Nyáron panaszkodtunk a melegre, most kifejezetten jólesik ez az elhúzódó indián nyár. Annyira, hogy szokásos ötös csomagunk hatra duzzadt ebben a hónapban. Laza kis ősz eleji pecázásunkba úgy úszott be a Gungfly, mint törpeharcsa a varsába. Visszadobni nem fogjuk, ha már kifogtuk. Pedig kilóg a sorból rendesen, hiszen az egyetlen új anyagot szállítja ebben a hónapban. A Mastodon ritkaságok között turkált, Ace Frehley feldolgozásalbumot csinált, a Zakk Sabbath szintén, csak az egy kicsit speciálisabb. A Stray Cats a régi számait játszotta koncertfelvételen, Neil Young meg egy szál gitárral otthon. És mi hátradőlve, élvezettel figyeltük az e havi fogást.

A Big Big Trainnel eltöltött termékeny időszak után most újból Gungfly nevű projektjére koncentrál az egykori Beardfish-főnök Rikard Sjöblom, aki szeptember 4-én jelentette meg legújabb lemezét. Az ‘Alone Together’ című alkotás a 2018-ban szállított ‘Friendship’ című Gungfly-lemezt követi a sorban.

Az új anyagon nyolc tételt találunk – ami igazából hat dal kiegészítve két ráadás bónuszfelvétellel – ezeket nagyjából egy év alatt hozta össze a multihangszeres zenész. Sjöblom saját elmondása szerint remekül elvolt a gitárok és a szinti kezelésével, de a dalok végül Petter Diamant dobos és Rasmus Diamant basszusgitáros segítségével egyfajta power trió felállásban nyerték el végleges formájukat. Sjöblom a sallangmentes hangzásra adta le voksát és félretéve a többszörösen rétegzett hangzást, inkább valódi szerepet szánt a hangszereknek, ez leginkább a Happy Somewhere in Between és a Traveler dalokban érhető tetten. Az ‘Alone Together’ egy egészen találó lemezcím, mely reflektál a mai vírus sújtotta világunkban végbemenő folyamatokra, de valójában egészen más adta az ötletet. Sjöblom megcsömörlött a közösségi médiában uralkodó képmutatástól, ahol mindenki boldogabb és teljesebb életet él a másiknál, elég, ha minden nap posztol erről egy képet. Az album mindenekfelett az emberi kapcsolatok témáját boncolgatja, történjen ez az említett közösségi média, vagy épp a szülő-gyermek kapcsolat szemszögéből. A lemez az említett Travelerrel indít, ami remek választás, hiszen 13 perces játékideje alatt bőven van lehetősége elidőzni hol a tempósabb, hol a kifejezetten merengős, vagy épp játékos témáknál, amit csak alkalmanként színez dühös ének. Szóval, akinek ez a dal elnyeri a tetszését, az nem fog hibázni, ha kész bevetni magát a dalok közé. Ez a könnyed és szellős stílusú dalszerkesztés egyébként a dalok többségére jellemző a lemezen, melyek közt a legizgalmasabb szerintem a masszív On The Soulders Of Giants című tétel, melyben egy olyan zongorára és énekre épülő téma lapul, aminek hallatán sokan fognak elégedetten csettinteni.

Rikard Sjöblom és csapata egy kifejezetten kellemes és szórakoztató, minden ízében klasszikus prog-rock lemezt hozott össze, aminek talán az a legnagyobb „negatívuma”, hogy túlságosan földhözragadt, és így nehezen tűnik ki a ma elérhető zenei kavalkádból.

Az atlantai ősállatok húszéves pályafutásuk során eddig összehoztak hét stúdiólemezt, két koncertalbumot, két válogatást és elképesztő mennyiségű közép- és kislemezt, és most olyasmivel jelentkeztek, ami részleteiben meglepetést okozhat a core rajongóknak. Értem, hogy egy ekkora piaci értékű sztárbandának nem lehet a járvány közepébe beledobni az aktuális stúdiólemezét (ha van egyáltalán ilyenjük tényleg), de eltűnni se lehet, vagy elsumákolni a médiajelenlétet holmi konyhapultos Zoom-partyval, tehát itt a megoldás, ki kell borítani a fiókot.

Egy jóféle fiókban pedig mindig talál az ember ezt-azt, Mastodonék pedig kifejezetten jóféle fiókot borítottak ki, akadt benne elfelejtett élő felvétel, szégyellősen kihagyott instrumentális opus, teljesen mellőzött B-oldal, filmzene, odab.szós feldolgozás, meg egyetlen új dal is a Neurosis-énekes Scott Kellyvel. Szinte minden nótát más helyszínen rögzítettek, időben is átfogja az egész eddigi pályájukat a válogatás, amelyet szerényen [kábé] hétköznapi ritkaságoknak kereszteltek el (’Medium Rarities’).

A 70 percnyi anyagnak mind a 16 dala megállja a helyét, igazából mindegyiknek van valami apropója azon kívül is, hogy szinte egytől egyig kilógnak a szokásos repertoárból. Például a kanadai indie-pop énekes Leslie Feist progresszív felfogású átirata (A Commotion), vagy az alt-punk The Flaming Lips kicsit copy-paste verziója (A Spoonful Weighs A Ton). Aztán a(z odaát) rendkívül népszerű ’Adult Swim’ tévéműsor betétdala (Atlanta), melyben közreműködik a Butthole Surfers-énekes Gibby Haynes, aztán még egy beszédes című betétdal a nálunk sose hallott ’Aqua Teen Hunger Force Colon Movie Film For Theaters’ horror-baromságból (Cut You Up With A Linoleum Knife), meg a nálunk igencsak ismert ’Trónok harcá’-ból a White Walker. Mindegyikre ráver azonban néhány kört a Cliff Burtonnek emléket állító Orion, amelynek a Metallica-eredetijéhez viszont semmit nem sikerült hozzátenni, persze nem is lenne könnyű feladat.

Az eklektikus megközelítés ellenére sem érzem muszájszagúnak a lemezt, hiteles lenyomata a Mastodon életművének, viszont lassan négy év után már ideje lenne valami újjal előjönni. Ez jó, de kevés. Akkor is, ha a banda menedzsmentje úgy gondolta, hogy kamu főzőműsorral népszerűsíti a ’Medium Rarities’-t, az első (és szerintem egyben utolsó) három rész már elérhető, voilá!

’Regular Ordinary Swedish Meal Time’-rajongóknak kötelező, de ebben azért van zene is!

Zakk Wylde éveket húzott le Ozzy mellett, ha valaki, ő ismeri a Black Sabbath első nyolc lemezét. Emellett sokszor el is mondta, mekkora rajongója a bandának, különösen az első nyolc albumnak.

Korábban is feltűnt, például a Black Label Society egyes felvételein, hogy Zakk énekhangja mennyire hasonlít Ozzyéra. Nos, ezúttal nem kellett visszafognia magát e téren, ugyanis az első Black Sabbath-album megjelenésének ötvenedik évfordulója tiszteletére bandájával rögzítette az első lemezt majdnem teljes egészében. A Zakk Sabbath évek óta ápolja az anyazenekar első korszakának örökségét, több kalózfelvétel kering koncertjeikről, de ezt megelőzően hivatalosan csak egy élő EP-t adtak ki egy detroiti fellépésről.

A ’Paranoid’ is idén volt ötvenesztendős a Black Sabbath diszkográfiájában, Zakk mégis úgy döntött, inkább a bemutatkozó albumot veszi újra a stúdióban. Ahogy előzőleg jeleztem, nem egy az egyben rögzítette szalagra, hiszen az Evil Woman feldolgozása nem, helyette az annak idején kislemezen megjelent Wicked World hallható a sorban. És bár ragaszkodott a dalok eredeti szerkezetéhez, a szólóknál esze ágában sem volt Tony Iommi futamait kopírozni, helyettük igazán rá jellemző virgákat hallunk, és ezek mégsem hatnak idegenül ebben az ősrock-környezetben, főleg úgy, hogy már jó pár Sabbath-klasszikus megszólalt kezei alatt Ozzy koncertalbumain. Az énekstílus mellett a hangzás is közelít az ős-Sabbath megszólalásához, persze azt adjuk hozzá, hogy a technika az elmúlt ötven évben mit fejlődött, no és azt is, hogy az első három Sabbath-album megszólalása finoman szólva nem volt tökéletes.

Jobb formája nem is lehetne egy kerek évforduló megünneplésének, hozzátéve, hogy a lemez címe megegyezik a Black Sabbath akkori kiadójának nevével. Zakk Wylde pontosan tudja, hogy kell bánni ezekkel az ősi, klasszikus dalokkal, az eredmény pedig magáért beszél. Nagy erénye még ennek az anyagnak, hogy nem érhető el digitális formában, csak fizikai hanghordozón, LP, és CD formában tudjuk meghallgatni. Így sokkal autentikusabb, mert azokban az időkben a vinyl uralta a világot, nem volt streaming, meg letölthető zene. Ennél jobb tribute-album nem hiszem, hogy készül valaha.

Ace Frehley nagyon jó feldolgozásokban. Ezt tudjuk az 1978-as szólólemeze óta, melynek sok jó nótája ellenére mégis a Hello New York Groove-jának újragondolása lett a legemlékezetesebb pillanata. Nos, az ’Origins’ dalai mind feldolgozások, ezek közül már nehezebb egynek kitűnni. Négy évvel az első rész után érkezett a folytatás, melyen két vendég is visszaköszön a korábbi albumról: Lita Ford zseniálisan énekli a Stonestól a Jumpin’ Jack Flasht, John 5 pedig a Cream-nótában ikergitározik Ace-szel, valamint a Beatles-dalban teker ész nélkül.

Új arc az új anyagon a Cheap Trick frontembere, Robin Zander, akit állítólag azért szerződtetett Frehley, mert túl magasnak találta Steve Marriott hangfekvését a 30 Days In The Hole-ban. Ehhez képest csont nélkül bevállalta Robert Plant helyett a Good Times, Bad Timest, meg Ian Gillan énekszólamát a Space Truckin’-ban.

Utóbbi botlását csak a „Space Ace Truckin” szójáték miatt bocsátottam meg neki, de fenntartom, hogy Ritchie Blackmore-t, meg Jimi Hendrixet nem kéne neki erőltetni. Az egy másik súlycsoport. És bár a Manic Depressionhöz felkérte egyik utódját, a szintén ex-KISS-gitáros Bruce Kulickot, ketten együtt se tudják lenyomni Hendrixet. Inkább az ilyen laza nóták állnak jól neki, mint a ’60-as években rendkívül népszerű szerzőpáros, Cynthia Weil és Barry Mann szerzeményei, melyek közül kettő is van a lemezen (Kicks és We Gotta Get Out Of This Place), vagy a The Kinkstől a Lola, melyben lubickol, ráadásul nem is egyedül, barátnője, Lara Cove vokálozik neki.

A bluestémák nem állnak távol tőle, gitárjátékán mindig is hallatszott, hogy blueson nevelkedett, így a Cream Politicianje és a Mountain Never In My Life-ja sem rossz választás a lemezre. A legváratlanabb viszont a befejező bónuszdal. Az első részben két saját dalát is újraértelmezte, a Parasite-ot és a Cold Gin-t is a KISS korai klasszikusai között tartják számon, a She viszont egy Gene Simmons-szerzemény, amely ténylegesen az egyik legkorábbi KISS-nóta, már 1973-ban játszották, noha csak két évvel később került a ’Dressed To Kill’ lemezre. Ezzel a dallal Ace Frehley megérkezett oda, ahonnan elindult közel 50 évvel ezelőtt.

Ha nem is folyamatosan, de elmúlt négy évtizede, hogy Brian Setzer, Lee Rocker és Slim Jim Phantom nyomják a maguk hard rockabillyjét, rock and rollját. Tavaly tízéves kihagyás után jelentkeztek ’40’ című új stúdióalbumukkal, a minap pedig megjelent egy dupla koncertalbum, melyet az album promóciós turnéja során rögzítettek.

Már máskor is mondtam, a Stray Cats bulizene, ehhez nincs mit hozzáfűzni. Három villámkezű zenész felmegy a színpadra és a koncert kezdetén azonnal tetőfokra hág a hangulat, már csak a három zenész fazonja miatt is, akik még a mai napig dobozgitárral, nagybőgővel, minimál dobcuccal zúzzák végig a koncerteket, ehhez kacsafarkú frizura párosul, esetenként Buddy Hollyra hajazó vastagkeretes szemüveg. Mindehhez jönnek a tornagyakorlatok, amiket Slim Jim Phantom mutat be dobszerkóján a dobolás mellett, vagy Lee Rocker a nagybőgőjén húrtépés közben, ami így hatvan környékén már lehet, hogy nem olyan simán megy.

És valahogy ezt érzem ezen koncertlemez hallgatása közben is. Nem ritka, hogy az előadók a nyugdíjkorhatár környékén elveszítik szokásos lendületüket, élek a gyanúperrel, hogy itt is erről van szó. Bár a hangulat megvan, hibátlanul játszanak, mégsem olyan intenzitással, mint harminc-akárhány évvel ezelőtt, takarékra vették a lángot.

Ami viszont jó dolog, nem készült képi anyag a koncertről. Nem vagyok ellene a DVD-formátumnak, de szívesebben hallgatom a zenét otthonomban, így jobban a lényegre tudok fókuszálni. Frank Zappa mondta egykoron a videóklip-őrület kellős közepén, hogy egy lemezt számtalanszor meghallgathatunk, viszont a mozgó képeket pár lejátszás után megunjuk. Tökéletes meglátás.

Mindent összevetve jó kis koncertalbum ez, mert áttekinti a trió nem olyan nagy életművét, tökéletes képet adva tevékenységükről, még ha így, egy kicsit belassulva is.

Egy karanténprodukció jön szembe velünk. Neil Young is beszorult otthonába a tavaszi bezártság miatt, így online koncertekkel szórakoztatta rajongóit, ezek hanganyagai a Fireside Sessions sorozat keretében honlapján keresztül érhetőek el.

A ’The Times’ egy középlemez, mindössze huszonhat perc, és hét nem most született dalt hallunk egy szál gitárral, illetve harmonikával. Nincs ebben semmi szokatlan, hiszen Neil Young koncertjein is gyakran játszik ilyen módon. Az anyagot nem véletlenül úgy szerkesztették, hogy a legélesebben reagáljon korunk Amerikájára, ám Neil Youngtól ez el is várható. A tasak, a cím is olyan, mint egy újság.

A hét közt egyetlen olyan van, amely nem saját szerzemény. Bob Dylan 1964-es örökérvényű dala, a The Times They Are A-Changin’ lemezre játszása kifejezi részéről a változás óhaját Amerikában. Az Ohio 1970-ben volt nagy slágere a Crosby, Stills Nash & Youngnak. Young ezt azután írta, amikor az ohiói Kentben a nemzeti gárda rálőtt a fegyvertelen tiltakozó diákokra és négyen ott maradtak a sortűz után.  „Four dead in Ohio!” – hangzik a refrénben. Itt van egy viszonylag újabb dal, a Looking For A Leader a 2006-os ’Living With War’ lemezről, a mai amerikai forrongó helyzetre, a „Black Lives Matter” mozgalomra aktualizálva. Hallunk egy dalt az egyik leghíresebb szólóalbumáról, az 1972-es ’Harvest’-ről, ez az Alabama: ha megnézzük a dal szövegét, az előző szerzemény nyomvonalán mozog csakúgy, mint a Southern Man az 1970-es ’After The Gold Rush’-ról. Az 1980-as Little Wing a reményről mesél (’Hawks & Doves’), az 1977-es Campaigner pedig egy vérbeli protest dal, a ’Decade’ válogatás albumon jelent meg.

A zene hagyományos stílusának némileg ellentmond, hogy a huszonegyedik század technikai terrorjának egyik mindennapos eszközével, az iPaddel rögzítették ezt a lemezt. Pedig Neil Young is az a figura, aki a mai napig ragaszkodik az analóg technikához, ha lemezt készít. Változnak az idők.

Szerkesztette: CsiGabiGa