalunk, ami az egész diszkográfia fényében is egy igen különleges tétel. Nagyon szeretjük játszani. Egyszerű és kellemes. Aztán ott van a Sphinx vagy a Grind, ezek elég brutális dalok, de valahogy mégis kellemes hallgatnivalók, mert rengeteg energia van bennük, és nem az a fajta energia, ami elkeseredettségből táplálkozik, hanem sokkal inkább előremutató, inspiráló. Legszívesebben azonnal rohanni kezdenél, amikor meghallod! Képzeld el, hogy futás közben hallgatod ezeket a dalokat, mennyi energiát adhatnak!

 Térjünk át a klipekre! Ha minden igaz, eddig hárommal rukkoltatok elő: a Born For One Thing, Amazonia és a The Chant. Menjünk végig szép sorban rajtuk, van miről beszélni, ugyanis mindhárom mögött fantasztikus művészi elképzelések vannak!

 A Born For One Thing egy belga filmes, Charles De Meyer munkája, akinek régóta fanatikusa vagyok. Felkerestem és egyszerűen megkérdeztem, szeretne-e velünk dolgozni, nagyon hamar igent mondott. Bár elmondása szerint nem nagyon van benne a metál műfajban, sokkal inkább az elektro zenékben mozog otthonosan, de mindenképpen szerette volna megpróbálni a közös munkát. Először egy kicsit sokkolt minket a kliphez kitalált – kissé pszichedelikus – koncepciója, de azt mondtuk, megbízunk benne és tudjuk, hogy valami izgalmasan misztikus dolgot fog ebből kihozni. De a videó megtekintése után nekünk is sokat kellett gondolkodnunk a látottak jelentésén. A dalszövegből indult ki, de valahogy mégis más megközelítéssel állt hozzá, mint amilyennek mi szántuk, a végeredmény pedig nagyon érdekes lett.

 Hol forgott a videó?

 Egy brüsszeli történelmi múzeumban forgatták a sztori jeleneteit, a zenekari részeket pedig egy baszkföldi kastélyban, ami öt perc autózásra van tőlünk.

 Nézzük az Amazoniát!

 Ugyanazzal a filmessel dolgoztunk, itt viszont már megkértük, hogy ne nagyon vaduljon be a koncepcióval, legyen valamivel konkrétabb. Természetesen a klipnek az Amazonas környékének őslakosairól és a környéken pusztító erdőtüzekről kellett szólnia. Erről konkrét elképzeléseink voltak, nagyon szerettük volna, hogy átmenjen az üzenetünk. A zenekari részeket Franciaországban rögzítettük, az archív felvételek a helyi törzsekről és a környezetről pedig egy kedves brazil barátunktól vannak.

 És végül a The Chant.

 Ezúttal egy amerikai csapattal dolgoztunk, a rendező Russell Brownley volt. A cselekményt viszont Joe írta. Ami azt illeti, egészen Indiáig utazott az egész csapattal, hogy minél autentikusabb helyen forgathassanak. Hatalmas élmény volt számukra az egész és természetesen sokkal átütőbb így az egész videó. Már régóta szerettünk volna „beszélni” a tibeti nép sorsáról. Olyan emberek között nőttünk fel, akik nagy rajongói voltak a tibeti kultúrának.

 Beszéljünk egy kicsit a lemez felvételi körülményeiről! Természetesen a teljes zeneiparnak nagyon betett a járvány, de úgy tudom, rátok szerencsére ez nem volt hatással.

 Igen, bőven a járvány előtt vettük fel az anyagot, így teljesen klasszikus menetrendben történtek a dolgok. Eltöltöttem nagyjából 7 napot a dobokkal, aztán jöttek a gitárok, ez elvitt vagy 3 hónapot, aztán basszusgitár, ének. A szokásos menetrend, annyi különbséggel, hogy ezúttal sok idő ment el az énekre is, ugyanis a testvérem a felvétellel egy időben véglegesítette a szövegeket. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy megint nagyon sok mindent vett magára, ismét ő volt a lemez producere is, a gitársávok fejátszása sem egy rövid folyamat, és akkor ennek tetejébe még énekelnie is kell. Ez rengeteg meló, így hát akkor kezdte el megírni a szövegeket, amikor felvette azokat. Ezért is jó, ha az embernek van egy saját stúdiója otthon. Annyi időt tölthetsz ott, amennyi csak szükséges. Viszont így az énekfelvételek is hónapokig tartottak, miközben a dobok csak 7 napig! (nevet) Jó, azt meg kell hagyni, hogy én azért felkészülten érkeztem, már minden nüansz ki volt dolgozva a szólamaimban, valamint ezen a lemezen viszonylag egyszerű dolgokat játszom, a lemez legnagyobb szakmai kihívása az éneksáv volt.

 Hogyan fest nálatok a dalírás? Ti vagytok ketten a főnökök vagy inkább demokratikus rendszer van a zenekarban?

 Demokratikus a rendszer, nem vagyunk mi főnökök. Mondjuk úgy, hogy mi ketten vagyunk kreativitás terén a mozgékonyabbak. Természetesen Christian és Jean-Michel is részt vesznek a munkában, de sok inspirációt merítenek belőlünk is, mert tudják, hogy Joe és én óriási kreatív erőt képviselünk.  Mindazonáltal egészséges egyensúly van a bandán belül. A dalokat úgy írtuk meg, hogy Joe és én Amerikában voltunk, a srácok meg Franciaországban, úgyhogy elég komplikált művelet volt, még az említett egyensúly fényében is. Természetesen egy idő után a zenekar másik fele is átrepült ide hozzánk, és egyesítettük erőinket New Yorkban. Nagyon lendületes próbákat hoztunk össze. Szuperül éreztük magunkat, elmondhatatlanul jó volt újra együtt lenni. Ezen a lemezen 90%-ban Joe és én követtük el az írást, de bármilyen ötlet létrejöhet, akár egy közös jam során is, vagy csak egy szimpla riff, egy egyszerűbb groove is elindíthatja a folyamatokat, ebben természetesen részt vesznek a többiek is. Nincs szabály, mindig az aktuális hangulaton múlik minden.

 Itt a dobos kérdés ideje! Nemrég került fel a YouTube-ra a legutóbbi dobszólód. Észrevettem, hogy egy-két új hangszert is beemeltél a palettába, legyen az akár a dobosok között egyre népszerűbb ’metal plate’, vagy mondjuk a kolomp. Tervezed, hogy ezek az új effekthangszerek állandó részei legyenek a setupodnak?

 Nem is tudom… talán. Talán a koncerten előadott dobszólóimba beleszövöm ezeket az új hangzásokat, de a fő kihívás számomra hosszú évek óta ugyanaz: kreatívnak lenni, folyamatosan megújulni ugyanazon a – klasszikusnak mondható – felrakáson, amin játszom. Számomra ez a fő kihívás, nem az, hogy milyen plusz cintányérokat vagy dobokat tudnék még hozzátenni a szettemhez. Úgy gondolom, hogy ha megfelelő a zenei szókincsed, akkor fantasztikus dolgokat lehet összehozni egy egészen minimális hangszerparkkal is. Tulajdonképpen ez is az egyik fő célom: hogy mindig érdekes dobos tudjak maradni, de ne amiatt, hogy mennyi hangszerrel veszem körül magam, hanem azért, mert egyedi a technikám. Így hát továbbra is az a cél lebeg előttem, hogy „stay classical”, azaz maradjunk meg a klasszikus formáknál, és hozzuk ki belőlük, amit csak lehet.

 Ennyi év és lemez után a zenekarotokat még mindig a folyamatos fejlődés és növekedés levegője lengi körül. Szerinted mi lesz a következő lépés az együttes evolúciójában?

 Na igen, erre a kérdésre majdnem lehetetlen válaszolni, mivel mi egyébként is olyan banda vagyunk, akik igyekeznek rendre formabontóak lenni. Abban biztos vagyok, hogy a járvány hatása érződni fog a munkamódszeren, ahogy a következő albumunkat megírjuk majd. Minden a kreatív energiákról szól, és mivel szó szerint rengeteget turnézunk, ezért például egy 2 éves periódus után az ember másra sem vágyik, csak egy kis csendre és pihenésre. Mert a test is elfárad egyszer. De most erre különösen nehéz válaszolnom, hisz nem vagyunk ebben a helyzetben: két éve nem is turnéztunk. A mostani állapotomat úgy tudnám leírni, hogy éhezem. Kint akarok lenni már a színpadon, hogy élőben is megszólalhasson a ’Fortitude’!

(Köszönjük az interjú lehetőségét Major-Ádám Andreának, és a Magneoton Music Groupnak!)