#44: Stray Cats, Chick Corea, Squares feat. Joe Satriani, Bruce Springsteen, Teramaze

Megint nagy a hőség, itt a szieszta ideje. E hónapban a „nagy öregeknek” hódolunk szösszeneteinkkel: újra összeálltak és nem hagynak pihenni a rockabilly császárai, Brian Setzer és a Stray Cats, de Chick Corea is spanyolos hangulatban van és felkorbácsolja a kedélyeket flamenco stílust is magába ölelő muzsikájával. Mi meg csak hátradőlünk a kanapén a hűs szobában, és hallgatjuk a vérpezsdítő zenéket. De nem, a mai nap nem arról szól, hogy táncra perdüljünk. Joe Satriani nosztalgiázik a korai punk rock felvételeit újrahallgatva... Olyan jó ez a rock and roll alapú muzsika a sötét helyiségben. Aztán jön a „Főnök” és elandalít a hangjával. Már szinte utolér Szunya-Bunya meg a negyven rabló, vagy mitt'én, ki játszik abban a western filmben, amikor a nem olyan nagy és nem olyan öreg ausztrál, Dean Wells belecsap Ernie Ball húrjaiba, és a Teramaze progresszív metaljától újra hangos a lakás. Azért aki Ausztráliából meg tudta hódítani a világot, az előbb-utóbb bejut a „nagy öreg” státuszba is. Jó sziesztázást, jó zenehallgatást!

A 2019-es év egyik nagy szenzációja a Brian Setzer - Slim Jim Phantom - Lee Rocker alkotta trió új stúdióalbuma, amit huszonhat év után adtak ki. A cím természetesen a zenekar fennállásnak négy évtizedes fennállására utal, ám ez alatt a negyven év alatt bőven akadtak évek, amikor külön zenéltek.

Bár rockabillynek titulálják a Stray Cats zenéjét, nemcsak az. Játszanak ők bluest és vérbeli rock and rollt is. Akkor találkoztam először a zenéjükkel a nyolcvanas évek elején a Magyar Televízió jóvoltából, amikor az NSZK-ból (de furcsa leírni) átvették egy hatvanperces koncertjüket a Rockpalast sorozatból. Azonnal feltűnt, hogy ez a rockabillynek titulált zene bizony elég keményen vagyon tálalva, köszönhető a bivalyerős Phantom-Rocker ritmusszekciónak.

Nos, az új lemez is hasonló ízeket kínál. Hallgatva ezt a tizenkét dalt olyan nagyon sokat nem változott a zenéjük, ugyanakkor az is igaz, ebben a stílusban elég kevés lehetőség van a zenei csavarokra.

Két dalt azért kiemelnék. A második nóta a Rock It Off egy blues, tradicionális elemekkel, ám az egészet felgyorsították. Az instrumentális Desperado pedig egyértelműen a Shadows előtt tiszteleg. Nemcsak a visszhangos gitárhangzás miatt, hanem maga a téma is egy az egyben Hank Marvinék legendás Apache szerzeményét idézi.

Bár Brian Setzer szólóban mindenféle fúvósokkal és más egyéb hangszerrel feltöltötte zenéjét, ez a stílus úgy az igazi, ha hárman nyomják. Harminchat perc bulis zene, nincs mit hozzátenni, igaz, ez a stílus nem arról szól, hogy túlbonyolítsuk.

Nem előzmény nélküli a hetvennyolc éves mester lemeze. 1976-ban már készült egy albuma ’Spanish Heart’ címmel, hasonló szellemű az 1982-es ’Touchstone’ LP is. Az új albumon – friss kompozíciók mellett – mindkettőről hallunk szerzeményeket újragondolva.

Az ilyen spanyol motívumokkal megtűzdelt zene sosem volt idegen tőle: nem csak negyven-akárhány éve, 2013-ban a ’The Vigil’ albumán is valamennyire hasonló szemléletben halljuk a muzsikát. Hogy a spanyol zenei vonalat tovább erősítsük, ezen az albumon főleg a flamenco jelenléte erős, azon belül Paco de Lucia hatása. Nem véletlen, hiszen dolgoztak ők együtt a néhai flamenco mester 1990-es ’Zyryab’ albumán is, és a lemez címadóját itt is eljátssza.  Sőt, ráadásként itt van Paco két zenésze is: Jorge Pardo szaxofonon és fuvolán, Niño Josele flamenco gitáron segíti a Coreát.

Akad néhány vokális szerzemény is (élete párja, Gayle Moran is bizonyítja énektudását), például a kezdő, a címadó dal is a flamenco muzsikát képviseli, az ilyen típusú zene szinte azonnal felismerhető a rendkívül nehéz énektechnika miatt. Az instrumentális részek jobban a jazzhez húznak, mégis kihallatszik a fő zenei sodor.

Chick Corea kiválóan ötvözi a modern jazz vagy jazz rock elemeit a spanyol ritmusokkal, és ez a különleges ötvözet nagyon szórakoztató. Egymás után jönnek a billentyű-, az akusztikus gitár- vagy a szaxofonszólók, hogy a jazznek is maradjon hely.

Ő nem jazz- vagy jazz rock zenész: bekategorizálhatatlan, mint a hozzá hasonló kortársai. Nagyon spanyolos kedvében van a felvételeken – ám ez csak az egyik zenei arca –, és minden bizonnyal emléket állít Paco de Lucia munkásságának. Vegyíti a múltat a jelennel ezen a kiváló albumon.

Nem tudom, honnan jött az ötlet, talán a legutóbbi 'What Happens Next' power trió felállása juttatta Joe Satriani eszébe, hogy volt már neki egy hasonló csapata, még a '80-as évek elején, kvázi a „karrierje” előtt. Előre leszögezem: a Squares nem akkora durranás, mint ahogy Joe „megelőztük a korunkat” nyilatkozatai alapján gondoltam. Ez egy 1981-es punk rock próbálkozás, a jó öreg rock and roll erős hatásaival, és az akkor megjelenő new wave elemeinek belekombinálásával. Az is érezhető, hogy igyekeztek akkori kedvenceiket is ötvözni a muzsikájukba, Van Halen stílusú riffek, Rush hatású akkordok, TOTO-t, Police-t idéző dallamok, zenei megoldások, de Andy Milton basszusgitáros-énekes hangjával erősen igyekszik imitálni Shakin' Stevenst, aki a nyolcvanas években élte fénykorát (This Ole House, Give Me Your Heart Tonight és társai), ez aztán mégis elviszi az egészet ebbe az új hullámos rock and roll őrületbe.

Még egy 1961-es Paris Sisters dalt is feldolgoznak a végén (I Love How You Love Me), a lírai balladát persze szintén punkosan felpörgetve vezetik elő. Az alapvető bajom a lemezzel az, hogy két és fél-, három és fél perces dalokkal van tele, a verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén „kötelező” sémából ritkán lépnek ki, így nem igazán jut idő kibontakozni zeneileg. Pedig a csapat legnagyobb erénye, hogy a korabeli punk rock bandákkal ellentétben minőségi zenészek alkotják. A Beatrice „nagy felállása” jutott eszembe róluk, amikor a Lugosi - Miklóska - Donászy - Gidófalvy négyesfogat kísérte Ferót. Abban az időben a P.Mobil utáni legerősebb felállás volt szerintem Magyarországon.

De vissza Satrianihoz és a Squareshez: Joe egy-egy négysoros szólóban is meg tudja villantani tehetségét, de igazán a közel ötperces Never Let It Get You Down tetszik, ahol a végén van idő egy másfél perces gitárszólóban megvillantani a jövő instrumentális tehetségét. És ne feledjük, az anyagot készítő zenészek közül hárman együtt is maradtak: Jeff Campitelli dobos és John Cuniberti hangmérnök-producer segítségével készült el 5 évvel később Joe bemutatkozó albuma, a 'Not Of This Earth', egy évre rá pedig az őt szupersztár státuszba repítő 'Surfing With The Alien'. És kapcsolatuk azóta is – kisebb megszakításokkal – töretlen, nem véletlen, hogy Cuniberti maga vállalta egykori felvételének polírozását.

Satriani rajongóknak – ahogy nekem is – kötelező darab, de mindenkinek ajánlom, aki szerette/szereti a nyolcvanas évek elejének muzsikáit. Igazi kuriózum!

Számomra Bruce Springsteen egy teljesen amerikai előadó. Ezen azt értem, hogy egy belterjes énekes, dalai leginkább az amerikai embereknek szólnak, Európában, vagy máshol a világban nem biztos, hogy pontosan megértik üzenetét. Ezért én is óvatos vagyok, amikor véleményt formálok tevékenységéről.

Balladák és western filmzenék – röviden így jellemezhetjük a Főnök új albumát. Ő maga sem titkolta, hogy egyes dalokat filmek, pontosabban western filmek ihlettek.

Már az elején kialakul ez a kettős zeneválasztás, hiszen a Hitch Hikin’ tipikus springteeni ballada, a The Wayfarer pedig jól passzol egy olyan jelenethez, ahol egy magányos cowboy poroszkál a prérin. És ezt a kétirányú zenei elképzelést nem is engedi el a végéig. Az viszont érdekes, hogy a bizonyos western hangulat és az itt-ott felhangzó steel gitár ellenére a countryzene még csírájában sem tűnik fel.

Némi változatosság nem ártott volna a dalírásban, hangszerelésben – az én füleimnek egysíkúan szól ez a lemez. Egyrészt Springsteen minden dalt ugyanabban a modorban énekel, másrészt egy idő után ezek a filmes zenei betétek fúvósokkal, vonósokkal unalmassá válnak, ezeket sem töltötte ki túl sok fantáziával. Nem hallok túl sok ötletet a hangszerelésben sem. Na igen, most elárultam magam, én nem Amerikában születtem – I Wasn’t Born In The USA… elnézést.

Nyilvánvaló, hogy a popularitás döntő szerepet játszott a lemez készítésekor, és a célközönséget is földrajzilag jól behatárolta. Lehet, hogy kellene hozzá egy western film és akkor felerősítené a zene lényegét. Vállalom, ha a hiba az én készülékemben van.

Dean Wells már tizenéves korában életre hívta a Teramaze jogelődjét, az a formáció több lemezt is kiadott. Wells a 2012-es megjelenésű ’Anhedonia’ esetében érezte azt, hogy itt valami új kezdődött el, a modern Teramaze kezdetét innen keltezi a gitáros és producer. Az ezt követő ’Esoteric Symbolism’ már jó kritikát is kapott, így már a jobb lemezszerződés reményében igazoltak le a Mascot Label Grouphoz. Az új kiadónál érkező ’Black Halo’ meg is hozta a csapatnak azt az eredményt, hiszen 2015-ben a brit Prog Magazine az „év legjobb prog-metal albuma” díjjal jegyezte a kiadványt.

Bár nem ismertem a Teramaze eddigi munkásságát, így gyorsan pótoltam, amit lehetett. A kiadó által adott ajánló – miszerint olyan zenével lesz dolgunk, ahol a Voyager, a Caligula’s Horse, a Plini, a Dream Theater és az Animals As Leaders hatásaival találkozhatunk majd – felkeltette az érdeklődésem. Mivel is jön elő egy ilyen díjjal kitüntetett zenekar? Az ’Are We Soldiers’ hangzása már az első pillatattól kezdve meg tudott fogni. A jellegzetes billentyűjáték, tökös gitárhangzás és persze az énekhang is tetszett. Bár nagy meglepetés nem ért, hiszen ezzel a fajta zenével már több esetben találkoztam. A kíváncsiság most is hajtott, hogy a Dream Theater ’Awake’-jén alapuló metalosabb, a Jordan Rudess-féle zongorajátékkal és az érzékibb, lágyabb énekhanggal működő csapat mire is jut. De visszakanyarodva, a nyitó Fight Or Flight magasra tette a lécet. A stílusjegyek nem voltak ismeretlenek számomra, de mégis valami egyedi dolog kerekedett ki az egészből. Megtaláltam benne az erőt, a lendületet és a melankóliát is. Kíváncsian vártam, hogy a folytatás is ilyen ígéretes-e. Sajnos nem. Legnagyobb bánatomra közepes tempójú dalok jöttek sorban, amiknél már nem éreztem azt az egyediséget, amit a nyitótételben. Ezek után a From Saviour To Assassin üdítően hatott és újra fel tudta kelteni az érdeklődésem. A korong második felében előkerültek az újhullámos dolgok, a sok eltolt komplex ritmikájú téma jót tett, ugyanis így érdekesebb lett a zenei szövet. Fura, hogy elsősorban a gitárosok mozgatták ebbe az irányba a műfaji kitérést és a dob – érzésem szerint – nem tudta követni megfelelően ezt a szándékot. Erről az oldalról a Weight Of Humanity és a M.O.N.S.T.E.R.S. című dalokat emelném ki. Összességében nézve az igazi, egyedi Teramaze-ízt nekem első perctől kezdve csak a Fight Or Flight tudta megadni.

Alapvetően nem tudott elhagyni az az érzés, hogy a dalok kicsit túl lettek nyújtva. Ez az érzet még a rövidebb, 5 perc környéki szerzemények esetében is ott motoszkált bennem. A beharangozó után nagyobb durranásra vártam. Az élmény, amit ad, nem rossz, de a katarzistól igencsak messze jártam.

Szerkesztette: CsiGabiGa