Ha jól számolom, utoljára 17 éve, 2007-ben láttam élőben a Theriont a megboldogult Petőfi Csarnokban – ami lássuk be, nagyon régen volt –, ezért éppen ideje volt újra megnézni Christofert és csapatát. Tegyük gyorsan mellé, hogy valamiért – amit ma már magamnak sem tudok megmagyarázni – a ’Gothic Kabbalah’ környékén elvesztettem az érdeklődésemet irántuk, és ennek szikráját csak a ’Leviathan’-trilógia tudta újra lángra lobbantani. A 3 lemez hangulata, zeneisége teljesen magával ragadott, újra felfedeztem magamnak ezt az egyébként nagyon különleges és egyedi csapatot.
A bemelegítő szerepét egy friss formáció kapta meg. A finn Satra első nagylemeze pár héttel ezelőtt jelent meg ’Sand Of Time’ címmel. Zeneileg magukat szimfonikus metálnak definiálják, ami nem nagyon áll távol az igazságtól.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Friss csapat lévén, akiknek valószínűleg ez az első komolyabb turnéja, még van mit tanulni a színpadi megjelenésről.
Kicsit megilletődve jöttek fel a színpadra és kezdtek bele szettjükbe, kiállásukban pedig inkább hasonlítottak egy gimis csapatra, mint egy, a világ meghódítását tervező elszánt formációra.
A dalaik viszont pont olyan semmitmondóak és unalmasak voltak számomra, mint a színpadi jelenlétük. Szerencséjükre azért a közönség nagy része jól reagálta le a látottakat, így mosolyogva, elégedetten távozhattak.
From The Night / Sand Of Time / Travellers / Stars / Secret Place / Shadow Engine / Scarecrow / Golden City
Kicsivel több mint fél órát kellett várni a Therion koncert kezdetéig, így bőven volt idő jól szemügyre venni a merchandise pultot, ahol nem volt túlkínálat a portékából, de annak a pár holminak tisztességesen megkérték az árát. Korábban minden koncerten vettem magamnak valamit, ezzel is támogatva a zenekarok további működését, tudva, hogy ez az összeg többnyire valóban a zenekarhoz kerül és nem kell nekik belőle lesarcolni. Sajnos a jelenlegi árak már túllépik az ingerküszöbömet, így egy gyors szemrevételezést követően lesütött fejjel inkább továbbálltam.
Érkezéskor meglepett, hogy a kisebbik sátorban kapott helyet az esemény, mert úgy gondoltam, több embert vonz ma a Therion. Emlékeimben még a közel telt házas PeCsa-bulik élnek, ahol szó szerint küzdeni kellett az első sorokért. Mindemellett örültem is, mert az a tapasztalatom, hogy jobban szólalnak meg a bulik a Blue Stage-en, ami be is igazolódott, mert már az első pillanattól szépen, kiegyensúlyozottan szólt a zenekar, egy ilyen sűrűn hangszerelt zenénél ez elengedhetetlen. Így hamar rá tudtam hangolódni az estére.
Pontosan nem számoltam össze, de talán a negyedik Therion-koncertemen lehetek túl, amelyekből úgy érzem, hogy ez a mostani volt a legerősebb. Érzésem szerint a ’Leviathan’-trilógiával Christofer újra visszatalált arra az ösvényre, amelyen a ’Lemuria’-‘Sirius B’ páros idején járt.
A zenekar koncertjei mindig sajátos hangulatúak voltak számomra, mert a zenéjük is nagyon különleges és semmihez sem fogható. Ebből kifolyólag talán emelt volna a színvonalon, ha nemcsak fellépő ruhákkal, hanem színpadi díszlettel is rá tudnak erősíteni az atmoszférára.
Sajnos ennek valószínűleg anyagi akadálya volt, ami azért is sajnálatos, mert ha lenne igazság a zenei színtéren, akkor a Therion egy sokkal magasabb polcon foglalna helyet, mint a jelenleg jól futó, popzenei alapra felépített viccbrigádok többsége.
Szerencsére a zene sodrása magával tudott ragadni annyira, hogy az első dal után már nem is érdekelt a látvány, mert csak a hallottakra koncentráltam. A nemrégiben visszatért Lori Lewis mellett Rosalia Sairem és Thomas Vikström alkották a vokalista szekciót, akik káprázatosan énekelték végig a valamivel több mint két órát.
Mindhármójuknak megvolt a maga szerepe, hol előre tolva, hol pedig hátrébb lépve a dal felépítésétől függően. Christofer Johnsson mellett Christian Vidal pengette a hathúrost pofátlan lazasággal és eleganciával. Élmény volt hallgatni élvezettel teli játékát.
A doboknál Sami Karppinen alapozott, a basszusgitárnál pedig egy igazi viking forma, Christopher Davidsson, akinek nemcsak a hangszeres játéka volt remek, hanem remek háttérvokáljával is meg tudta támogatni az énekes szekciót.
A legnagyobb örömöt nekem a régebbi klasszikusok mellett a ’Leviathan III’ Ruler Of Tamag című dala jelentette. Számomra a valaha született legjobb Therion-dalok egyike, amelynek sorait Lori Lewis elképesztő meghittséggel énekelte el.
A jól felépített és végig izgalmas műsor csak a Mon Amour, Mon Ami és a La Maritza kettősénél ült le egy kicsit, amely dalok helyett el tudtam volna képzelni jobb választást, de még így is egész este megmaradt a libabőr.
Tulajdonképpen a ’Theli’ utáni időszakból kaptunk egy remek dalcsokrot, amit csak azért nem neveznék best ofnak, mert én még tudtam volna válogatni bőven a fogamra való csemegékből.
A Therion ma már egy intézmény. Az elmúlt közel negyven évben többször bebizonyították, hogy amellett, hogy ott bábáskodtak a szimfonikus metál megszületésénél, azóta sem játssza ezt tőlük jobban senki. Sajnálatos módon nemcsak nálunk, Európa legnagyobb részén is visszaesett a népszerűségük, így még az sem elképzelhetetlen, hogy most jártak nálunk utoljára, mivel a jövőben már nem az öreg kontinens lesz a fő célpontjuk. Nagyon sajnálnám, ha így lenne.
The Blood Of Kingu / Ruler Of Tamag / Birth Of Venus Illegitima / Tuonela / Twilight Of The Gods / Mon Amour, Mon Ami / La Maritza / Leviathan / Asgård / Morning Star / Black Diamonds / Ginnungagap / Litany Of The Fallen / The Siren Of The Woods / Aeon Of Maat / Lemuria / Sitra Ahra / Quetzalcoatl / Eye Of Algol / Son Of The Staves Of Time // The Rise Of Sodom And Gomorrah / To Mega Therion
Szöveg: Losonczi Péter
Fotók: Török Tamás
Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások