Egypercesek 59

Most aztán pofán kapott a kánikula rendesen! Benne vagyunk a sűrűjében. A rekkenő nyári hőségben a zenei fősodortól kicsit távolabb találtunk enyhülésre. A Tokyo Motor Fist a nyolcvanas évek végén nagyot tarolt volna ezzel a zenével. Ja, ők akkor is nagyot taroltak, csak más néven. A Jethro Tull 40 éves lemezét Steven Wilson öltöztette 21. századi gúnyába, John Mitchell pedig a személyes élményeit rendezgette dalcsokorba. Hedvig Mollestad trióját megduplázva nyomja a jazz-rockba hajló progresszív rockot, a Dawes pedig a a Crosby, Stills, Nash & Young nyomdokain haladva játssza a hatvanas évek muzsikáját. Egyik sem „korszerű” zene, de nekünk elég, ha jó!

Köszönjük

Egypercesek - Tokyo Motor Fist - Lions

Divat volt a hetvenes-nyolvanas években Tokióról dalt írni, biztos piacot jelentett a japánoknál! Így születtek olyan híres dalok, mint a Woman From Tokyo (Deep Purple), a Tokyo Nights (Krokus), Midnight In Tokyo (Y & T), vagy a Tokyo Road (Bon Jovi). Az Alcatrazz még halmozta is: Ohayo, Tokyo címmel írtak dalt, sőt a jelen csapatban szereplő Ted Poley-nak is volt egy kiadatlan Tokyo Nites című dala, amit azonban csak azok ismernek, akik beruháztak a ‘Greatestits’ című válogatáslemezébe. Zenekart viszonylag ritkábban neveztek el a városról, most hirtelen csak a Tokyo Blade nevű heavy metal brigád és a Tokio Hotel nevű német pop-rock csapat jut eszembe.

A Trixter gitárosának és a Danger Danger énekesének egymásra találása tulajdonképpen logikus lépés volt, csoda, hogy nem jutott hamarabb eszükbe. A két banda hasonló utat járt be: a nyolcvanas évek végén indulva gyakorlatilag a Music TV fémjelezte nagy korszak közepén csöppentek bele a rockbizniszbe, de jött a grunge, és tönkretette a dallamos rockzenekarok ünnepét. Két-két kultikus lemez után mindketten beleálltak a földbe. Innen aztán másképp folytatódott a történetük, mert míg a Trixter valóban feloszlott, és csak 2007-ben kezdték újra, addig a Danger Danger egy másik énekessel – és más stílusban – folyamatosan jelen volt, de Ted Poley és az eredeti stílus itt is nagyjából csak akkor tért vissza, amikor a Trixter. Persze az egykori dicső gúnyájukat már nem tudták ugyanolyanra fényesíteni. Jött hát ez a Tokyo Motor Fist ötlet, melybe bevettek egy rutinos ritmusszekciót, akik szintén a nyolcvanas évek dallamos rockján nevelkedtek és arról híresek, hogyha nem is egyszerre, de mindketten zenéltek a Rainbow-ban.

Billentyűs vendégzenész sem lehet náluk akárki, Dennis DeYoung (Styx), Ged Rylands (Ten), Charlie Calv (Angel) és Eric Ragno (China Blue, Takara, Shark Island, Graham Bonnet Band) nyomkodja a színük alapján szegregált billentyűket. Ezek után mit is mondhatnék a zenéről? Bár az első lemez úgy ment el mellettem, mint a tokiói szuperexpressz, ez a másik már az első hangjával eltalált. A lemezt kezdő Youngblood volt a legelső felvezető dal is egyben, ezzel a laza, de hatásos nótával engem meg is vettek! Innentől bármit játszhattak volna, de nem egyszámos lemez lett, mint sok nyolcvanas évekbeli társuk. Steve Brown gitárosra, a Trixter és a TMF fő dalszerzőjére egyébként sem volt jellemző ez sosem.

Ha a Trixter és a Danger Danger zenéjét elképzeled összeolvasztva a Def Lepparddal, akkor nagyjából képet kaphatsz, mire számíthatsz. Még a Sedona fúvósai sem tudnak belerondítani ebbe a képbe, legfeljebb kitágítják a horizontot a ’80-as évek végi AOR-os Chicago felé. A lemez balladája a címadó dal, a Lions, melyet Dennis DeYoung gyönyörű billentyűjátéka tesz még felemelőbbé. A záró Winner Takes Allban pedig akkora kórusok vannak, hogy csak győzzék kiénekelni élőben! Az FM legjobb pillanatai jutnak eszembe róla, csak Brown sokkal erősebb gitárban. Ted Poley mélyebb tónusokban énekel, mint fénykorában, de tisztán és fílingesen. És legalább nem mond mindent kétszer, mint a Danger Dangerben! Ha a skandinávok tízpontos dallamos rock orgiája volt idén a H.E.A.T új lemeze, akkor az amerikaiak csattanós válasza erre a TMF.

Egypercesek - Jethro Tull - Stormwatch

Steven Wilson újra kevert egyet, és mint annyi más régi vágású rockalbum hanganyagát, ezt is megforgatta saját ízlése szerint.

1978-79-ben egy konceptalbum született a Jethro Tull műhelyében, melynek máig aktuális központi témája a környezet pusztítása, bolygónk kizsákmányolása. A zenei anyag végig egységes, nincsen rajta egy megasláger, nincs olyan dal rajta, mely bekerült volna a zenekar legismertebb szerzeményei közé. Ian Anderson bátran nyúl az akusztikus témákhoz, lírai vonulatokhoz. Jó kis rockos futamok is sorakoznak, jól megjegyezhető énekdallamokkal.

A ’Stormwatch’ vízválasztó album a Tull pályafutásában. A ’Songs From The Wood’ és a ’Heavy Horses’ után ez volt az utolsó album az úgynevezett folk-rock korszakban. Ez érdekes besorolás, mert a Tull zenéje mindig is magán viselte a kelta népzene elemeit, ebben a korszakban talán erősebben jelentkezett ez a hatás. Azonban a következő lemezeknél merőben más, az elektronikus zene jegyeit erősen magán viselő lemezek következtek. Viszont az igaz, hogy e korszak lemezei – a ’Stormwatch’ is – sokkal könnyebben emészthető zenét kínált, mint a hetvenes évek első felének kultalbumai (’Thick As A Brick’, ’A Passion Play’, ’Minstrel In The Gallery’). Ám ez nem azt jelenti, hogy ezen időszak lemezei rosszabbak lennének, mint a korábbi alkotói periódus.

Az album munkálatai korántsem zajlottak simán, hiszen John Glascock basszusgitáros csak részben vett részt a lemez munkálataiban, hanyatló egészsége, kicsapongó élete és Ian Anderson döntése következtében még a felvételek befejezése előtt kikerült a zenekarból, nem sokkal utána meg is halt. Barriemore Barlow dobost olyan mértékben sokkolta egykori társa és barátja halála, hogy a promóciós turné után ő is elhagyta a Jethro Tullt.

Az eredeti tíz dalon felül még nyolc olyan felvételt hallunk, melyek az eredeti albumhoz köthetők, ám ezek jól ismertek más lemez-összeállításokról. Egy harminckét oldalas kis füzet bő lére eresztve tárgyalja a dalok születésének körülményeit, a turné szép és árnyékos oldalát, mindez korabeli fotókkal színesítve.

Egypercesek - Lonely Robot - Feelings Are Good

Nehéz lenne meghatározni John Mitchell katalógusának a rendezési elvét, mert a tengernyi projektje jó nagy felületeken fedi át egymást, mindegyikben nagy szerepe jut a dalszerzői vénájának, a fátyolos énekhangjának és a szárnyaló gitárfutamainak, esetenként még produceri-hangmérnöki feladatokat is bevállal, meg bedobja a közösbe a saját Outhouse stúdióját. De hogy melyik ötlete mi alapján köt ki az Arena, a Frost*, a Kino, az It Bites, az A, a The Urbane vagy a Lonely Robot diszkográfiában, azt nehéz megmondani. Ezek mind az ő rokonságához tartoznak, és ugyan nem mindegyik egyenesági rokon, de mindegyikben ott van a művészetének masszív lenyomata.

A Lonely Robot a 2014-es indulás óta összerakott egy science fiction-emberi faj-evolúció témakörben mozgó trilógiát (’Please Come Home’-’The Big Dream’-’Under Stars’), majd 2020-ban leszállt a Földre, és elvont dolgok helyett a ’Feelings Are Good’ olyan személyes élményeket dolgoz fel, amelyek meghatározóak voltak Mitchell életében. Olyannyira, hogy eredetileg szólólemezként akarta kiadni az anyagot, de az Inside Outnál lebeszélték erről, mondván, hogy itt az alkalom, hogy átvezesse a projektjét az űrből a való világba.

Meg is tette, határozottan olyan „kiírom magamból”-légkörű lett az album, sok benne a merengés, a ború, a zaklatott hangulatú részlet, a szövegekben pedig a határozott véleménynyilvánítás. Ezúttal a zenekarból csak Craig Blundell dobos tartott vele a stúdióban, minden más szerepet magára vállalt, ha filmről lenne szó, akkor úgy kellene felkonferálni, hogy „írta, rendezte, zenéjét szerezte és a főszerepet játssza John Mitchell”. A rengeteg feladat közepette kicsit mintha meg is feledkezett volna a saját jellegzetes gitárjátékáról, néhány hangsúlyos részt leszámítva meglehetősen háttérbe szorult vele. Ugyan kifejezetten hallgatható lemez született tiszta dallamokkal, rafinált prog megoldásokkal, de egy kicsit vaskosabb megszólalásnak én bizony jobban örültem volna akkor is, ha tudom, hogy ennek most ilyennek kellett lennie.

Egypercesek - Hedvig Mollestad - Ekhidna

Hedvig Mollestad, a harmincnyolc éves norvég gitáros hölgy triójáról volt ismert – tavaly adott ki friss albumot a Hedvig Mollestad Trio –, ám idén úgy döntött, megduplázza a muzsikusok számát, és három-három arányban nők és férfiak társaságában vette fel legújabb albumát. Hadd dühöngjön a nemek vetélkedése – mennyivel jobb volna világunk, ha ilyen csaták dominálnának!

Az eredmény egy instrumentális hibrid zene, melyben egyaránt megtalálhatók a klasszikus progresszív rock és a jazz rock elemei. Az előbbi műfaj nemcsak tekerésben van jelen, hanem underground elemek, pontosabban a King Crimson stílusának bizonyos fogásai érhetők tetten. A jazz rock vonal a virtuóz futamok mellett hozza a műfaj születésének, a hatvanas évek végének savas-pszichedelikus ízeit. Egy kicsi pihenőt enged Hedvig a többieknek, amíg eljátssza a ködbe burkolt Slightly Lighter visszhangosított gitárfantáziáját.

Ha a gitárt vesszük alapul, a játék a rockos irányba mutat, minderre nagyszerűen épül rá a fúvós szekció egyértelműen jazzes mivolta. A trombitának – nagyon helyesen – nagy szerepet biztosítanak a gitár dominanciája mellett, viszont a billentyűs park inkább a háttérben marad (nem igazán értem, miért kell akkor ehhez két ember). A ritmusszekció zaklatott tempója pedig hatalmas sebességgel repíti előre az egyébként kiválóan megkomponált szerzeményeket. Említsük meg a dobost, ő Torstein Lofhus, nevét az Elephant9 formációból jól ismerhetik a rajongók.

Íme, egy gyöngyszem az instrumentális zene kedvelőinek. Nem esti kikapcsolódásra való, de annak, aki jól ismeri e muzsika gyökereit, őstörténetét, garantált örömet okoz ez a nem egész negyvenpercnyi album.

Egypercesek - Dawes - Live From Richmond

A 2009-ben alakult Los Angeles-i folk rock brigád a Crosby, Stills, Nash & Young nyomdokain haladva ért el sikereket, mára a lemezkiadóktól függetlenedve, hat stúdió- és két koncertlemezzel a hátuk mögött éppen az új album megjelenésén dolgoznak. Nincs kizárva, hogy ennek része az az underground húzás is, hogy a Bandcampen elérhetővé tettek egy korábban alig ismert koncertanyagot ’Live From Richmond, VA’ címmel. Igazából nemcsak korábban, hanem most is alig ismert az anyag, amit egyébként kizárólag a 2019 őszi Európa-turnén árusítottak bakeliten, ebből a formátumból összesen 1000 db készült. Azt sikerült kinyomozni, hogy a felvétel 2018. november 13-án készült a richmondi The National koncertteremben, az ott elhangzott 23 dalból végül 11 került rá a korongra.

A bandcampes lemezeladás bevételének náluk maradó részét [85 %] egyenlő arányban ajánlották fel két olyan szervezetnek, amelyek mostanában kerültek fókuszba az amerikai zavargások kapcsán. Mindkét név magáért beszél: Reform L. A. County Jails és Black Lives Matter Los Angeles, a kezdeményezés vitán felül áll.

A zene pedig pontosan olyan, amilyennek ők maguk meghatározzák, nyersen megszólaló folk-rock-americana-indie, a ’60-as években szupersztárok lettek volna vele. Manapság ilyesmivel nem lehet elérni a kritikus tömeget, de ettől még nagyon hiteles és nagyon kellemes, amit tolnak, örülök, hogy a véletlen a képembe tolta ezt az albumot, azóta végighallgattam a teljes diszkográfiájukat. A koncertfelvétel pedig a maga polírozatlan hangzásával egészen kivételes élmény ebben a koncertmentes világban.

[Semmilyen vállalható minőségű videófelvétel nem áll rendelkezésre a koncertről, ezért a műsorból kiválasztottunk egy jellemző dalt, és annak a hivatalos klipje látható a cikkben.]

Szerkesztette: CsiGabiGa

 

Megosztás