Vannak zenészek, akik megrekedtek egy stílusnál, és akkor is példaképük zenéjét erőltetik, ha nincs már ötletük. Itt van például az Arc Of Life, Yes-zenészektől, Yes-stílusban, mégsem csettintesz a végén, hogy „ó, yesss!” A Melvins a hardcore punk undergroundjában rekedt, mégis olyanok példaképévé vált, mint a Nirvana, Siggi Schwarz pedig ki sem mozdul Heidenheimből, de arra járó példaképeihez úgy alkalmazkodik, mint a kaméleon. A Zero Theorem a 16 perces lemezhossznál ragadt le, már a második EP-jüket hozzák ki példaképük, a Disturbed stílusában, de ebben a nem túl emberes méretben, a Riverside viszont halad előre töretlenül, csupán példaképpé vált gitárosuk rekedt a túlparton. Őrá is emlékezünk a debütalbum újrakiadása kapcsán.
Íme, egy Yes rajongói csapat, amit elmondásuk szerint a bandáért való rajongásuk hozott össze, no meg az is, hogy többen is a Yesben játszanak, vagy a kultikus bandához köthetők valamilyen formában.
Az eredmény nem meglepő, született egy lemez, amit akár a mai Yes is rögzíthetne, illetve az elmúlt tíz esztendő bármelyik felállása, mert azért volt tagcsere bőven, igaz, egyszer egy tragédia diktálta így. Ez a lemez egy kicsit modern, egy kicsit gépies, egy kicsit progresszív, egy kicsit eklektikus, mint a legutóbbi két Yes-album, oda is lehetne tenni utánuk. Szóval, nem az a Yes, amit én istenigazából szeretek.
Az ilyen lemezre mondják, szép meg jó, de minek? Mert van egy ma is aktív, korszakalkotó banda, Yes a neve, akié ez a stílus már ötvenakárhány éve – igaz, már náluk sem játszik egyetlen alapító tag sem –, és ez a hangzással együtt hozzájuk köthető. Akkor most minek még egy Yes, még ha másképp is hívják a bandát? Nehéz lett volna valami mást kitalálni, kockáztatni? A zenész kreatív, szereti a kihívásokat, ha újat akar létrehozni, kockáztat, amiben benne van a siker izgalma és szépsége is.
Már többször feltettem a kérdést, hogy miért jó Jon Davisonnak folyamatosan Jon Anderson lábnyomába lépkedni. A Yes előtt a Glass Hammerben is ugyanezt a zenét tolta, most itt van még egy csapat, ahol újfent nem kell mást csinálnia. Ez egyfelől kényelmes helyzet, másfelől az állandó megfelelési kényszer és az összehasonlítás miatti feszültségben nem éppen könnyű alkotni. Ugyanakkor nem tudom elképzelni Billy Sherwoodról sem, hogy elégedetté tenné ez a formáció.
Úgy érzem, az Arc Of Life egy felesleges projekt, ami vakvágányra visz, egy epigon, egy lenyomat, akik egy nagy név árnyékában kullognak.
„Melvinst hallgatni olyan, mintha betépve néznél egy filmet egy olyan emberről, aki be van tépve. Ez az album is pont ilyen.” Nehéz vitatkozni a lényegre törő hivatalos bemutatással, amely az underground legenda 29. stúdióalbumáról szól. A lemez az eredeti 1983-as felállással készült, amit valamiféle nosztalgikus megfontolásból egyszer már összerántottak 2013-ban a ’Tres Cabrones’ alkalmából, ugyanis ennek a rövid életű triónak nem adatott meg, hogy regnálása idején bármiféle hivatalos anyagot hagyjon az utókorra. A Melvins úgy vált világsztárok példaképévé, inspirációjává (Kurt Cobain pl. a Nirvana fő hatásaként emlegette őket), hogy ők maguk sose léptek ki a hardcore punk undergroundjából, 38 éve tolják változatlanul a faék egyszerűségű dühödt és polgárpukkasztó zenéjüket. A frontember King Buzzo (Buzz Osborne) gólyafészekre emlékeztető frizurája jelképpé vált, a fickó bejáratos mindenhova, a Tool 13 évig várt legutolsó albumáról pl. hamarabb volt használható információja, mint bárkinek.
Mit is lehetne mondani egy olyan albumról, amely a Beach Boys 1964-es, világsikerű I Get Aroundjának „fuck-verziójával” nyit? Nemcsak a címből lett I Fuck Around, hanem a szövegben is minden lehetséges szót fuckra cseréltek, meg persze az eredeti szirupba kevertek egy jó adag chiliszószt.
Egy találó hasonlat úgy fogalmaz, hogy olyan ez a lemez, amilyen a Metallica vagy a Green Day lenne, ha merne elég bátor lenni, én hozzáteszem, hogy a Misfits is ilyen lenne, ha létezne és nem fogyott volna ki belőle régesrég a szufla.
37 perc sodró lendületű abszurd káosz, amiben senkinek nem akarnak megfelelni magukon kívül, határozottan átjön, hogy jól szórakoztak a stúdióban. A vastagon röfögő gitár mellett disszonáns baromkodásokkal, háttérzajokkal szívatják a karót nyelt nagyérdeműt, meg 3 fuckot tartalmazó dalcímmel, meg eggyel, amiben a főszereplő Brian, a lóarcú gyökér, meg eggyel, aminek 11 másodperce egy riffel felvezetett üvöltés. Van kérdés?
2021 eddigi legvagányabb anyaga, amivel találkoztam!
Siggi Schwarzcal természetesen Michael Schenker miatt ismerkedtem meg, három közös lemezt is készítettek, az egyik ebből koncert. A heidenheimi hangszerboltos és gitáros nem nagyon mozdul ki városából, de aki oda eljön zenélni, azzal szívesen jammel egyet, ennélfogva többnyire feldolgozáslemezeken hallhatjuk a játékát. 2011-ben például, Gary Moore halála után csinált egy zseniális tribute lemezt ‘Still Got The Blues’ címmel, nem is értettem, miért nem hívták meg még a budapesti Gary Moore Emlékestek egyikére (de talán ez is összefüggésben van azzal, hogy nem szeret kimozdulni szűkebb környezetéből). Saját dalokat viszonylag ritkán hallunk tőle, legutóbb 2012-ben adott ki ilyet ‘New Love Songs’ lemezén, akkor viszont nem aprózta el, 14 számot pakolt rá. A most érkezett, a ’70-es éveket idéző rockdalokat tartalmazó ‘The Fire Inside’-on is 15 dal szerepel.
A cherokee indián felmenőkkel rendelkező Dave Schaefer énekel a lemezen – a lemezt nyitó Spend The Night With Me-ben kicsit rá is játszanak erre –, a műsor pedig igazi blues alapú hard rock dalokból áll, néha egy kis southern beütéssel, olyan igazi autózós americana zene, amit nem várnál egy német gitárostól. De épp ez a szép Siggiben, hogy igazi kaméleonként tud alkalmazkodni mindenféle zenei környezethez. Itt is csak kapkodom a fejem, hogy micsoda ZZ Top-feeling az egyik dalban (Rockin’ Through The Night, B-Boogie), Journey-hatások a másikban (Give It To Me, Get Together), de a Michael Schenker fémjelezte ’70-es évekbeli UFO hatásai is megjelennek időnként (Burning Out, Love Is A Wave). Néha pedig a blues hatású rock helyébe egy-egy lassú blues lép (Lockdown Love, Simple Life), melyben kedvére kiengedheti Gary Moore jellegzetességeit magán viselő bluesszólóit.
A lemez 14. számában (You Know Only Better) előkerül a szájharmonika is, azt el bírtam volna viselni sűrűbben is, megy ehhez a blues-rock és a hard rock határán mozgó, időnként boogie rockba átcsapó muzsikához. Az egész lemezre jellemző a fantasztikus húzású élő hangzás – melyet úgy értek el, hogy az alapokat együtt, élőben vették fel a stúdióban –, az embert bólogató Jánossá változtató („magyarul” headbangelésre ösztökélő) nyers riffek és a jól eltalált dallamok párosítása a szó igazi értelmében hallgatnivaló. Ha a lemezcím a gitárosról szól, igazat kell adjak neki: a tűz valóban ott van ebben a 63 éves zenészben legbelül.
Szinte napra pontosan egy éve írtam a Los Angeles-i Zero Theoremről, akiket akkor a szegény ember Disturbedjének neveztem. Nos, megkövetem magam, mert a srácok új dobása – az egyébként nem túl eredeti című ’The Killing II’ – ennél azért többet vonultat fel a zenekar erényeiből.
A csapat ezúttal sem az albumformátum mellett tette le a voksát, ugyanis öt dalt szállítottak le mindössze tizenhat percben, vagyis dalonként egy alkalommal sem csúszunk át a négyperces határon, ami a mai zenehallgatási viszonyok között fontos szempont. Persze mindez mit sem érne, ha ezt nem tudnák megtölteni tartalommal, de erről szó sincs, Kane Churko producer és dalszerző segítségével ismét egy erős és velős anyagot pakolt össze a gárda, ami továbbra is nagyon hajaz a Disturbed világára, azonban több sci-fi és indusztriális hatás furakodta be magát a nótákba. Ha egy dallal kellene bemutatnom a bandát, akkor mindenképpen az EP-t nyitó Translucentet választanám, aminek refrénje sunyi módon kúszik a hallójárataidba.
A másodikként érkező Joke-ban előkerül a hörgés / kiabálás is, ami az előző EP-re nem volt jellemző, emellett komorabb és súlyosabb vonalon mozog a korábban megszokott daloknál. A The Future nemcsak címében, hanem zeneileg is futurisztikus, leginkább itt törnek elő azok a bizonyos sci-fi elemek, amelyeket pár sorral feljebb említettem. A Swarm tipikusan egy olyan dal, amit akár Báthory Zoliék is írhattak volna, a Waiting pedig itt-ott olyan klasszikus bandák dallamvilágát vetíti elénk, mint a 10cc. A srácok karrierjében az lenne a következő lépés, hogy nagy példaképükkel, a Disturbeddel, vagy a stílusban hozzájuk passzoló Five Finger Punchcsal turnézzanak, de erre egyelőre még várniuk kell, ahogy nekünk is arra, hogy találkozhassunk velük élőben.
Idén ünnepli a Riverside a megalakulásának húszéves évfordulóját és már öt hosszú éve annak, hogy Piotr Grudziński sincs közöttünk, de pár hónapon belül már másodszor van minek örülnünk, hiszen a csapat régi korszakából, a vele készült felvételek közül már a második kiadvány jelenik meg. Tavaly decemberben érkezett a ’Lost’n’Found – Live in Tilburg’, amely az alapító gitáros utolsó turnéjának képi dokumentációját tartalmazza, és mostanáig kellett várjunk, hogy az ’Out Of Myself’ is ismét a boltokba kerüljön. Hogy miért volt erre az újrakiadásra szükség? Mert a debütáló anyaguk először csak szerzői kiadásban jelent meg, majd később az amerikai The Laser’s Edge és a lengyel The Mystic Production kiadók gondozásában volt korlátozottan elérhető. Az Inside Out Musicon keresztül végre megkapta azt a világszintű terjesztést, amelyet talán már az első pillanattól kezdve megérdemelt volna. A külső megújulás felelőse ismét Travis Smith (Opeth, Psychotic Waltz, Devin Townsend) volt, Dan Swanö (Unisound) pedig újramaszterelte az anyagot.
A zene sokak számára emlékezetes maradt, hiszen már akkor elnyerte a legjobb debütáló lemez címet több külföldi zenei médiumnál. A Pink Floyd, a Rush, a King Crimson, az Opeth, vagy akár még a Pain Of Salvation hatásait is felfedezhetjük a dalokban, de ezek mellett mégis egyedinek és időtállónak hat ez a lemez. A kiadvány egyik kiemelkedő darabja a 12 perces nyitótétel, a The Same River, már ebben is tökéletesen felismerhetőek az egyéni jegyek. Mariusz Duda hangja a középpontban, amelyet a gitár és a billentyű tökéletesen támogat. Az említett két hangszert kezelő Piotr Grudziński és a mindössze ezen a lemezen szereplő Jacek Melnicki egyénisége is hozzájárult ahhoz, hogy a négyes rögtön ilyen nagy hatású legyen.
A szerzemények a stílushoz mérten változatosak, megtalálja bennük az ember az ütemváltásokra kihegyezett instrumentális őrületet is, a kétrészes Reality Dream igazi csemege a lengyelektől. A melankolikus érzékenységet is tökéletes uralja a kvartett, gondoljunk csak az I Believe vagy épp az In Two Minds című dalaikra. Bár a debütálás óta már további hat stúdiólemezt tett le az asztalra a Riverside, már itt, az első pillanattól kezdve érződött, hogy ezek a srácok kiváló zenészek. Zenéjük sokrétű, érzékeny és intelligens.
A legjobb dolog ebben az újrakiadásban, hogy Piotr Grudziński egyedi játékának hatását ismét átélheti az ember. Így a 2015-ös tilburgi felvétellel együtt a gitárosról duplán is megemlékezhetünk. Már miatta megérte új köntösbe csomagolni ezt a debütlemezt, de azt azért sajnálom, hogy az eredeti tartalom mellé semmilyen plusz nem érkezett. Azt is nagyon sajnálom, hogy a dob hangzásán nem érezhető a javítás. Cserébe enyhe vigasz a szép digipack csomagolás és a borító grafikáját tartalmazó matrica.
Szerkesztette: CsiGabiGa
Legutóbbi hozzászólások